Shock!

Noha titkon mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer meglépik, ha valamire nem számítottam a Metal Churchnél, hát az Mike Howe reaktiválása volt. Ugyanakkor történnek még csodák, és Kurdt Vanderhoofék előtt nem is nagyon állt más út Ronny Munroe távozása után. Sok értelme aligha lett volna ismét valami sokadik kategóriás ismertségű arccal erőlködni, miközben nyilvánvalóan annyira underground történetről beszélünk, hogy az a megmaradt maroknyi fan bizonyosan Mike-nak örül a legjobban... És az első eredmények egyébként fényesen igazolják is a döntés helyességét, hiszen ebből a lemezből az első héten konkrétan 1800 százalékkal fogyott több a tengerentúlon, mint közvetlen elődjéből, a Generation Nothingból. Ez azért elég rendesen mutatja, mit várt a közönség ettől a bandától...

A legutolsó lemezről jókat írtam itt bő két évvel ezelőtt, és most visszahallgatva sincs különösebb gond a Generationnel, de ha lepörgeti az ember az XI-t, mégis ordító a differencia. Pedig nyilvánvalóan ez a lemez sincs egy szinten a Blessing In Disguise-zal vagy a The Human Factorral – ennyi idő után valószínűleg nem is lehet –, de valahogy mégis sokkal jelentőségteljesebb benyomást kelt, sokkal inkább felkapod a fejed rá. Ebben persze Mike hangja is nagy szerepet játszik, de nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy Ronny Munroe-val bármi gond lett volna – valószínűleg arról a megfoghatatlan dologról beszélünk inkább, amit összhangnak nevezünk. Vanderhoof ugyan a Howe-korszakban pont nem volt tag a Metal Church turnézó felállásában, de a dalokat javarészt akkoriban is ő írta, és alighanem ismét elemében érezte magát, hogy visszatért a régi frontember, ez pedig a zenén is hallatszik. A végeredmény tehát egyértelműen a Metal Church legjobb nagylemeze a Hanging In The Balance, azaz 1993 óta, és ez azért is nagy szó, mert a banda egyszer már elbaltázott egy szintén nagyon várt comebacket. Tisztán emlékszem, mennyire várta mindenki David Wayne-t és a Masterpeace-t a nagy metal revival idején, 1999-ben, arra meg még tisztábban, mekkora koppanás lett a dolog vége...

És hogy milyen is ez az új lemez? Nyilvánvalóan száz százalékos Metal Church, méghozzá egy olyan Howe-val a mikrofonnál, akinek torka jottányit sem kopott a több mint két évtizedes pihenő és polgári élet során, vagyis aki valaha is szerette ezt a bandát, illetve Mike nagyon jellegzetes, kicsit érces, mégis szívhez szóló és hajlékony hangját, helyből rokonszenvesnek találja majd. A kezdés egyébként ehhez képest sem elementáris, inkább csak korrekt: a Reset, a Killing Your Time és a No Tomorrow bizonyosan nem számítottak volna a banda fénykorában csúcsnótának, viszont a negyedikként érkező, hétperces Signal Path hard rockos riffjeivel hirtelen beindul valami, amire őszintén szólva nem számítottam sem az előzetesek, sem az első három dal után. Ez az epikus megközelítésű, hatalmas Mike-dallamokkal és kiváló szólóval ellátott szám hangulatában és színvonalában is valóban a fénykort idézi, és a lendület a hasonló hosszúságú Sky Falls Innél is kitart. Utóbbi egy súlyos, morózus, mégis sajátos légiességet rejtő, prémium kategóriás refrénnel ellátott darab, és talán az egész lemez legjobbja számomra, igazi libabőrös tétel. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hallhatok még ilyen kaliberű dalt ettől a bandától, így rendkívül kellemes meglepetés...

Szerencsére a folytatásban is akadnak nagyon karakteres, erőteljes szerzemények. A Mike klasszikus fátyolosan ármánykodó hangszínét is felvillantó, zakatolós Needle & Suture, a '80-as évek hangulatát totálisan visszaidéző Shadow, a zaklatott hangulatú, ismét hosszabb Blow Your Mind vagy a talán legborultabb It Waits szerintem nagyon rendben vannak, igaz, ezek mellé azért becsúsztak alapjáratos cuccok is. Mivel szeretem a bandát és Mike-ot, utóbbiakat is elhallgatom, de azért itt elég egyértelmű a különbség a régi lemezek és a mostani album között, '89-ben, '91-ben vagy '93-ban ezeket a témákat bizonyosan félretették volna. Telhetetlennek viszont nem szeretnék tűnni, mert a végeredmény még ezzel együtt is több, mint amire számítottam. Jól is szól a lemez, és ugyan a Savatage-ból is ismert Jeff Plate messze nem olyan fineszes, stílusos ütős, mint a régi felállások egyik oszlopa, Kirk Arrington (tényleg, mi lehet vele?), ennél többre ácsingózni egy Metal Church-lemeztől 2016-ban alighanem téves kiindulópont lenne. Az XI a lehető legjobb produkció, amit ez a banda ma letehetett az asztalra.

A Generation Nothingra a maga idejében nyolcast adtam, de utólag nézve eggyel kevesebb lett volna indokolt. Mint írtam, ez a lemez sem tökéletes, viszont egyértelműen erősebb, mint bármi, amit az újjáalakulás(ok) óta csináltak, így a fénykort idéző momentumok és Howe miatt kapnak egy plusz félpontot is az objektíven reális osztályzat mellé. Tényleg nagyon sokat adnék egy budapesti koncertért ebben a felállásban...