Shock!

Ha amerikai kultmetal bandák kerülnek szóba, borítékolható, hogy a Metal Church neve is az elsők között hangzik el. A csapat David Wayne-nel készült első két lemezét ma is klasszikusként emlegeti a power metal színtér, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az eredeti frontember kiválása után is született három kiváló album a Heretic egykori énekesével, Mike Howe-val a mikrofon mögött. Történetesen ezek egyike lett a személyes kedvencem is a csapattól: a Blessing In Disguise februárban ünnepelte huszonötödik születésnapját.

A második Metal Church nagylemez, az 1986-os The Dark megjelenését már komoly rajongótábor várta. Nem csak egy lojális és népes bázissal rendelkeztek már ekkor, de a szakma is elismerően nyilatkozott róluk, így egyre jobb lehetőségekhez jutottak: 1987 elején például a Metallica vendégeként indulhattak turnéra, a nagy áttörés azonban mégis elmaradt. Valamiért nem sikerült felkapaszkodniuk arra a szintre, amelyet sokan jósoltak a banda számára, és melyet kétségkívül meg is érdemeltek volna. Ráadásul tagcserék is nehezítették dolgukat, méghozzá a legérzékenyebb pontokon jött a változás, hiszen a kreatív agy Kurdt Vanderhoof mellett énekesüket, David Wayne-t is elveszítették. Nem csoda, hogy néhány évbe telt, amíg sikerült újjászervezni a bandát, ez viszont óhatatlanul is azt jelentette, hogy hosszú időre kikerültek a rajongók látóköréből. Mikor aztán 1989 februárjában megjelent a Blessing in Disguise, a csapat tagjai nyilvánvalóan minden addiginál lelkesebbek voltak.

Craig Wells gitáros: „Roppant boldog vagyok, hogy végre megint azért kerültünk a metal újságok lapjaira, mert egy jó lemezt készítettünk, és nem pedig a hírrovatban számolnak be a legújabb tagcseréinkről." És hogy mi állt a tagcserék hátterében? Wells: „Kurdt Vanderhoofnak egyszerűen elege lett a turnézásból. Egyáltalán nem élvezte a sok utazást, és azt sem, hogy egy bőröndben kell hurcibálnia a cuccait. Kurdt tipikusan otthonülős fajta, így még a gondolatától is irtózott annak, hogy sokáig legyünk úton. De a turnézáshoz kapcsolódó életstílust, a mindennapos partikat is utálta. Igazi remete, aki akkor boldog, ha otthon ülve segítheti a bandát. Továbbra is a csapat legjobb barátja, aki segít nekünk a dalszerzésben, és tudjuk, hogy mindig számíthatunk rá. Utoljára 1987 februárjában játszott velünk, mikor a Hammersmith Odeonban léptünk fel az Anthraxszel. Engem nem lepett meg, amikor kábé két héttel ezt követően bejelentette, hogy kiszáll, hiszen nagyon régóta ismerem. A többiek is számítottak erre, és elfogadtuk a döntését."

A szintén az Anthraxszel közösen lezavart nyári turnén Mark Baker töltötte be Vanderhoof helyét, de az ő pályafutása nem nyúlt hosszúra a csapatban. Végül a Blind Illusionből ismert John Marshall kapta meg az állást, aki egészen 1998-ig, a Metal Church feloszlásáig velük is maradt. Wells: „A jó öreg Markkal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. Egyszerűen nem tudtunk együtt dolgozni, John Marshall viszont tökéletesen bevált. Kirk Hammett-tel együtt nőtt fel, és egészen a Cliff Burton halálát eredményező buszbalesetig Kirk gitártechnikusa is volt, amikor pedig James Hetfield gördeszkázás közben eltörte a csuklóját, ő ugrott be a helyére. Cliff halála viszont annyira megviselte, hogy soha többet nem ment turnéra a Metallicával. Évek óta ismerem, de sokáig nem volt köztünk kapcsolat. 1987 augusztusában jöttünk össze újra, mikor James Hetfield és én közös szülinapi bulit tartottunk. Ott voltak a srácok is a King Diamondból, és John is velük jött, én meg megkérdeztem tőle, lenne-e kedve velünk muzsikálni. Mivel volt, hozzám költözött egy időre, elkezdtünk próbálni, majd írtunk egy-két dalt is. John, Kirk Arringtonnal és Duke Ericksonnal (vagyis a Metal Church ritmusszekciójával – K.G.) is nagyon jól kijött, így egyértelmű volt, hogy vele kell tovább dolgoznunk."

Nem csak Vanderhoof távozott azonban a csapatból, hanem egy még kényesebb ponton, a mikrofon mögött is cserére kényszerültek, mivel David Wayne kicsapongó, partizós életstílusát már nem tudták tovább tolerálni. Kezdetben arról is lehetett hallani, hogy a Heir Apparent aktuális frontemberével, Steve Benitóval próbálnak, de ebben a pletykában Wells szerint szemernyi igazság sem volt: „Soha nem próbáltunk azzal a sráccal, csak kitaláció az egész. Az viszont igaz, hogy David Wayne-t az utóbbi években többször is megfenyegettük a kirúgással, ha nem szedi össze magát és nem hagy fel a drogokkal. Tudtuk, olyan csapatra van szükség, ahol mindenkinek a Metal Church a legfontosabb, egyébként semmire sem jutunk. Wayne szerződése 1988 januárjában járt le, utána kábé egy hónappal kezdtünk el új énekes után nézni. Rengeteg jelentkezés jött az ország minden részéből, és mivel a menedzserünknek az az ötlete támadt, hogy a lemezboltokban is kiplakátolja, hogy a Metal Church énekest keres, még a bolti eladók is elkezdtek kazettákat küldözgetni nekünk. Akadt a jelentkezők között néhány óriási hang is, de valahogy egyszerre minden sosem klappolt. Egy talpraesett, tehetséges, egészséges srácot kerestünk, aki hajlandó mindent alárendelni a zenekarnak. Elég sokáig tartott, mire megtaláltuk."

A Metal Church alapítója és kreatív agya, Vanderhoof azon túl, hogy a háttérből még mindig tolta a csapat szekerét, a producerkedésbe is belekóstolt. Többek között segédkezett a Heretic nevű speed/power csapat első lemeze, a Breaking Point megszületésénél is, amelyen történetesen egy bizonyos Mike Howe énekelt. Mikor aztán a Metal Churchnek végleg meggyűlt a baja Wayne-nel, adta magát, hogy a mindössze 22 éves, Howie becenevű fiatal srácot is elhívják egy meghallgatásra. A sok jelentkező közül végül Howe-ra esett a választás. Wells: „Kurdt mesélte Howie-nak, hogy énekest keresünk, mire Howie közölte, hogy nem érzi túl jól magát a Hereticben, és szívesen kipróbálná magát. Le is jött egy próbára, meghallgattuk, majd hazaküldtük, és folytattuk azoknak a meghallgatását, akiket a következő hetekre jegyeztünk elő. Miután mindenkit meghallgattunk, egyértelmű volt, hogy Howie a legjobb, így őt választottuk. Fiatal, feszül az energiától, és ráadásul még jó fej is."

Brian Korban, a Heretic főnöke persze nem volt lelkes énekesük elcsaklizása miatt, főleg, hogy egy komplett turnét is le kellett mondaniuk emiatt, aminek következtében a csapat szépen fel is oszlott. Wells: „Nem loptuk el az énekesüket, hiába is állítják ezt. Kurdt biztos nem vállalta volna a munkát a lemezükön, ha tudja, hogy Seattle-be már az énekesükkel karöltve tér vissza. Howie a saját önszántából jött el a meghallgatásra, és Kurdt még csak itt sem volt akkor. Ugyanúgy kipróbáltuk, mint a többieket, és még demókat is készítetünk vele. Össze akartuk hasonlítani a hangokat, hogy a stílusunkhoz legmegfelelőbbet találjuk meg, de ugyanakkor olyat, amelyik Dave-étől sem tér el nagyon. Másrészről viszont egy Wayne kópiát sem akartunk, és mivel Howie volt a legmeggyőzőbb, végül őt választottuk." A sors fintora, hogy David Wayne a Metal Churchből való távozását követően épp Brian Korbannel és egy másik ex-Heretic muzsikussal, Dennis O'Harával alapította meg a Reverendet. (Bár sem a Reverend, sem a Heretic nem hagyott különösebb nyomot maga után a metal történelmében, mindkét csapatot érdemes csekkolni. Utóbbiak vonatkozásában kezdésnek tökéletes a tavaly megjelent gyűjteményes anyag, mely a Torture Knows No Boundary EP-t és a Howe által felénekelt első lemezt is tartalmazza) Brian Korban: „Mindegyik énekesváltásunk komolyan megviselte a bandát, de amikor Mike Howe kilépett, egyértelműen a bukásunkat jelentette. Egyszerűen könnyebb volt egy teljesen új bandát alapítani David Wayne-nel, mint megint új énekest keresni."

Harmadik lemezére tehát teljesen átalakult a Metal Church, ami nem csak a megváltozott felállásban, de a némileg átalakított muzsikában és hangzásban is egyértelműen megmutatkozott. Wells: „Mikor Howie beszállt, a dalok nagy része már kész volt, de azért az ő ötletei közül is felhasználtunk párat. Néhány énektéma még hiányzott, ezeket kettesben dolgoztam ki vele, és néhány dalt is át kellett alakítanunk Howie hangjára. Szövegeink viszont egyáltalán nem voltak, mivel hiába írtunk Kurdttal és Johnnal vagy tizenöt dalt, David egyetlen épkézláb szöveget sem tudott hozni hozzájuk. Howie-nak viszont volt egy csomó friss ötlete, ráadásul míg Dave állandóan ugyanazokról a témákról írt, addig Howie-nak kifejezetten széles érdeklődési köre van, amitől a Metal Church is sokkal változatosabb lett."

A korong remekül indul a Fake Healerrel: Kirk Arrington dübörgő dobolására egy középtempós riff érkezik, tökéletesen nyitva a lemezt. A Terry Date által kreált sound bár kissé steril, de nagy gond nincs vele, azért pedig külön jó pont jár, hogy a basszust is tökéletesen hallani. A zaklatott középtempó a dal végéig megmarad, Mike Howe pedig sokkal fogósabb dallamokat hoz, mint smirglihangú elődje. Ha az első két Metal Church lemez zakatoló, hasító power metalját vesszük alapul, bizony elég komoly a kontraszt: a Fake Healer egyértelműen mutatja, hogy hármas anyagával a csapat igen komolyan megújult. Bár az első két lemez vegytiszta power metalját is szeretem, egyértelmű, hogy óriásit léptek előre, hisz a Blessing minden tekintetben érettebb és zeneibb, mint bármi, ami korábban Metal Church név alatt megjelent. Kisebb dobszólóval indul az elődjénél tempósabb, a Titanic katasztrófájának emléket állító Rest In Pieces, de ez is egyértelműen dallamosabb és befogadhatóbb, mint a banda korábbi dalai. Mindebben persze óriási szerepe volt Howe-nak, akinek orgánuma kevésbé volt extrém, mint a reszelős, tüskés hanggal megáldott Wayne-é, de az is igaz, hogy a dalok összetettségéből is visszavettek valamelyest, és a tempóváltások, a fifikás riffek helyett ezúttal inkább a fogósságra, a dallamokra koncentráltak. A Rest In Pieces középrészében azért csavarintanak egyet a tempón, ahogy az később is sok esetben előfordul, de az határozottan kijelenthető, hogy a Blessing dalainak esetében alapvetően a fogósságon van a hangsúly. Ami a legszebb az egészben, hogy mindezt úgy sikerült elérniük, hogy Arrington bizony igen technikás, tördelt témákat hoz végig a lemezen, és a Marshall / Wells gitárduó is komoly szólóorgiákat vezet elő.

Az Of Unsound Mind egy beteg, látomásoktól gyötört emberről szól, mellesleg pedig szintén gyors darab, sőt, a közepén még egy lapáttal rátesznek a tempóra. Innentől kezdve Arrington duplázója majdnem végig pörög, mindemellett pedig a riffek is thrashes tempóban dübörögnek tovább. A majd tízperces Anthem To The Estranged a lemez egyik legjobbja. Szomorkás balladaként indul, elején csak akusztikus gitárok kísérik Mike remek dallamait, majd a második verze után berobbannak a torzított hathúrosok is, innentől pedig fokozatosan építkezve teljesedik ki a szerzemény. Az akusztikus részek vissza-visszatérnek benne, de ezeket mind gyakrabban váltják a torzított részek, sajátos hullámzást adva ezzel a dalnak. Zene és mondanivaló tökéletesen kapcsolódik, hiszen a szöveg a magány és az elidegenedés érzését boncolgatja. A hat perc környékén felcsendülő gitárszólót pedig külön érdemes figyelni, egyértelműen ez a kedvencem a lemezről.

A Badlands szintén meglehetősen zaklatottan indul, majd kétségkívül a csapat történetének legfogósabb dala kerekedik belőle, amely még a The Darkon hallható Watch The Children Prayen is túltesz. Arrington cinjátéka egyszerűsége ellenére is marha jó, és az ütemesen dübörgő lábdobbal is sokat ad hozzá az indítás misztikus hangulatához. Remek döntés volt, hogy ezt klipesítették meg, hiszen refrénje hatalmas, így tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy nagyobb tömegek is ráharapjanak. Végül nem így lett, de mindez a dal zsenialitásából mit sem von le. Szövege párhuzamba állítható az Anthemével, mivel ez is a kilátástalanságot, az elkeseredettséget írja le, épp csak ezúttal egy kietlen sivatagban egyedül vánszorgó, de a reményt fel nem adó fickó szemszögéből.

A két epikus darab után a The Spell Can't Be Brokennel ismét rálépnek a gázpedálra: ez a tétel thrashes riffel indul, és egyértelműen az egész lemez legtördeltebb darabja. Ha Howe nem hozna benne remek dallamokat, sokkal inkább techno-thrash lenne, mintsem power metal. Később aztán akusztikus részt meg egy rakat tempóváltást is elővezetnek, szóval jó komplex kis dal kerekedik belőle, azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy a végét a Metallicától vették kölcsön. Az It's A Secret annak ellenére is a kedvenceim között van, hogy instrumentális, olyan jól felépítették ugyanis, hogy egyszerűen lehetetlen megunni. Arrington iszonyat nagyot dobol benne, de Wellsék riffelése is etalon, a hol kissé annihilatorös, máshol hagyományosan hard rockos szólókról már nem is beszélve. A hamis gyógyítókat szapuló nyitány után természetesen a politikusok is megkapják a magukét a sodró lendületű Cannot Tell A Lieban, melyet szintén megtörnek kissé, nehogy túlzottan kiszámítható legyen. És hogy egy klisét is elpufogtassak, szövege még ma, huszonöt év múltán is aktuális. Zárásnak pedig tökéletes a The Powers That Be, hiszen szinte vidámnak ható riffjével és remek refrénjével azonnal kedvet csinál az embernek ahhoz, hogy újraindítsa a lemezt.

Mint a fentiekből is kitűnik, Craig Wells nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy Howe beszállásával a Metal Church szövegvilága sokat színesedett, hiszen a Blessing dalai meglehetősen sokféle témát járnak körül: vallásról és emberi érzelmekről épp úgy szó esik bennük, mint társadalmi problémákról. Mike Howe: „Az olyan csapatoknak, mint például a Poison, nincs szükségük különösebben mély gondolatokra a szövegeikben. Mivel a zenéjük elég popos, ez elég is ahhoz, hogy sokan vegyék meg a lemezeiket. Én viszont szeretek kissé mélyebbre ásni. Általában olyasmikről írok, amik komolyan és hosszabb ideje foglalkoztatnak, olyan témákról, amik érdekelnek, és persze passzolniuk is kell egy heavy metal zenekarhoz. Nehéz megfelelő témát találni ehhez a zenéhez, hiszen minden esetben valami tökösre van szükség. Általában a Metal Churchnél fogunk egy rázós témát, és mondunk ellene vagy épp mellette valamit. Persze nem arról van szó, hogy öld meg a szüleidet, de szeretjük kicsit kiforgatni, megvariálni a dolgokat, hogy valami igazán negatívból végül pozitív üzenetet hozzunk ki." Arrington: „Egy csomó dalunkat egyszerűen az ihlette, hogy valamin rendesen felbasztuk magunkat."

Bár Seattle csapatai közül általában a Queensryche-ot emlegették úgy, mint a gondolkodó ember metal zenekarát, a Blessing In Disguise megjelenését követően ezen címre a Metal Chuch is jó eséllyel pályázhatott volna. Annak ellenére, hogy a lemez nagy része még Howe beszállása előtt született, az összkép mégis egységesen erős. Wells: „A dalok javát Kurdt és én írtuk, John pedig főleg szövegeket hozott. A tagcserék miatt ez az album még nem igazán csapatmunkában született, de a következő már teljesen közös munka lesz. A Blessing egy energiával teli csapat erőtől duzzadó korongja. A hangzás tiszta, a pergő is jól szól, él az egész, mintha a színpadról szólna, egy heavy metal csapathoz pedig ez illik a legjobban. Meg akartuk hagyni a nyersességét, amennyire lehet, nem akartuk, hogy a túlkeverés miatt minden feeling kivesszen a hangzásból. Producernek végül Terry Date-et kértük fel. Ezúttal mindent egyszerűen akartunk csinálni, és úgy dolgozni, ahogy a kezdeti időkben tettük. Ezért választottuk Terryt, akit nagyon régóta ismerünk. Az alapok felvétele négy hétig tartott, aztán a befejezéshez kellett még kettő, de így is túlléptük az előirányzott időt. A keverés nem lett meg időre, de ez annak volt köszönhető, hogy néha bizony lustálkodtunk munka helyett. A stúdióban már nem változtattunk a dalokon, azaz a lemezváltozat gyakorlatilag teljesen megegyezik a demós verziókkal."

A lemez megjelenése végül nem csak az elhúzódó keverés, de a borító körüli kisebb mizéria miatt is csúszott. Wells: „Az eredeti rajz egy festett templomablakot ábrázolt, de túl pszichedelikus volt. Egyébként is sok mostanában a rajzolt borító, és kissé zsúfoltnak is éreztük. Az alapötlet jó volt, de a végeredmény nem tetszett, ráadásul nemrég megjelent egy másik csapat lemeze is, hasonló koncepcióval. Nem vagyunk kimondottan fotogének, de úgy gondoltuk, manapság kevés a fotós borító, így végül a váltás mellett döntöttünk. Egy érdekes és modern fotótechnikát alkalmaztunk, a végeredmény pedig teljesen szokatlan egy heavy metal bandától."

A harmadik Metal Church lemez tehát kiválóan sikerült, az új tagok maximálisan beváltak, a banda ekkor még élvezte az Elektra feltétlen támogatását is, így jogos volt abbéli reményük, hogy ezúttal a nagy áttörés is sikerülhet. Howe: „Nem látom okát, miért ne sikerülhetne nekünk is a nagy áttörés. Egyszerűen meg kell csinálni, ennyi az egész. Nézd meg a Metallicát! Sosem hittem volna, hogy egyszer a lányok is ilyen zenét fognak hallgatni. Szóval nekünk is simán összejöhet." Sajnos azonban a Metal Churchnek nem volt szerencséje. Hiába érték el a Blessinggel addigi legjobb Billboard helyezésüket (a 75. helyig kapaszkodtak), és múlták felül a korábbi eladási eredményeket, az Elektra végül nem volt elégedett, és mégis lapátra tette őket. Ezt követően még két nagylemezük jelent meg The Human Factor és Hanging In The Balance címmel, a grunge azonban végül őket is bedarálta, így a csökkenő érdeklődés miatt 1995-ben feloszlottak.

Mike Howe azóta sem csinált semmit, úgy tűnik, ő végleg eltűnt a színtérről. A csapat 1998-ban így aztán David Wayne-nel alakult újjá, sőt egy lemezt is kihoztak Masterpeace címmel, a régi problémák azonban ismét előjöttek, így Davidnek megint mennie kellett. Az énekes ezt követően a Reverenddel is megjelentetett még egy utolsó EP-t, majd David Wayne's Metal Church címen egy szólólemeze is napvilágot látott, 2005-ben autóbalesetben bekövetkezett halála azonban végérvényesen megfosztott minket jellegzetes, smirglis hangjától. A Metal Church kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is aktív, frontján az inkább Wayne orgánumára hasonlító hanggal megáldott Ronny Munroe-val, és bár a Blessinghez hasonló klasszikusokat már rég nem írnak, munkásságukat még mindig érdemes figyelemmel kísérni. Ha pedig a US power metal egy kevéssé ismert gyöngyszemére vagy kíváncsi, mindenképpen szerezd be a Blessing In Disguise-t. Ha szereted a dallamos, húzós, fogós, de mégis fifikás metal zenéket, a csalódás gyakorlatilag kizárva.