Shock!

Sok régi zenekar át- és visszarendeződését megéltük már, és sok hasonlót fogunk még látni a jövőben, de vannak esetek, amikor bizonyos embereknek egész egyszerűen ott a helyük az adott bandában. Mert bár a Metal Church folyamatosan aktív volt és korrekt lemezeket szállítottak Ronny Munroe énekessel is, Mike Howe talán kissé váratlan és meglepő visszatérésekor maga Ronny sem lehetett más véleményen, mint hogy így kell lennie (illetve lehet, azért is távozott, hogy így legyen). Pedig – és ezt fontos kiemelni – a srác nemcsak hangterjedelemben, de kiállásban is simán verte a késői David Wayne-t és pláne a mai Howe-ot. A '80-as évek végi, '90-es évek eleji, huszonéves Mike-ot viszont – aki a Headbanger's Ball érában rövid ideig klipbandaként is jegyzett Metal Church arca is volt egyben – nem tudta volna senki überelni.

Howe ott volt a hőskorban, és klasszikus albumokat készített a bandával, még ha a régi Wayne-féle nótákkal meg is kellett (illetve a tavalyi koncertlemez alapján kell is) küzdenie élőben. Ronny tényleg baromi jól hozta mindkét elődje témáit, túl is szárnyalva azokat, de a régi feeling tényleg kevésbé volt meg az újabb kori Metal Church-anyagokban. Hangsúlyozzuk ki: kevésbé, mert a dalokat ugyanúgy Kurdt Vanderhoof írta, és azért született pár maradandó riff a Munroe-érában is, nálam nagy kedvencek például az A Light In The Dark és a Generation Nothing címadói.

Mindez azért fontos, mert teljes lemezként a két utolsó Howe-val készült anyag, vagyis az előző XI és a Damned If You Do sem tökéletes, viszont a hang miatt sokkal inkább klasszik Metal Church. Ez persze önmagában nem biztos, hogy elég, elvégre volt egyszer egy Masterpeace is (ami azért szintén nem annyira rossz, mint azt sokan hangoztatják), de néha a helyes vágányra váltás érzete önmagában is megszavaztatja a hallgatóval a bizalmat. Ahogy tehát fentebb írtam, Mike Howe-nak itt a helye, és több mint két évtized civil élet után úgy tűnik, végre ő is így érzi ezt. Illetve most már technikailag-logisztikailag is jobban megoldható az ügy, mint annak idején, amikor a kiábrándultság és kilátástalanság miatt fel is oszlott a banda egy időre.

Mindezen a Living By The Numbers klip kapcsán gondolkoztam el, ami lényegében e téma kikacsintós-önironikus feldolgozása. És ha így hallgatjuk a lemezt, csakis pozitív érzéseket kelthet, mint általában a jó metal zene. Persze ahogy említettem, nem hibátlan a felhozatal ezúttal sem, de ez gyakorlatilag minden soklemezes, markáns stílusú zenekar esetében felmerül. A power metal pedig eleve mostoha sorsú műfaj, ráadásul ma már igen nehéz változatosnak lenni benne, akármekkora riffmester is valaki – ilyenkor a legjobb megoldás lehet röviden, frappánsan fogalmazni. Ebből a szempontból Vanderhoof most jól lőtte be az arányokat: a Damned If You Do 45 perces, szemben például a XI egy órájával, és nagyrészt a dalok is sütnek. Mike meg egyébként tényleg jobb, mint valaha, csak miatta is tök jó hallgatni a lemezt, a hangja minden olyan eleme megvan, ami miatt a klasszikus érában lehetett szeretni, de mélyebben, érettebben, erőteljesebben hozza ugyanazt a stílust. Nem tudom, ugyanígy lenne-e, ha kihagyás nélkül végigsüvíti az elmúlt huszoniksz évet is, de az biztos, hogy kopásnak nyoma sincs. És hogy ne csak a riffeket meg az éneket magasztaljuk, bizony húznak a tempók is. Stet Howland még a W.A.S.P.-ból ismerős szétpörgetős fikcsiket is be-beveti néha, ami nemcsak a zúzdákban érvényesül tök jól, hanem az olyan, finomabb gitártémákat tartalmazó tételekben is, mint mondjuk a The Black Things vagy a Revolution Underway. Bár minden tiszteletem a hosszú évekig kitartó Jeff Plate-é, a Metal Church-be azért kell ez a fajta agyasabb dobolás. Mint ahogy a Guillotine-hoz és Out Of Balance-hez hasonló gyors tételek is a By The Numbers- és Rot Away-féle direktebb, slágeresebb megközelítésű darabok, illetve a kifejtős, epikus témák mellé.

Máris cáfolni látszom fentebbi fejtegetésemet a változatosságról, de tény, hogy teljes lemezként – Howe vagy más miatt, tökmindegy – valóban jobban működik a Damned, mint mondjuk a Generation. Ha erőltetett hasonlattal akarok élni, Vanderhoof mostanában sokkal jobban csípi el a lényeget, mint Geoff Thorpe a Vicious Rumorsban, ahol a legutolsó lemezeket például nemhogy újrahallgatni nem volt nagyon kedvem, de konkrétan untam őket. Nem kérdéses, hogy az új Metal Church-lemeznek az év kiemelkedő metal zenéi mellett a helye és mint ilyen, a tophúszas listámon is ott virít majd. Ami pedig a mostoha power metal sorsot illet, ez vélhetőleg abban is megnyilvánul, hogy a jövő évi Rockmaraton közönségének kábé 70 százaléka értetlenül néz majd maga elé a feltehetően délután hatos kezdésű Metal Church-bulinál, hogy akkor ez most mitől akkora nagy cucc (ne legyen így!), de szerintem ez baromira nem fogja zavarni azt a maroknyi negyvenest, aki velem együtt nagyjából emiatt a koncert miatt utazik majd le Dunaújvárosba. És abban is biztos vagyok, hogy ha az említett új dalok közül bármi előkerül, ugyanúgy örülünk majd neki, mint a Badlands-nek vagy a Start The Fire-nek.