Shock!

Négy hatalmas X jelzi a turnéhoz kapcsolódó marketinganyagokon, hogy a Dream Theater fennállásának jövőre esedékes, negyvenedik évfordulóját ünnepli ezzel a körúttal. Elvileg, teszem is hozzá gyorsan, az egész középpontjában ugyanis tudjuk, ki áll: a tékozló fiú, a legkisebb királyfi, a közönségkedvenc dobos, Mike Portnoy, aki tizenhárom év után tért vissza a banda ölelő kebelére. Tény, hogy kevés dobosegyéniség távozása kapcsán hördültek fel annyira az adott banda rajongói, mint anno Mike kilépésekor. Emblematikus ütősök persze mozognak szép számmal a színtéren, de talán csak Dave Lombardo, Tommy Lee meg persze Portnoy lelépése jelentett sokak számára egyet az adott zenekar végpusztulásával. Hazajövetele miatt viszont most egyöntetűen boldog a család, pedig talán nincs olyan fanatikus mag, aki annyira szereti utálni kedvenceit, mint a Dream-fanatikusok.

Szóval most épp mindenki boldogan ül a vasárnapi asztal körül, de azért abban biztos vagyok, hogy a jövőre érkező Parasomniáról ugyanúgy leszedik majd a keresztvizet a bennfentesek, mint gyakorlatilag mindenről a Falling Into Infinityvel kezdődően. És boldog vagyok én is, mert ugyan a két Mike közül kétségtelenül Mike Mangini a technikailag képzettebb dobos, de a Dream Theaterbe Mike Portnoy kell. Az ő kezét nem kizárólag a robotika három törvénye köti gúzsba, így nála bizony vannak konkrét tévesztések, a tempótartásról meg ne is beszéljünk, de pont ez az élő, lélegző (vagy ha gonoszkodni akarok: csúszkáló és pontatlan) játék az, amitől a Dream Theater muzsikája nem lesz oly végtelenül steril, mint volt a Mangini-érában, leszámítva talán a legutolsó időszakot. Egészen máshogy szólnak Portnoy keze alatt a dalok élőben, amitől végre megint úgy érzem magam, mint aki koncerten van, nem pedig négy párhuzamosan futó, hangszeres workshopon.

Szóval igen, Portnoy visszatérése talán tényleg a legjobb dolog, ami történhetett a Dream Theaterrel, és ezt természetesen ők is igen alaposan kiélvezik, hiszen a koncertek a régi idők An Evening With Dream Theater-eseményeit idézik a maguk grandiózus, háromórás programjával. Már ez a tény önmagában is elég lenne minden régi vágású rajongónál a heves nyálelválasztáshoz, de ehhez még sikerült közel tökéletes dallistát is összerakni, amiben a nagy slágerek mellett deep cut darabok is bőven akadnak. Sőt, egy igazi kuriózum is terítékre került, a Hollow Yearst ugyanis nem abban a formában játsszák, ahogy lemezre került, hanem egy korai demóverzióját porolták le, amire tudtommal nem volt példa korábban.

A setlistet nyilván már minden érdeklődő pontosan ismeri, így nagyon nem is mennék bele a cincálgatásába. A lényeg úgyis az, hogy a banda természetesen a Portnoy-érára építette fel a bulit, abból a korszakból egyedül csak a Black Clouds & Silver Linings lemezről megfeledkezve. Ezen kívülről csak két manginis dal, a Barstool Warrior és a This Is The Life érkezett, alátámasztva, hogy szülinap helyett sokkal inkább egy „Welcome back, Mikey!″ buli volt ez. Viszont tény, hogy glancba vágták hozzá az egész lakást: már az intró alatt, a háttérvászonra vetített fényjáték is roppant látványos volt, de a teljes koncerten nagy hangsúlyt fektettek a vizuális oldalra is. A színpad közepét természetesen Portnoy gigantikus, három lábdobot felvonultató, roppant impozáns, csillámos-lila cucca foglalta el, a háttérben pedig a három részre osztott ledfalon folyamatosan az éppen elhangzó dal vagy az annak otthont adó lemez tematikájához kapcsolódó animációk futottak.

És láthatóan a parti minden résztvevője remekül érezte magát színpadon és az előtt egyaránt. John Myung persze egyszer sem mozdult meg, de James LaBrie-t például rég láttam ennyit headbangelni, rohangászni vagy épp dumálni a dalok között, és John Petrucci is kifejezetten sokszor mászkált fel a koncert alatt végig integető, mutogató, figurázgató Mike-hoz. Persze, ha rosszmájú akarok lenni, akkor ennek néha az is volt az oka, hogy közösen próbáltak kitalálni az erdőből vagy megfejteni, éppen hol is tartanak az adott dalban. Szóval igen, tökéletesen egyértelmű és látható elbaszások is történtek, de ezeken ők sem feszültek be. LaBrie is csak röhögött azon, amikor a második szettet nyitó Night Terror alatt kábé akkora késéssel futott be, mint a MÁV egy átlagos ünnepnapon.

És ha már LaBrie: nem, sajnos egyáltalán nem énekelt jól, sőt, a nyitó Metropolisban vagy később, a második rész Under A Glass Moonjában, illetve a rendes játékidőt záró Octavarium legvégén kifejezetten kínos pillanatokat élt át, de legalább ma már nem is akarja mindenképpen kierőltetni magából, ami nem megy. Létezik egy mára sajnos igen behatárolt tartomány, ahol még működik a hangja, és az esetek döntő többségében szerencsére ezen belül is marad, ami persze néhol disszonánsnak hat, de így legalább eléggé limitált marad a teljesen hamis hangok száma. Ez van, az idő sajnos robog, ezt el kell fogadni vagy pedig otthon kell maradni. Az, hogy a Dream Theater helyette egy „jó″ énekessel menjen tovább, úgyis teljes abszurditás. Így is becsületére válik, hogy az első, 75 perces szett, majd a második, bő egyórás blokk után levezetett, újabb félórányi ráadás végén is hozta azt a színvonalat, amit a koncert elején. Messze volt ez a tökéletestől persze, de a hangszeresek sem játszottak hiba nélkül.

Ha lehámozzuk az ötösről A Világ Legjobb Zenekarának legendáját és az ehhez kapcsolódó elvárásokat, egyértelműen látjuk, hogy a Dream Theater egy olyan, valóban legendássá vált csapat, ami bár pályafutásának csúcskorszakán régen túl van, ma is igazán szerethető és magas színvonalú szórakoztatásra is képes. Számomra az ezen estén elővezetett két blokk közül egyértelműen az első volt az erősebb a Constant Motionnel, az As I Ammel meg a The Mirrorral, de azt is megértem, ha valakinek mondjuk a gigantikus Octavarium vagy az Images And Words valamelyik gyöngyszeme jelentette a csúcspontot. A lényeg úgy is az, hogy a Pull Me Underrel végződő partin minden meghívott megtalálhatta a szája ízének megfelelő falatokat a svédasztalon, a harmadik óra végére pedig mindannyian degeszre zabáltuk magunkat a szülinapi tortából. (K.G.)

Két kifejtős kérdés vár minden esetben megválaszolásra, ha valaki egy nála eleve hendikeppel induló zenekar koncertjére érkezik, lássuk is mindjárt ezeket. Minek mentem oda? Nos, aki hozzám hasonlóan a múlt század '80-asainak végén/′90-eseinek elején szerezte meghatározó keményzenei tapasztalatait, aligha kerülhette meg a Dream Theatert. Én azok közé tartoztam, akik ezt nem is szerették volna, a fénykor azonban úgy múlt el esetükben, hogy a koncertjeikre nem tudtam eljutni. Mire számítottam? A válasz ez esetben a fentiekből következik, hiszen legkésőbb az Octavarium idejére teljesen elengedtem a banda kezét, kétségtelenül jól jártunk ezzel mindketten, és azóta sem érzek megbánást. Életem első és minden bizonnyal utolsó álomszínházi előadására érkeztem az Arénába, nem akartam mást, mint bakancslistát pipálni, szemlélődni, valamint lehetőség szerint komolyabb csalódás nélkül megélni az estét. John Petrucciék pedig megadták nekem azt az ajándékot, hogy továbbra se bánjak semmit velük kapcsolatban.

Klasszikus most-vagy-soha jellegű sztori volt ez tehát nálam, amikor bejelentették Mike Portnoy dobos/alapember száműzetésének hivatalos végét, majd a negyvenéves jubileumi turnéval nyomatékosították is a dolgot, egészen pontosan éreztem, hogy végre itt az Alkalom. Nem ragozom, minden érintett pontosan tisztában van vele, hogy miért volt szükség erre az újbóli együttállásra ahhoz, a sztori újra izgalmasnak tűnjön – és ennek semmi köze ahhoz, hogy jó dobos-e Mike Mangini. Bebizonyosodott, hogy létezhet Dream Theater Portnoy nélkül is, de szerencsére mostantól nem kell minden beszámolót azzal kezdeni, hogy ennek bizonyosságáról győzködjük magunkat. Meggyőződésem, hogy a Dream Theater, mint intézmény, két lábon áll, és ezt a két lábat Johnnak és Mike-nak hívják, ez ennyire egyszerű. Itt mindig az történik, amit ők ketten elhatároznak, Kevin Moore annak idején roppant bölcsen eszmélt rá erre, és talán még Jordan Rudess számára sem késő ugyanez.

Akadt néhány alapvető probléma, ami miatt nehezemre esett a szívembe zárni ezt a fellépést, és – őszinte meglepetésemre – egyik okot sem James LaBrie-nek hívják. Valószínűleg segített a dolgon, hogy akadt pár szabadnapja a bandának a budapesti fellépés előtt, láthatóan kisimultan, magukhoz és zenéjükhöz képest kifejezetten lazán sétáltak fel a Papplaci színpadára, és a turnéindító szakaszban olykor vállalhatatlan teljesítményt nyújtó énekes is rákészülhetett a dologra. Furcsa persze azzal a megközelítéssel ráfordulni valamire, hogy csak nagyon rossz ne legyen, de azt gondolom, LaBrie nem csak ehhez az eleve egészségtelen állásponthoz képest ugrotta át most a lécet. Sumákolások, bakik, menet közben menekülőre vett figurák akadtak persze, de összességében stabilan szerepelt a csapat örökös leggyengébb láncszeme, sőt, a műsor második részében olyan dolgokat is nagy kedvvel bevállalt, amelyekre talán se neki, se nekünk nem lett volna szükségünk. Bátor volt, na, és talán élvezte is, mi pedig fújtunk egy nagyot.

Amivel a legtöbb gondom volt, az első perctől az utolsóig, az a hangzás. Jobb oldalt, a kiemelt és a sima álló szektorokat elválasztó vonal magasságában ültem, szerintem ideális helyen, és amit hallottam, az bizony gyilkos volt. Nyilván nem szerencsés egy Nick Cave-koncert által kreált etalonhoz mérni a Dream Theater megszólalását, viszont azt még az én szakavatottnak nem nevezhető fülem is érezte, hogy alapvetően elhibázott a koncepció. Szimplán fogalmazva: ha egyszerre minden hangszert száz százalékra tekerünk, abból jó hangzás egészen biztosan nem fog születni, csakis az a fájdalom lehet az eredmény, amit itt is el kellett szenvednünk. John Myung basszusgitárja például gyakorlatilag értékelhetetlenül viselkedett ebben a káoszban, amikor pedig a kiállásoknál ráemeltek, a barna hangon kívül semmi más nem szólalt meg. Sajnos Portnoy dobjai sem voltak az igaziak, kiherélt, erejét vesztett módon szólt a cucc a tamok kivételével, illetve ha máshonnan nézzük, itt sikerült megvalósítani azt a visszafogottságot, ami mindenhol máshol hibádzott.

A Dream Theater és tábora is elért szerintem abba a korba, ahol illene már a vakulásig tolt megalománia helyett az eleganciára áthelyezni a fókuszt, és sajnos, ha valami, hát úriemberes elegancia biztosan nem jellemezte ezt az előadást. Amikor többé-kevésbé letisztult a hangkép, ráeszmélhettünk, hogy milyen gyönyörűen is szól magában Petrucci gitárja, és ha nem A Világ Legidegesítőbb Hangszíneivel próbálkozik, Rudess munkaállomása is. Pont ezért tudott csúcspont lenni a Hollow Years csodás építkezése, amelyet még Rudess minden szépérzéktől mentes bárdolatlansága sem tudott meggyilkolni a dal végén. Rögtön utána rá is léptek a gázra a Constant Motionnel, amely maga volt a hangjegyek és wattok gátlástalan, számolatlan pazarlása, csillogó alufóliába csomagolva, aztán a falhoz vágva. Az viszont tény, hogy az elköszönésnek (volt pár) minden alkalommal megadták a módját, a két felvonás záróakkordjait egyaránt valódi csúcspontokká kanyarították ebben a konstans over-the-top megközelítésben is.

Alapvetően a setlisttel nem is volt semmi problémám, valahogy így kell felépíteni egy életműösszegző programot. Nyilván mindenkinél lesz némi fájó hiányérzet, hűen leképezi viszont azt a Dream Theatert, amelyet most a deszkákon láthatunk. A bazári kiállításra viszont nincs mentség, értve ezalatt a már emlegetett hangzást, illetve a kilencven százalékban tökéletesen funkciótlan és semmitmondó vetítést. Egy bizonyos helyszínméret felett alapvetésnek kellene lennie a kivetítőnek, ezek hiányát még a Barba Negrában is nehezen élem meg, nemhogy itt. Azt gondolom, ha elfogadjuk (mi mást tehetünk?) a jócskán megemelt jegyárakat és a gyakran végtelen pofátlansággal túlárazott merchöt, akkor elvárható, hogy a produkció színvonala kapcsán is emeljük a lécet, hiszen a nézősereg kétharmada így lényegében csak hangban követhette az eseményeket. Összességében a teljes színpadkép, a fényeket is beleértve, roppant olcsó hatást keltett, természetesen Dream Theater- és Aréna-léptékben értve ezt. Ígérem, most utoljára nickcave-ezek, de na, úgy is lehet.

Ezzel együtt is a közepesnél élvezetesebben telt az este, beszédes, hogy a három órát is meghaladó versenytáv sem viselt meg. Valahogy pont jó ütemben érkeztek mindig a számomra izgalmas darabok, nyitásként mindjárt a Metropolis Pt. 1, amilyen unortodox módon hangzik, annyira zseniális ötlet, majd a Pt. 2: Scenes From a Memory tételei a számomra adható legjobb keretként fogták csokorba a dalokat. Azzal esetleg tudnék vitatkozni, hogy adott-e annyit az életműhöz a Train Of Thought album, mint amennyire itt megtisztelték, de ez végső soron nem ügydöntő kérdés. A ráadás összeállítása egyenesen elsöprő volt, már papíron lehetett tudni, hogy az elhagyhatatlan, kétségtelenül eksztatikusra hangszerelt Pull Me Underrel együtt népünnepélyt eredményez majd, nem is lehetett másként, és nem is próbáltam kivonni magam a dolog hatása alól. Bár összehasonlítási alapom nincs, azt hiszem, jelen körülmények között adható maximumot hozta ki magából a Dream Theater (szigorúan a zenekart értve ez alatt), és ebben a tekintetben meg is emelem előttük a kalapom.

A teljesen indokolatlanul rétestésztává nyújtott Night Terror elővezetése után LaBrie megnyugtatott mindenkit, hogy valami igazán nagyívű dologgal készülnek a legközelebbi alkalomra, akkorával, hogy minimum a teljes új albumot el kell majd mellé játszaniuk. Bennem pedig ezen a ponton érett meg a bizonyosság, hogy itt és most jól választottam, az idegesítő „zenei" petárdapufogtatások árnyékában is egy szerethető előadást láttam. És köszönöm szépen, nem kérek repetát. (K.B.)