Shock!

Néhány évnyi csend után az utóbbi időszakban elég rendesen telehaknizta a rocksajtót K.K. Downing, aki eleinte nyilván csak némi extra promóciót akart biztosítani nyilatkozataival szóban forgó önéletrajzának. Aztán persze – ahogy az lenni szokott – a dologból elég szép kis lavina bontakozott ki a „szégyen, hogy nem vettek vissza Glenn Tipton kiesése után!"-hiszti hátán, amely hosszabb távon szerintem legalább annyit ártott a Judas Priestből lassan egy évtizede kilépett gitárosnak, mint amennyi reklámértékkel bírt. Ráadásul némileg skizofrén is a helyzet: a most magyarul is megjelent könyv kapcsán ugyanis alighanem ember nem lesz a földön, aki érti, miért akar K.K. visszamenni a Priestbe, ha ennyi feszültség terhelte ottani évtizedeit.

Örömteli, hogy az utóbbi években már egy sor olyan rockkönyv is kijött magyarul, amelyekért nyilvánvalóan nem rohamozzák majd meg ezrek a boltokat, viszont mégis fontos, hogy itthon is elérhetők mindenki számára. Ken „K.K." Downing eredetileg Heavy Duty: Days And Nights In Judas Priest című önéletrajza mindenképpen ezt a sort gyarapítja, szóval jár a piros pont a Trubadúrnak, amiért felvállalta a kötet hazai gondozását. A járvány és a nyomában járó gazdasági válság persze a könyvszakmát is elég keményen megreccsenti majd, így nem tudom, miben lehet reménykedni a jövőben és miben nem, de bízom benne: a tendencia előbb-utóbb azért folytatódni fog több hasonló rétegkiadvánnyal.

A Judas Priestről azelőtt soha nem jelent meg magyar nyelvű monográfia, így a könyv azzal együtt is hiánypótló, hogy némiképp ellentmondásos megvilágításba helyezi minden idők egyik legnagyobb, legfontosabb és legjobb heavy metal intézményét. Mert ugyebár ha létezett zenekar a hőskorban, amely egészen Rob Halford 1992-es kilépéséig az egység teljes látszatát keltve alkotott, hát ők voltak azok: még pályafutásuk egyetlen ténylegesen nagy balhéja, a híres PMRC-s tárgyalássorozat idején is hihetetlenül higgadtnak, megfontoltnak, szilárdnak tűntek kívülről. Aztán utólag persze látszott, hogy náluk sem volt minden fenékig tejfel, és – főleg Rob visszatérése után – az is elég nyilvánvalónak tűnt, hogy a zenekar menedzsmentje messze nem olyan hatékony, mint mondjuk az Iron Maidené. Viszont bevallom, Ken kötete még ennek ismeretében is meglepett.

Merthogy – anélkül, hogy bármit is le akarnék lőni – az Éjjel-nappal Judas Priest is azon rockkönyvek közé tartozik, amelyet semmiképpen sem ajánlanék a Nagy Nemzetközi Heavy Metal Testvériségben, a műfaj mindent összetartó erejében, vallás-jellegében hívő arcoknak. Downing perspektívájából inkább egyfajta keserédes mellékízt nyer a Priest-sztori, és mint kiderül, ezek az ellentmondásos érzések gyakorlatilag a kezdeti korszaktól, konkrétan Glenn Tipton csatlakozásától kezdve ott kísértették a szőke gitárost. Mindez valahol tényleg meglepő, sőt, kissé talán kiábrándító is, hiszen a '70-es, '80-as években a két gitáros neve teljesen egybeforrt, és mindig együtt emlegették őket. Mindez odáig fajult, hogy sokan azt hitték, nem is gitárduóról, hanem egyetlen emberről, Tipton Downingról beszélünk. Ehhez képest, mint a lapokról világossá válik, kettejük kapcsolata nemhogy emberi, de zenei szempontból is roppant messze állt a szimbiózistól: K.K. saját bevallása szerint mindig inkább tűrt és nyelte a sérelmeket a csapat meg a nagy egész érdekében, gitárosként pedig szintén háttérbe húzódott az erőszakosabb, rámenősebb partner árnyékában.

A bandán belüli hatalmi viszonyok sztorikon, döntéseken keresztüli elemzése során Downing ráadásul nem is kertel különösebben: gitártesója (...) alkoholfogyasztási szokásai éppúgy előkerülnek, mint a koncerteken nyújtott zenei teljesítménye. Priest-rajongóként elég kemény is ezt így, ebben a formában végigolvasni. Például gondoltad volna, hogy a két zenész soha, egyetlen alkalommal sem beszélt egymással személyes dolgokról, és gyakorlatilag soha, semmilyen téren nem voltak közös nevezőn? Mert K.K. bizony ezt állítja... Mindez persze csak az érem egyik oldala, az ember szívesen meghallgatná a másik felet is. Ugyanakkor a Judas Priest kezdetektől jellemző félremenedzselését elemző részek végig feltűnően ülnek külső szemlélőként is, így aztán óhatatlanul is kialakul az olvasóban egyfajta „nem zörög a haraszt" érzés. Pláne, hogy a két kérdés szorosan összefügg, hiszen a Priest elsőszámú háttérembere a '80-as évek közepe óta Jayne Andrews, akinek Tiptonhoz fűződő személyes viszonya közismert ténynek számít. (K.K. ennek ellenére meglepően szemérmes a témában, és inkább csak utalgat, vagy az olvasó számára is evidens tényként kezeli a kérdést, mintsem nyíltan kimondaná a dolgokat.) A gitáros konklúziójával sem nehéz egyetérteni: noha a Priest így is a világ egyik legnagyobb metálbandája lett, egy hatékonyabb menedzsment még sikeresebbé, még komolyabb lemezeladóvá és nézőmágnessé tehette volna őket nemcsak a fénykorban, hanem Halford visszatérése után is.

A könyv a nehézségek, konfliktusok, frusztrációk elemzése mellett természetesen a szép élményeket is részletesen sorra veszi, szóval senki se panasz- és sérelemlistára számítson. Ráadásul Downing egy csomó további érdekes témát is nyíltan elemez, kezdve Rob Halford homoszexualitásának a csapat imázsára gyakorolt hatásáról az énekes viharos távozásán át egészen a Ripper-éráig, majd a klasszikus frontember visszatéréséig. Vagy az említett persorozatig, amely még a sikeres végkimenetel ellenére is elég rendesen megtépázta a tagok hangulatát. De nekem például álmomban sem fordult volna meg a fejemben az sem, hogy a kívülről feltámadásnak, diadalmenetnek, mennybemenetelnek tűnő Painkiller-éra után nem kizárólag Rob volt elégedetlen, hanem gyakorlatilag maga a banda is a feloszlás szélére került, Halfordtól függetlenül is. És persze a zene sem sikkad el a történetek közepette, bár K.K. feltűnően más véleményen van egy sor Priest-albumot és -dalt illetően, mint a rajongótábor derékhada. Ezen a téren is garantáltan okoz majd néhány meglepetést a könyv mindazoknak, akik elolvassák.

A Bus András által élvezetesen, gördülékenyen lefordított mű nem féltégla, akár egy lusta hétvégi délutánon is simán elolvasható, tartalmilag viszont igen sűrű, és azzal együtt is melegen ajánlom minden Priest-rajongónak, hogy Downing nem éppen békés csendéletet fest a zenekarról. Bár persze – mégis egy brit arcról beszélünk... – a sorok közül azért a fanyar humor sem hiányzik. Ugyanakkor a végső mérleg egyértelmű: az Éjjel-nappal Judas Priest egy újabb szög a „sikerzenekarban játszani leányálom, a metál pedig a testvériségről szól" mítosz koporsójában. Ez azonban nem baj. Ami sosem volt igaz, annak nem kell fenntartani a látszatát csak azért, mert sokan nem szeretnek szembenézni a valósággal.