Shock!

Teljesen véletlen, de erre a cikkre ugyanúgy kaptam kedvet, mint a Skunkworksre: elolvastam egy memoárt, jelesül K.K. Downing Éjjel-nappal Judas Priest című, remekbe szabott munkáját, és nem sokkal később ért a Point Of Entry negyvenéves évfordulójának híre, illetve a T. Szerk. felvetése, hogy emlékezzünk meg róla. Mi tagadás, K.K. realista megközelítésű, fanyar humorú, sztorizósan könnyed, de a mélyebb elemzésekre is fogékony önéletrajzát legalább annyira élveztem, mint Bruce könyvét és természetesen ilyenkor mindig előkerülnek az éppen megemlítésre került lemezek is háttérzenének. Sőt, éppen K.K. inspirált először arra, hogy az általam nem ismert, de általa megemlített saját kedvenceit is lecsekkoljam, ami szintén kiváló móka tud lenni (a Quatermass zenekar tényleg remek). Ami pedig külön tetszett: a Priest-albumokat nagyon is jól tudja helyükön kezelni és annak ellenére tud objektívan viszonyulni hozzájuk, hogy mind a saját gyereke – nem befolyásolják esetleges rossz emlékei vagy bárki véleménye, legyen az hype vagy sárbatiprás, a maga idejében, vagy az utókor által megfogalmazott vélemény.

Tegyük persze hozzá: bár sokszor elmondtuk mi is, és persze maga Ken is utal rá többször, hogy a mindenkori menedzsment lehetett volna hatékonyabb, és akár Maiden- vagy Metallica-szintű népszerűségre is szert tehetett volna a csapat, a Columbia-szerződéstől kezdve a Judas Priestnek és személy szerint neki azért mindig jól ment. Rossz emlékei tehát bár nyilván vannak a csúcskorszakból is, mindig volt lehetőség kikapcsolódásra, feltöltődésre és maga a munka sosem volt stresszes: ibizai lemezfelvételek, csajok, komoly turnék, csajok, pénz, autók, csajok. Persze a legszebb férfikorban, kreativitásuk csúcsán, nagy sikerek közepette ez nem is lehetett másképp, a '80-as éveben egyik klasszikus készült a másik után, szinte futószalagon. Ebben a szériában a februárban négy évtizede kiadott Point Of Entry valahogy mostohagyerekként maradt meg a kollektív rockeremlékezetben, de meggyőződésem, hogy csak amiatt, mert két kolosszális sikerlemez, a British Steel és a Screaming For Vengeance közé ékelődik az életműben, és így óhatatlanul is elhalványul a fénye. Pedig, ha onnan kitörölnénk, bizony hiányozna, nem is kicsit.

Az általános vélekedés szerint az album „kommersz". Ez a megállapítás persze viccesen hangozhat egy Breaking The Law és egy Living After Midnight után, amelyeknél lakosságibb slágert nemhogy a Priest, de más heavy metal zenekar se nagyon írt sem azelőtt, sem azután, de érteni vélem a lényegét. Elvégre a British Steelen azért csak ott volt a Rapid Fire meg a Metal Gods, hogy a Steelert ne is említsük, tehát a keményebbnél is kőkemény, riffes, morc tematikájú alapvetések, és a '81-es album egészén valahogy tényleg érezhető egyfajta lazább hangvétel. Állásfoglalásnak tekinthető kinyilatkoztatások valóban nincsenek. Eleve ahogy a Heading Out To The Highway elindul, ránktör a napfény, a nyár, és máris messze járunk a ködös Albiontól, ahol az előző lemez készült – összességében tehát nyugodtan betudhatjuk a változást annak is, hogy a Point Of Entry dalai Ibizán nyerték el végleges formájukat, hiszen itt rögzítették őket. Heavy metalnak heavy metal a zene így is, de ha a Saxont nem kritizálta senki annak idején a rock'n'rollosabb, lazább felhangok miatt, akkor a Priestet sem kell. Ráadásul ekkor már bőven a britek nyakában lihegtek az amerikai bandák is – igaz, hogy ennek a vonalnak azért sikerült feladni a leckét a következő években.

Szigorúbb riffel és tempóval operál a Don't Go, ami nagyon is alulértékelt dal ebből az érából, pedig még klip is készült belőle, amiről a világ felénk eső részén talán nem is hallott senki az Electric Eye DVD és a YouTube-korszak előtt. A '80-as évek elejének Priest klipjei amúgy is dobogósak a korszak rendkívül erős mezőnyében, így nem kérdés, hogy ez is, illetve a Hot Rockin' videója is simán feldob egy lehangolt napot – egyszer talán valamelyikünk összehoz egy Kultúrshock-cikket a fénykor legsúlyosabb klipjeiről, amelyben ennek a kisfilmnek is kiemelt szerepe kell legyen majd. Szinte biztosan viccnek, de legalábbis (ön)ironikusnak szánták a maga idejében is, viszont a dal zseniálisan jó, és szerencsére ezt a zenekar is érezte, nem véletlenül került be az Angel Of Retribution turnéprogramjába másfél évtizeddel később, mintegy a Point Of Entry rehabilitációjaként is értelmezhetően. Lendületes, slágeres, feszes és tökékeletesen felépített.

Az első három dal letaglózó ereje biztosan szerepet játszott az album azon megítélésében, hogy az életmű „gyengébb" darabjai között foglal helyet, de tény, hogy a Turning Circles valóban nem üt akkorát ezek után. Valóban, ez inkább egy rafinált hard rock tétel, amelynek „aha-aha" részei kicsaphatták anno a biztosítékot a közönség vasreszeléket reggeliző részénél. A Desert Plains viszont mindenképpen csúcspont, ebbe a ritmusközpontú, izgalmas tételbe a legelvetemültebb Point Of Entry-utálók sem nagyon tudnak belekötni, de a Solar Angels is visszahoz valamit a Metal Gods szellemiségéből – ez a két dal nem véletlenül került fel a sokunk Priest-alapjaiként szolgáló 1993-as dupla Metal Works válogatásra. A maradék négy dallal sincs az égvilágon semmi gond, én például kimondottan szeretem a (nyilván szándékosan) Living After Midnight-os dobintróval induló Troubleshootert, de remekül zárja a lemezt az On The Run is, amiről valamiért a Rock Forever jut eszembe. És ha már itt tartunk, tényleg van valami Killing Machine-szerű az összképben – ha például a Delivering The Goods irányából vizsgáljuk az itt található, könnyedebb szerzeményeket, máris nem olyan „szörnyű" a végeredmény. Főleg, hogy nem sokkal ezután már a Screaming For Vengeance következett, aminek szintén ebben a rovatban a helye, sőt, vele kellett volna indítani azt.

Fontos megemlíteni, hogy a Priest esetében ritkán esik szó a ritmusszekcióról – egyben. Pedig a mai füllel is nagyon szépen kevert anyag egyik nagy előnye, hogy Ian Hill basszusa szinte végig hallhatóan, elegánsan pulzál, ami tökéletes összhangban van Dave Holland sokat cikizett, de általam nagyon is kedvelt játékával. Nem agysebészet, amit előad, de feelinges, lüktető és ízléses – pont annyit és ott üt, ami szükséges. Mivel a dobgép témája (vádja) sokszor előkerült a későbbi lemezek kapcsán, elmondható, hogy a Point Of Entryn a leghangsúlyosabb és legemlékezetesebb a dobolása. A másik ilyen anyag a Priest... Live!, amelyen korábban is feltűnhetett bárkinek, mennyire gyorsan játszik a zenekar bizonyos számokat. Nos, a könyvében K.K. lerántja a leplet e tényről egy vicces anekdotával: azon a turnén Holland folyamatosan be volt kokózva, ennek köszönhető a felpörgetett tempó, amivel a gitárosok persze alig tudtak lépést tartani. Nos, ami jól állt a Breaking The Lawnak, vagy hogy a szóban forgó lemeznél maradjunk, a Heading Outnak, kevésbé tett jót a Desert Plainsnek, de végül is ezeket a dalokat amúgy sem reprezentálták túl később sem, még az említett rehabilitáció után sem Ugyanakkor érdekes adalék, sőt számomra kimondottan meglepőnek hatott, hogy a '81-es turné bulijait épp a nyitónótának egyáltalán nem nyilvánvaló Solar Angelsszel kezdték mindig – emellett még a Troubleshooter került elő alkalmi jelleggel, ami viszont valóban kiváló koncertszám lehetett.

Persze ami ezután következett, okkal-joggal halványította el a '81-es művet, de ha önmagában vizsgáljuk, kiváló anyag ez is, és az ilyesmit nem árt néha külön kihangsúlyozni.