Shock!

Kétségtelen, hogy idén a Rockmaraton megint nagyot dobott Phil Anselmo Pantera-programjának behúzásával. A legnagyobb érdeklődéssel várt produkció méltóképpen zárta le a hazai elit mellett újra erős nemzetközi felhozatalt is produkáló fesztivált. A Shock! stábja idén három napon tette tiszteletét.

Kedden kapásból bivalyerős összeállítással indult a fesztivál. A legnagyobb vonzerő számomra egyértelműen a nyolctól színpadra lépő Metal Church volt, de mellettük is akadtak húzónevek szép számmal: The Casualties, Nervosa, The Exploited, Vader... Kisebb szépséghiba, hogy a Nervosa teljes-, míg a The Casualties fél-átfedésben játszott Mike Howe-ékkal, pár órával később pedig a TheExploited-Vader páros állított vagy-vagy szituáció elé.

Mivel a Metal Church csak fél órával később kezdett, legalább részben láttam a The Casualtiest, akik pár éve a UK Subs előtt abszolút elnyerték a tetszésemet ugyanitt. A zsigeri, agresszív színpadi előadást és az ellentmondást nem tűrő lendületet persze most is hozták, amit talán az példáz a legjobban, hogy alig néhány szám után David Rodriguez énekes már a közönség között üvöltötte teli torokból, hogy ACAB.

A Metal Church meglehetősen hányatott karrierjében megérkezett a sokadvirágzás, mikor az egyébként szintén kiváló torok, Ronny Munroe helyére sikerült visszacsábítaniuk a zeneiparból évtizedekkel ezelőtt kivonult Mike Howe-t. A visszatérő XI sem volt rossz anyag, az aktuális Damned If You Do viszont olyan bivaly, amilyet tényleg nem szállítottak le jó ideje. Bár ezer éve hallgatom őket, mégis mindössze egyszer sikerült elcsípnem a bandát élőben, még Ronnyval, hiszen sajnos nem sűrűn fordulnak meg errefelé. A Howe-féle felállás itthoni felbukkanása örömünnep volt tehát, amire szépen össze is gyűltek a régisulis arcok. A buli aztán szép, kerek népünnepéllyé fejlődött, mert ugyan a hangzás közel sem volt hibátlan, a US power veteránok olyan szettel készültek, aminek hallatán bárki megnyalta volna a tíz ujját, aki csak kicsit is szereti a Metal Churchöt. Három új nóta (rögtön nyitányként az utolsó lemez címadója, majd később By The Numbers és Black Things), illetve a XI Needle And Suture-je mellett az első két anyag klasszikusai és az azt követő Howe-éra gyöngyszemei kerültek terítékre kerek hatvan percben, megállás nélkül. Persze nagy hiányzók így is akadtak szép számmal, hiszen ekkora diszkográfiából tíz dal iszonyú kevés, de ha elkezdem sorolni, hogy Watch The Children Pray, Gods Of Second Chance, Beyond The Black, Badlands, Start The Fire és zárásként Fake Healer, tuti, hogy minden old school figura könnyes szemmel nyúl azonnal a fehér pumáért. Amit be lehet zsúfolni egy rövid fesztiválprogramba, azt ők belezsúfolták, a koronát pedig Mike Howe tette fel az egészre, aki 54 évesen, ilyen hosszú kihagyás után is eszement módon énekelt. Bemelegítésnek kiváló volt ez a koncert, de valaki marha gyorsan szervezzen le egy önálló klubbulit is nekik, ott gyalulnának csak igazán!

A Metal Church dedikálása után belenéztem az európai heavy metal vonalon iszonyatos sebességgel felfelé törekvő Gloryhammer műsorába is. Megdöbbentő méretű tömeg előtt nyomták a könnyed, vicceskedő heavy metalt, de hosszú távon továbbra sem tudtak lekötni, így inkább rápihentem az est további részére. Mivel Wattie egészségi állapota finoman szólva sem betonbiztos, fájó szívvel, de kihagytam a Vadert, és végül a brit punk-alapintézmény mellett tettem le a garast a Barba Negra Nagyszínpadon. A The Exploited igazán gyakori vendég nálunk, ennek ellenére azonban mindig sokan gyűlnek össze rájuk, fanatikus rajongótáboruk pedig minden egyes alkalommal egy perc alatt behergeli a zenekart is. Nem mintha különösebb szüksége lenne rá az egyébként is teljesen elmebeteg brigádnak, de tény, hogy láthatóan kifejezetten szeretik a magyar közönséget. Nehéz egy újabb Exploited-buliról bármit is írni, hiszen egyrészt megtettük már mi is többször, másrészről pedig műsoruk mindig egy jól behatárolt pályán mozog: hatalmas vehemenciával elővezetett, gyűlöletes dara ez, benne a kötelező slágerekkel, mint a Beat The Bastards, a Chaos Is My Life vagy a Fuck The USA, mindez a mikrofonját saját fejéhez üres tekintettel csapdosó, imádnivaló Wattie-vel az élen. Hatalmas energiák mozognak egy-egy bulijukon, ami miatt sokadszorra is hatalmas élményt jelentettek.

Meglehetősen nehezen követem a Rhapsody különböző inkarnációinak pályáját. Egészen eddig le voltam maradva ott, hogy a csapat elbúcsúzott a többek között a Barba Negrát is megjárt búcsúturnén, erre most itt van ugyanez a verzió, ezúttal Turilli / Lione Rhapsody néven, olyan arcokkal, akik az eddig számos különböző nevet megért csapatban is ugyanúgy benne voltak, mint a főhősök. Annyiban új azért a történet, hogy ez a Rhapsody zeneileg végre más, mint a totális önismétlésbe fulladó „anyabanda" volt. A klasszikusan repszodis dolgok persze adottak, de ezekbe számos más műfaj elemei is vegyülnek, összességében pedig modernebb, súlyosabb és így frissebb is az egész összhatása. Sikerült is meggyőzniük, annak ellenére, hogy előzetesen maximum egy közepes haknit vártam. Turilli és Lione láthatólag jól érzik magukat ebben a környezetben, a dalok is jók, a kísérőzenekar atomprofi, szóval minden adott volt egy jó koncerthez. A program nagy részét persze így is a régi nóták (Dawn Of Victory, Land Of Immortals, Lamento Eroico satöbbi) tették ki, meg a Time To Say Goodbye tök fölösleges feldolgozása Andrea Bocellitől, ahogy az egy fesztiválon el is várható. Bár számomra sajnos már rég érdektelenségbe fulladtak a Rhapsody lemezei, az ezen a bulin elhangzott, tán három új szám hatására teszek egy próbát a friss cuccal.

Könnyed levezetésként a PiCsával zártam a napot, akiknek basszusgitárosa annyira be volt állva, hogy láthatóan azt sem tudta, épp hol van. A színpadi show-ba persze ennek ellenére (vagy épp ezért) nagy elánnal vetette bele magát, egészen addig, míg az egyik nóta alatt a szélen kellett elkapnia valakinek, hogy iszonyatos lendülettel pofára ne essen tántorgás közben. Innentől egy kicsit nélküle ment a kifejezetten beleszarós buli, egy dal erejéig pedig még a Booze & Glory bőgőse, Chema is beugrott. A tarajos brit fickónak persze fingja nem volt az adott nótáról, csak úgy érzésre pengetett valamit, de így se volt rosszabb egy hajszálnyival sem Szlaukó Tibornál. Külön vicces volt, hogy Megyeri először még azt sem vágta, ki az arc, aki épp a zenekarában bőgőzik. Mi a punk, ha nem ez?

A pénteki napot Smici-duplával indítottam, hiszen a 18:30-as Bloody Roots után kapásból a Moby Dick következett a HammerWorld Színpadon. Érdekessége volt, hogy a Hozd el Uram először hangzott el Bloody Roots-bulin, ráadásul azért is jópofa húzás volt betenni a programba, mivel ebben kizárólag Schmiedl Balázs, Smici fia gitározik, azaz a veterán frontembert gitár nélkül láttattuk színpadon, ami kábé szökőévente fordul elő. A másik meglepetés, hogy tekintettel az esti Soulflyra, a menetrendszerűen záró Roots Bloody Rootsot kihagyták. Mint utólag kiderült, kár volt, bulijuk azonban így is jól sikerült, számomra pedig a veszettül húzó Ne add fel volt a csúcspontja. Moby Dick előtt volt időm, hogy belenézzek az Omen friss felállásnak előadásába is. Koroknai Árpi helyét pár héttel ezelőtt Stula vette át, az a pár szám pedig, amit láttam tőlük, kifejezetten jó is volt. Az összeszokottság persze még érezhetően hiányzik, és bakik is szép számmal akadtak, de leszűrhető volt, hogy a fizimiskára eléggé Kalapács Józsit idéző fickó nagyon passzol ide, hangja pedig tényleg remek az Omenbe.

A Moby Dick nem tipikus fesztiválprogrammal készült, hiszen koncertjüket az újjáalakulás utáni idők dalaival nyitották. A mára alapvetésé nemesült két golgotás nóta (Mennyből az angyal, Ámen) után jött az első dal a Terápiáról, az Okos világ, majd pedig a Durván akár a vulkán. Ezután került csak terítékre az első old school MD-tétel, majd a némi piróval is megtámogatott koncert végéig már természetesen ezeké volt a terep. A Valóság és a címadó ékelődött be csak közéjük az utolsó anyagról, a közönség pedig láthatóan ezekre is nagyon jól reagált.

Pár évvel ezelőtt komoly underground-szenzáció volt az ellenvenom megjelenése, hiszen a Venom Inc.-ben Mantas és Abaddon, azaz a klasszikus felállás kétharmada egyesítette erőit, frontemberként pedig az a Tony Dolan üvölt itt is, aki Cronost váltva, Demolition Man néven három lemezt is felénekelt a legendás brit csapatban, majd Mantassal együtt tolta az Mpire Of Evil soraiban. Abaddon azóta már a múlté, ami a kultikusság-faktort kétségkívül csökkenti, koncertjeik színvonalát viszont növeli, hiszen a 2018 óta a fedélzeten lévő Kling klasszisokkal jobb dobos, mint legendás, ám fakezű elődje. Annak ellenére, hogy a koncert eleje kifejezetten szarul szólt, a mindent elsöprő energia így is átjött, a Venom Inc. pedig gyalult. Kling iszonyat feszesen pakolta az alapokat a többiek alá, Tony Dolan meg egyszerűen az a figura, akivel senki sem akar baszakodni. A fickó lényéből árad a zsigeri agresszió, ehhez a zenéhez pedig pontosan ez is kell. Vele szöges ellentétben viszont Mantas az imádnivaló, joviális úriember figuráját hozta, aki szemüvege mögött végigmosolyogta a bulit, sőt, néha még puszikat (!!!) is dobált a közönségnek. A buli elejére pozícionálták az Avé lemezes nótákat (Metal We Bleed, Time To Die, Forged In Hell), majd ezek helyét szépen átvették a Venom-klasszikusok, amelyek sorát egyedül a War szakította még meg. A bulit aztán a Witching Hour – Black Metal – Bloodlust – Countess Bathory elementáris négyese zárta, amik alatt természetesen elszabadult a pokol a nézőtéren is.

Élőben eddig egyetlen egyszer volt szerencsém a Jinjerhez, de élőben sem akkor, sem pedig most nem bírtak lekötni. Színpadi produkciójuk, kiállásuk atomprofi, Tanja pedig elsőrangú vokalista és énekes, számomra azonban zenéjükből teljesen hiányzik az egyéniség, a fogósság, és dalaik sem kellően karakteresek, így szűk fél óra után inkább továbbálltam, hogy még pont elcsípjem a Wall Of Sleep bulijának utolsó két nótáját a Metal.hu sátorban. A Holdampf-érában kifejezetten imádtam a csapatot (a Sun Faced Apostles mai napig az egyik kedvenc magyar lemezem), de aztán Cselényi Csabival valahogy nem győztek meg. Papíron BZ sem tűnt igazán jó választásnak, de ez a bő tíz perc teljesen rám cáfolt. Más persze így a WOS, de ha kicsit szokatlan is, jól működik ez az elegy, legyen szó akár a friss Deserterről, akár a záró, sláger I Sleepről. Ráadásul kifejezetten jól meg is dörrentek, így nem csoda, hogy a sátrat kétharmadig töltő közönség lelkesen reagált rájuk. Ideje lemenni egy önálló bulijukra is.

A Napalm Deathben az a szép, hogy a hülyeséget, a komoly mondanivalót és a kíméletlen pusztítást úgy tudják összegyűrni, hogy az egyszerre lesz véresen komoly és teljesen komolytalan is. Náluk totál természetes, hogy a leginkább villamosmérnöknek kinéző, a színpadon ketrecbe zárt vadállatként le-fel mászkáló Barney hosszasan értekezzen például a vallások értelmetlenségéről, de az is, hogy bárminemű szövegelés nélkül egymás után tolják az arcunkba a néhány másodperces darákat. Fogalmam sincs, összesen hány dalt toltak le a koncertet végig színpadmászó tömeg arcán, de az tuti, hogy a sátorból szinte kifolyó embermassza a Scumot és az elmaradhatatlan Dead Kennedys-feldolgozás Nazi Punks Fuck Offot fogadta a legnagyobb lelkesedéssel, ami után még az épp szülinapját ünneplő Barney-t is megköszöntötték a színpadon. Lemezen egyértelműen sok nekem a Napalm Death művészete, élőben viszont jöhetnek bármikor.

Utólag egyértelműen hiba volt, hogy Smici Max Cavalerára tekintettel kihagyta a Bloody Roots programjából az örök záró, névadó számot, mivel jogosan gondolta, hogy „majd úgyis eljátsszák". Nos, ez a feltevés olyannyira tévesnek bizonyult, hogy nem csak ez, de a komplett Sepu-életmű is kimaradt a szórásból, ami annak ellenére is furcsa és érthetetlen egy fesztiválon, hogy Max lassan két és fél évtizede otthagyta már őket, a Soulfly-jal meg már a tizenegyedik lemeznél jár. Az utóbbi időkben ezek hol jobbak, hol rosszabbak, és a magam részéről csak érintőlegesen követem őket, de azt gondolom, nem csak emiatt esett volna baromi jól pár Sepu-örökzöld. Helyettük jött egy meglehetősen kompakt és zeneileg eléggé odatett Soulfly-esszencia, néhány valóban kiemelkedő pillanattal, mint az abszolút csúcspont Prophecy, a Babylon, a Back To The Primitive vagy a guggoltatós Jumpdafuckup / Eye For An Eye kettős. Ezek miatt az ember még le is nyelte volna a Sepu-éra hanyagolását, ha a lassan humanoid gömbbé hízott Maxtől jobbára nem csak némi meleg levegő vérszegény áramoltatása tellett volna. Nincs ezen mit szépíteni, a fickó egész egyszerűen nem bírja szuflával, ez pedig az egész bulit tönkre is vágta, hiába tette oda magát egyébként maximálisan a teljes zenekar. Ha nem történik valami nagy csoda, a novemberre beharangozott retro-sepus Cavalera-turné így borzasztó nagy csalódás lesz.

Mi mással is lehetne méltóbban zárni egy rockmaratonos napot, mint éjjel egykor az Akelával? Mióta Főnök mellől 2018-ban lelécelt a komplett zenekar, mindössze egyszer láttam őket, a Barba Negra Trackben, az a buli pedig finoman szólva sem volt valami erős. Bár a korábbi arcokhoz képest a mostaniak még mindig kevéssé tűnnek karakteresnek, a produkció mára azért láthatóan összeért, így ezúttal tényleg úgy dörrent meg a Közeleg, a Fenevad, a Fekete Bárány, az Ember embernek farkasa és a többi klasszikus, ahogy kell. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy az elfelejtett gyöngyszem Földi örömökről a Ne nézz a pofámba! is előkerült, a Csak az gyüjjönt pedig komplett zeneszámmá gyúrva adták elő.

(K.G.)

Többek között azért is bírom a Rockmaratont, meg nem kell a teljes fesztiválterületet bejárva kutatni az adott napon érdekesnek minősülő attrakciók után kutatva, a szervezők okosan egy-egy konkrét színpad irányába terelik az adott stílusra fogékony hallgatóságot. Tudom, hogy hasonló összejöveteleken a nézzünk-meg-minél-több-bandát-egységnyi-idő-alatt jelszava érvényesül, de sok más mellett pont ez az, ami távol tart a fesztiváloktól, úgy általában. A szombati napon a nagyobbik nagyszínpad Ørdøg – WMD – Apey – Bömbers – Anselmo sora nálam előzetesen elegendőnek is bizonyult az ez évi körre, és mivel viszont öreg vagyok, ezért Apeyék fellépését áldoztam be a feltöltődés kedvéért (bocs, srácok). Helyzetileg az első sorból vasárnap hajnalra az utolsókig jutottam, így kellő rálátással mondhatom, a megszólalással alapvetően meg lehettünk elégedve.

Nagy hirtelen nem is tudnék fesztivál-kompatibilisebb zenekart említeni az aktuális hazai kínálatból az Ørdøgnél, ahol ugye a hajdani Superbutt kőprofi legénysége örömzenél már egy ideje, a legutóbbi produktum, a Sötétanyag pedig az utóbbi évek egyik legjobb magyar nyelvű metallemeze, és pont. A díszes kompánia körül annyira beindultak a dolgok, hogy újabban egy akusztikus spin-off is kinőtt a sztoriból Diabolus In Musica néven, de most nem arról lesz szó, hogy milyen jól tudnak Vörös Andrásék IHM-nótákat játszani. Ez itt az elektromos ördög, és bár a zenészek arca alapján ezt meg nem mondanád, éppen történetük egyik legsikeresebb fellépését teljesítették Dunaújvárosban. Az eddigi két lemez dalait mi is imádjuk, ők is nagyon szeretik, a faarccal zúzás bajnokai társaságában pedig András a kellő minőségű showt is hozza. Az is kiderülhetett végre (számomra legalábbis, mert jó régen nem találkoztunk), hogy Vécsi Zoltán leigazolása a dobok mögé úgyszintén nyerő húzás volt, és bár a klubokban még mindig sokkal jobban tetszenek, az Ørdøg látogatása így szombat délután bennem cseppnyi hiányérzetet sem hagyott.

A Watch My Dying fesztivál-kompatibilitási megítélése – még mindig javában verőfényben – már nem ennyire egyértelmű bennem, ráadásul nemrég láttam is őket egy, a hősidőket idézően remekül sikerült klubbulin (amit „bölcsen" el is hallgattam), így ez itt most számomra legfeljebb a minőségi ráadás lehetett. A szerencsére újból aktív üzemmódra kapcsolt ötös nagyon éli a huszadik jubileumot, újrakiadások, vadonatúj pólóminták és remek illatú szappanok szegélyezik idei útjukat, de ami ennél is fontosabb, a földindulásszerű fazonátalakuláson átesett csapat lelkesen, feszesen, jól muzsikál. Az új (akarom mondani újabb) dalok is megtalálták a helyüket a szettben, úgyhogy most már csak a lemezkiadási tempóba tudnék belekötni. Már-nem-is-annyira-meglepetés vendégüket, Horváth Martinát ide is magukkal hozták, így a Háttal álmodó itt is elvitte A nap legromantikusabb pillanata díjat, és ezt a tényt csak minimálisan árnyalja, hogy Abbath és Anselmo társaságában kellett „versenyre kelniük" ezért a címért. De mit is akartam mondani? Ja, csak annyit, hogy bitang volt, srácok, amit lehetett, megtettetek, ha ez így megy tovább, nemsokára újra tegezhettek minket.

Mire beesteledett, és az eső egész nap lógó lába is belegázolt a fesztiválozók amúgy is megfáradt lelkébe, elkezdtem azon tűnődni, hogy valahol roppant fura, hogy az utolsó napot két tribute-banda zárja a nagyszínpadon. Az igény mindenesetre adott, ezt bárki láthatta, és még csak azt sem mondom, hogy jogtalanul szerepelt volna bármelyikük is az aznapi húzónevek listáján. A bergeni Bömbers kifogástalan tápszer a sajnálatos Motörhead-diéta idején, Olve „Abbath" Eikemo személyében pedig a Lemmy-méretű karizmával rendelkező frontember is adott. Utánanézve magam is meglepődtem, hogy 1996 óta létezik a zenekar, és ugyan láthatóan hobbiból, szerelemből teszik a dolgukat, de azt elsőrangúan. A tökéletesen autentikus megjelenés jegyében Abbath az ikonikus bajuszt is a fejére illesztette, a Rickenbacker is úgy dörgött, ahogy kell, a konferansznak szánt érthetetlen motyogás is a helyén volt, mindehhez pedig tényleg már „csak" oda kell pörkölni egy Killed By Deathet, egy Stay Cleant vagy egy Overkillt, és nem létezik, hogy ne működjön a dolog. Nyilván itt is működött, a nem mellesleg szintén kiváló társak áldásos közreműködésével.

Elvileg egészen másnapig kellett várnunk az este legtöbbek által várt fellépőire, de valójában már éjfél előtt három perccel a színpadon volt a The Illegals, akarom mondani Philip H. Anselmo és barátai. Egy közepes terjedelmű cikket meg lehetne tölteni azokkal az előzetes indokokkal, amelyek egyrészt azt fejtegették, hogy miért nem szabad Fülöpéknek egy száz százalékos Pantera-műsorral fellépniük, miközben a másik tábor ugyanilyen meggyőzően magyarázott arról, hogy manapság, amikor tényleg minden esély elszállt a texasi legendák bármilyen elfogadható formában történő újjáalakulására, bűn lenne ezeket a nótákat parlagon hagyni, ha Anselmónak most éppen kedve van őket játszani. Ezek után különösebb megfejtésekbe nem is bocsátkoznék, véleményem szerint emberünk közel húsz éve folyamatosan rossz döntéseket hoz Pantera-ügyben, a jelen megmozdulás is ebbe a sorba illik. Szerethetőbb verziónak találom azokat az alkalmakat, amikor legalább a program felét Illegals-dalok adják, mert olyankor legalább okkal támadhat az az illúziónk, hogy egy létező banda adja elő a kedvenc nótáit, amolyan ráadásképpen.

Ez esetben egyértelműen nem ez szerepelt a szerződésben, ebből adódott számomra a már emlegetett tribute-faktor. Társszerzőként persze alapvetően senki sem róhatja fel Anselmónak, hogy játszani akarja ezeket a nótákat élőben is, bármi is legyen rá az oka, összességében viszont lássuk be: nem ez a világ legszerencsésebb alapállása. Ha csak annyit mondok, hogy a zenekar minimum nullszaldósra kihozta végül az egyenleget, akkor azzal máris halálra dicsértem őket. Főleg a zenésztársak számára lehetett roppant mély ez a víz, hiszen még ha el is játsszák, amit kell, akkor legfeljebb mindenki elégedetten bólint, ha viszont nem... De eljátszották, a kétgitáros felállás még valami pluszt is adott a klasszikusokhoz, őszinte meglepetésemre kimondottan élményszerű volt hallgatni a bandát, Philip pedig mindehhez annyival járult hozzá, hogy betegen is kihozta magából mindazt, amire manapság képes. Nyitásként mindjárt megvolt az elengedhetetlen tisztelgés az Abbott tesók irányába, egyébként pedig tényleg roppant szimpatikus, közvetlen modorban túrta fel a deszkákat a maga öreguras tempójában. Ha úgy tetszik, ezzel pótolta azt a hangot és erőt, ami már nem tör elő belőle, de a produkció végeredményben lazán átfért a léc felett.

Ha úgy veszem, hallottam tíz Pantera-nótát az eredeti énekessel (és nem csak a slágereket, belefért az anselmói ars poeticaként is felfogható Yesterday Don't Mean Shit is), remek zenészekkel, a kollektív hisztéria határán egyensúlyozó, kiváló hangulatban, teltház (!) előtt. Egyik kedvenc klisémmel élve: ha már hakni, akkor az legalább ilyen legyen! Részemről az idei Rockmaraton zárásaként mindez tökéletesen megfelelt, és bár erőszakról ezúttal szó sem volt, a Fucking Hostile kórusa még másnap este is ott ült a fülemben. Viszlát jövőre, ugyanitt!

(K.B.)

Fotó: Rockmaraton Fesztivál