Shock!

Hosszú évek szünetét követően Gary Holt gitárfenomén és társai tavaly egy olyan lemezzel tértek vissza, amivel az utóbbi tizenegynéhány év thrash terméséből legfeljebb a Testament Gatheringje és a Slayer God Hates Us Allja vehette fel a versenyt. A szakma letérdelt a lábuk elé, Európában igen jól fogyott a Tempo Of The Damned, Amerikában a Megadeth-tel turnéztak, összességében visszakerült a nevük a köztudatba.

Erre mi történik? Először a köztudottan flúgos énekes, Zetro Souza lépett le a színről, majd valamiféle betegség okán az alapító megadobos, Tom Hunting vette a kalapját, végül pedig a zenekar magját képező gitárduó, a legendás H-Team másik tagja, Rick Hunolt távozott, hogy több ideje legyen gyermekeire meg a drogokra. Valahol tipikus ez az egész sztori, az Exodus sajnos sosem tartozott a földkerekség szerencsés csapatai közé. Rossz és késői szerződések, béna menedzsmentek, tagcserék, kábítószerek, halál, minden kijutott nekik karrierjük során, az az igazi nagy áttörés pedig sosem következett be, amit megérdemeltek volna.

Ha egy tökéletes felállás ilyen szinten rendeződik át, annak az esetek túlnyomó többségében rossz vége lesz. Itt nem ezt történt, Gary ugyanis két San Francisco-i thrash ikonnal pótolta a távozó hangszereseket. Akármekkora dobosnak is tartom Huntingot, Paul Bostaph annak idején pont a legjobb helyen bizonyította, hogy tényleg bárki cipőjébe bele tud nőni, és habár a H-Team az a H-Team - minden idők egyik legnagyobb metal gitárpárosa -, aligha kerülhetett volna Lee Altusnál (Heathen, Die Krupps) megfelelőbb figura Hunolt helyére. Ami az éneket illeti, körülbelül egy verzének kellett lemennie a nyitó Raze-ből ahhoz, hogy nyugodtan hátradőljek a székben és elfelejtsem Zetrót. A marcona fejű Rob Dukes ugyan nem rendelkezik komolyabb zenekari múlttal, de tökéletesen oldja meg a feladatot: hangja és stílusa erősen rokon Zetróéval, de egy kicsit még hisztérikusabb, még erőszakosabb. A felállás tehát új, az Exodus viszont a régi.

A Tempo Of The Damned egy thrash slágergyűjtemény volt, kíméletlen intenzitása ellenére már az első-második hallgatásra fülberagadó nótákkal. A Shovel Headed Kill Machine ebből a szempontból keményebb dió, ugyanis pontosan olyan, mint a borítón látható tank: legázol tömény brutalitásával. Tüskésebb, elődjénél kevésbé fogós album, amit az Exodus életműből leginkább a Pleasures Of The Flesh-hez tudnék hasonlítani, vagyis egy kimondottan gyors lemez, amin jóformán alig engednek lélegzetvételnyi szünetet a szögelős tempókra helyezett sűrű, örvénylő riffelés közepette. Nem biztos, hogy mindenkinek egyformán bejön majd ez a vasszigor - mint ahogy annak idején a Pleasures sem számított az Exodus tábor legnagyobb kedvencének -, a minőséggel azonban nem lehet vitatkozni.
Az pedig nagyon magas, még akkor is, ha dalok tekintetében a Tempo Of The Damned-et nem sikerült überelniük, és pont ezért gondolom, hogy sokaknak beletörik majd a bicskája ebbe a lemezbe. Itt nincs Metal Command, Toxic Waltz vagy War Is My Shepherd, vagyis egy olyan nóta, amivel gyorsan bele lehetne kapaszkodni a 10 dalba: egy összefüggő, letaglózó szónikus támadás az egész album. Elkezdődik, és 52 perc alatt kitapossa az ember belét, még csak megpihenni sem enged közben. A lassabb tempók miatt az ólomsúlyú Shudder To Think és a Tempo lemez Culling The Herdjét idéző Altered Boy másznak be a fülbe leghamarabb, de eleinte ezek is belesimulnak a tömény riffáradatba, a gyors nóták pedig hallgatásról hallgatásra ragadják magukkal az embert. A 8 perc feletti, hihetetlen riffekkel, sok váltással tarkított, eszméletlen törésekkel teletűzdelt Deathamphetamine például egy igazi mestermunka, olyan pusztítást zenében pedig legfeljebb a Slayer képes véghezvinni, ahogyan a záró 44 Magnum Opus - Shovel Headed Kill Machine kettősben végigrongyolnak az emberen.

Az Exodus mindig is legendás volt a zseniálisan felépített gitármunkáról, ebben most sincs hiba, mind az eszméletlen fifikás, változatos riffelés, mind a lélegzetelállító, többkörös szólók ölnek; utóbbiakba már Altus is beszállt, és nagyon-nagyon jókat penget. Most is mindenütt ott vannak azok az apró kis csavarintások, nüansznyi, ám az összhatást tekintve nagyon is fontos hangszerelési megoldások, érdekességek, amiket hallgatva csak hitetlenkedő fejcsóválásban lehet kitörni. Paul Bostaph játékát aligha kell külön méltatnom, megint káprázatos, amit művel, de Jack Gibson basszusgitáros is a nagyágyúk abszolút méltó partnere. Rob Dukes végig nagyon jól nyomja, a tüdejét is kiüvölti - a leggyilkosabb teljesítményt talán a Karma's Messengerben nyújtja -, és noha a lemezen erre nem tesz kísérletet, van egy olyan halvány érzésem, hogy akár még klasszikus értelemben vett éneklésre is futná neki. Egy szó, mint száz, ezt a műfajt igényesebben nem nagyon lehet játszani annál, mint ahogyan az Exodus teszi. Az Andy Sneap kreálta hangzás egészen hasonló a Tempo-éhoz, de talán egy kicsit még nyersebb, még mélyebb, mindenesetre közel van a tökéleteshez.

Meglehetősen ellentmondásos véleményeket olvastam már erről a lemezről, az istenítőtől kezdve a szájbiggyesztő fanyalgásig. Tény, hogy a Tempo Of The Damned még ennél az anyagnál is bikább volt, ha azonban hozzáveszem azt is, hogy az egy hosszú-hosszú éveken át érlelt korong volt, ezt meg másfél év alatt kalapálták össze, bizony egyből másként tekintek rá. Ha meg azt is rápakoljuk, hogy a Shovel Headed Kill Machine még így is vastagon az év legjobb thrash lemeze, akkor már kerekedik is a szemem előtt a maximális pontszám, hiába lesznek sokan, akik csalódásként élik meg ezt a 10 barátságtalan, zord szerzeményt. Végülis ahhoz is el kellett telnie néhány évnek, hogy a világ rádöbbenjen a Pleasures Of The Flesh-re...