Shock!

Amennyire etalonnak tartom a Metal Church első öt albumát, olyannyira visszafogottan tudtam csak lelkesedni az 1999 után született lemezeikért. Nem mondom, hogy az újjáalakulás óta rossz albumokat készített minden idők egyik legfontosabb amerikai power metal csapata, ez ugyanis nem lenne igaz, mindegyiken akadt pár kiugró téma, de a régi mágia valahogy tovatűnt, és egyik anyag hallatán sem éreztem, hogy ugyanúgy ronggyá kellene hallgatnom, mint a halhatatlan debütöt vagy mondjuk a Blessing In Disguise-ot. Azt szintén ne tőlem kérdezd, mi értelme van két-három évre feloszlani, majd visszatérni, ezt bizonyára csak Kurdt Vanderhoof tudja, meg esetleg a könyvelőjük...

Akármi is történt, a lényeg, hogy a Metal Church ismét itt van, és ugyan tudtam volna értékelni, ha visszahozzák a frontra az önmagát jó másfél évtizede nyugdíjazó Mike Howe-ot, végső soron ki tudok egyezni azzal, hogy a fronton továbbra is a 21. századi korszakuk énekese, Ronny Munroe áll. A fénykort elvégre az eredeti torok, a néhai David Wayne sem tudta visszavarázsolni az 1999-es Masterpeace-en, és az előző három soralbum érdektelenebb mivolta sem Ronny barátunkon múlott, hiszen remek énekesről beszélünk. Minderről ezekben a friss dalokban is egyértelmű tanúbizonyságot tesz, ám még ennél is jobb hír, hogy Kurdt mester ezúttal egy egész combos lemezt rázott ki magából. Csodáról most sincs szó, de egyértelműen meggyőzőbb az összkép, mint az utóbbi anyagokon, a stílus pedig ízig-vérig Metal Church. És mivel ősrégi csapatról van szó, ennél többet talán illúzió is lenne remélni tőlük ennyi év után.

Ha nem ismered a zenekart – nem lenne meglepő, elvégre régen sem számítottak fősodorban száguldó, felkapott névnek... –, egy tradicionális megközelítésű, európai zenei gyökerekkel rendelkező heavy metal bandát képzelj el világos, közérthető és roppant jellegzetes riffeléssel, bivaly tempókkal és smirglis, de mégis fülbemászó dallamokkal, ahol az energiaszint és a feszesség ugyanakkor egyértelműen tengerentúli. Ennél értelmesebben nem tudom érzékeltetni, milyen is a Metal Church, ha felkeltette az érdeklődésedet a dolog, hallgasd meg akármelyiket az első öt album közül, és ha fogékony vagy az ilyesmire, garantáltan új kedvencet avatsz. Ha pedig azokat letudtad, már biztosan tetszeni fog a Generation Nothing is, ez ugyanis alighanem tényleg a legerősebb, legkerekebb anyag a csapat műhelyéből a klasszikus korszak óta. Elhajlások nélküli, minőségi nehézfém amerikai módra, kellően old school megközelítésben, tele nagy rekesztésekkel, pumpáló riffekkel, ízes szólókkal, teljesen hagyományőrző módon.

A lemezbe tulajdonképpen akárhol bele lehet hallgatni, mert a színvonal viszonylag egyenletes: nincsenek olyan elsőre kiugró, emblematikus himnuszok, mint a Beyond The Black, a Hitman vagy a Fake Healer, de különösebb töltelékek sem rontják az ember szájízét. A Bullet Proof és a Dead City igen markáns, masszív és meggyőző indításától kezdve a 9 perces Noises In The Wall hangulatos eposzán és a Hits Keep Comin' lidérces dallamain át a The Media Horse súlyos, de nagyon ragadós zárásáig egységesen kellemes hallgatnivaló az album. A hangzás mondjuk nem kel versenyre az Andy Sneap-féle szuperprodukciókkal, de arányos és erőteljes, és maximálisan hű a banda hagyományaihoz is.

Nyilván nem lesz már a Metal Church sem akkora tiszteletnek örvendő underground név, mint a '80-as évek boldog békeidőszakában, de ez a lemez simán elegendő ahhoz, hogy ismét letegyék vele a garast, és ott legyenek a nagy nyári fesztiválokon, netán nyomjanak pár klubturnét a régi fanoknak egy-két hasonlóan patinás régi alakulattal közösen. Nagyon jó lenne már őket végre Magyarországon is élőben látni egyszer...