Shock!

Tavaly év végén saját dalokat tartalmazó albummal jelentkezett az éppen egy évtizede indult Zártosztály. Az eleinte „csak" örömzenélésre, főként a '80-as évekbeli Edda-dalok hiteles előadására összeállt hazai szupergroup a 2019-ben kiadott, Szétszakítva című négyszámos EP után, újabb énekesváltást követően fordult rá egy teljes nagylemez elkészítésére. Az album kiválóan sikerült, mi azonban ennél messzebbre nyúltunk: a zenekar motorjának számító Csillag Endre ugyanis nem csak kiváló dalszerző és gitáros, de remek mesélő is, rengeteg élménnyel és tapasztalattal, amin keresztül végül egész életpályája feltárul. Küzdelmek, sikerek, nehézségek, állhatatos kitartás, véletlen dobta lehetőségek, újrakezdés és örömzenélés – profilban a tavaly már 66. évét betöltött Csuka!

Csuka kiváló beszélgetőpartner, korát meghazudtoló egyéniség, kiállását, energiáját tekintve tíz-tizenöt évet simán letagadhatna, kisgyermekes apuka, lelkesedése pedig könnyen átragad az emberre. Erre a beszélgetésre vidéki otthonában látott vendégül, a faluszéli takaros házat pedig átfonta az otthon melege: miután elhelyezkedtünk, odasereglettek, majd játszani szaladtak a gyerekek, felesége süteménnyel kínált („Vegyél, a gyerekekkel sütöttük!"), a család macskája álmosan dorombolva tartott szemmel, miután a neki járó simogatást begyűjtötte. Az egész talán csak akkor lehetett volna idillibb, ha még egy kandalóban tűz is lobog ropogó fahasábokkal. Kérésemre egészen a kezdetekig nyúltunk vissza.

Pestiek voltunk, édesapám a Gyár és Gépszerelő Vállaltnál dolgozott, szerelésvezető volt. Gyakran volt kiküldetésben, Algyőn például, meg az akkor épülő atomerőműnél, de nem egyszer külföldön is. Bár igazából vezető sosem volt szegény, a halála előtt bevallotta, hogy be akart lépni a pártba, mert csak azok az emberek jutnak anyagi jutatásokhoz, meg előrébb, akik ebben a dologban benne vannak. Ilyen kényszer-párttagság... De azt mondta: fiam, nem vettek be! Az egész család feketelistás volt anno, nagyszülőktől kezdve. Nekem ez nem jött le anno, csak olyanok, hogy nekünk nem volt telefonunk mondjuk, míg mindenkinek körülöttünk igen. Amikor kérdeztem, hogy miért, annyival lezárta, hogy fiam, nekünk nem lehet telefonunk. Ugyanez, amikor kérdeztem, hogy mi volt '56-ban: fiam, ne törődj vele, lődöztek csak ott össze-vissza... Benne volt már egyfajta félelem. Most a '60-as évekről beszélünk. Édesanyám szülei vallásosak voltak nagyon, katolikusok, és ugye azt sem nézték jó szemmel, ha te hiszel. Vallásellensség volt.

Értem miről beszélsz, én ugyan fiatalabb vagyok, '76-os, de nálunk is az volt, hogy édesapám például azért volt párttag, mert újságíró volt, és bár semmi köze nem volt a kommunistákhoz, akkoriban nem volt opció, hogy egy újságíró nem tagja a pártnak.

Hát persze! Én eredetileg képzőművésznek készültem, de már az óvodában valami ufónak tartottak, mert elkezdtem perspektívában rajzolni. Édesapám, amikor fiatal volt, moziplakátokat festett. És elmondta nekem, hogy kell perspektívában rajzolni: meghúzod a horizontot, onnan pontok kijönnek satöbbi. Elkezdtem én is így rajzolni, és nem pálcikaembereket rajzoltam már akkor sem, hanem rendes embereket. Persze nem volt tökéletes, de látták, hogy itt valami új festősztár születik! (nevet) Nyertem is rajzversenyeket, aztán később képzőművészetire jelentkeztem. Apa hitt a tehetségemben, segített is sok mindenben. A zenében nem, azt ellenezték. Viszont amikor ki kellett tölteni a felvételi papírokat, mondta, hogy nem fognak felvenni, fiam. De miért nem? Megnyertem a kerületi rajzversenyt is, én voltam az első! (nevet) Olyan kérdések voltak, hogy a családnak melyik tagja vett részt partizánakciókban, meg munkásmozgalmi dolgokban...

Teljesen beteg világ volt.

Érted? Én képzőművésznek készültem, de végül a nagybátyámtól kaptam egy gitárt, akkor kezdtem el gitározni. Elég későn, tizenöt éves voltam már. De azt sem azért, mert gitározni akartam, hanem mert gitárt kaptam. Először nem is tudtam, hogy ezt nem így kell tartani, rejtett balkezes voltam. Mint a kisfiam, ő is jobb kézzel eszik, de bal kézzel ír meg rajzol. Én is így kezdtem el, és láttam, hogy mások fordítva tartják a gitárt. Úgyhogy visszafordítottam! (nevet) Egy Füles évkönyvben találtam akkordokat, az alapján kezdtem el. Állandóan Led Zeppelint hallgattam, meg Deep Purple-t, az volt az isten. Meg a Black Sabbath! Volt egy Black Sabbath-képem, egyszer apám hazajött, valamiért mérges volt, és letépte a falról, „Az én fiamból nem lesz hülye!" Aztán levágta a hajam... (nevet)

Klasszikus történet.

Meg összetörte az akusztikus gitárt a fotelen! (nevet) Ezek megtörténtek. Akkor nem tűnt fel, de ez az egész menekülés volt. Engem ugyanakkor nagyon érdekelt a dolog. Hazamentem, fogtam a hangszert és égetett a tudásvágy! Ez nagyon-nagyon sokáig tartott.

Ráéreztél?

De nagyon! Fül alapján sikerült levennem az I'm Going Home című Ten Years After-dalt, az a frazírozás a mai napig megmaradt bennem, nem is tudnám kitörölni, nem is akarom. De akkor még nem volt elektromos gitárom. Volt egy srác, aki kölcsönadta két hétre a csehszlovák Jolana gitárját. Az volt akkor Magyarországon az elérhető csúcs, akinek az volt, az már valaminek számított! Aztán mire visszajött a gitárért, én már jobban játszottam, mint ő. Akkor nem is mentem két hétig iskolába, majdnem ki is rúgtak! (nevet)

Reggel felkeltél, és estig csak nyomtad?

A szokásos: semmi más nem érdekelt, igen. Maximum az, hogy néha hazaszöktem Pestre. Nagyon lokálpatrióta voltam. Szegeden éltünk akkor, kiszakítottak a baráti körömből, meg minden. Nem iskolába mentem, hanem reggel fölszálltam a vonatra, csak azért, hogy hazamenjek, bemenjek a lakásba, és picit otthon legyek Pesten. Délután visszajöttem, aztán apám jól elvert! (nevet) Utána visszaköltöztünk, és beírattak egy szakmunkásképző iskolába, szerszámkészítőnek. Nagyon nem akartam. Mondjuk, ha ma megnézem, hogy egy szerszámkészítő simán keres havi egymillió forintot... Rájöttem, hogy apámnak igaza lett volna! (nevet) De én akkor már tudtam, hogy zenész akarok lenni. Elmentem egy tanárhoz, úgy hívták, hogy Gábor László. Kottákat kaptam, akkor voltam tizennyolc. Egész nap csak gyakoroltam. Elvégeztem a három év szakmunkásképzőt, be kellett volna menni mestervizsgára. Ott álltam, a fiatal vadóc, és mondtam, hogy én nem akarok szerszámkészítő lenni. Nem értették: „de hát kijárta a három évet!" (nevet) Végül mondták, hogy „figyeljen, nekünk el kell számolni, jöjjön be, és bólogasson!" (nevet) Nem, én nem akarom, hogy a személyi igazolványomban benne legyen, hogy szerszámkészítő, munkásember. Én zenész leszek! Ilyen forradalmi szemléletem volt. (nevet)

Hogyan kerültél be később a konzervatóriumba?

Úgy vettek csak fel a konzira, hogy mindenképpen érettségi kell, és csak két év középiskolai végzettségem volt, meg a három év szakmunkásképző. Volt rá egy évem, hogy elvégezzem a harmadikat és a negyediket. Azt csináltam, hogy levelezőn jártam „be", hogy meglegyen a stemplim, mivel a konziba már felvettek előkészítőbe, mivel csak annak a kritériumnak nem feleltem meg, hogy meglegyen a középiskolai végzettségem. Ez 1978-ban történt. Egy év alatt letettem a két évet: képzeld el, közben bejársz a konziba, és még tanulni is kell. A vizsgán azt kérdezték, hogy hasonlítsam össze Amerika gazdaságát a Szovjetunióéval! (nevet) Elmondtam, hogy északon autógyártás van, meg hol termelnek sok búzát, ezeket nagyjából tudtam. Aztán, hogy a Szovjetunió fővárosa Moszkva, többet erről nem akarok tudni! (nevet) A nő megremegett, hogy ilyeneket ne mondjak! (nevet) Gyorsan kaptam egy hármast, hogy húzzak el. (nevet) Így végül megvolt a papír, és az előkészítővel együtt négy évet jártam konziba, ami amúgy hároméves volt. Dzsessz-szakra jártam, ez egy főiskola volt tulajdonképpen, csak akkoriban nem nagyon tudtak hova tenni olyan intézményt, ahol nem tanítottak politikai gazdaságot meg oroszt. Babos Gyula volt egyébként a tanárom. Főiskolai kritériumokkal tanárképző volt, tanítottak pedagógiai módszertant is, csak akkor ezt Magyarországon még nem fogadták el végzettségként. Viszont ennek köszönhettem, hogy taníthattam később Ausztriában. Amikor bekerültem, az egész országból három gitárost, három billentyűst és három énekest vettek fel, és bekerültem, erre nagyon büszke voltam. Elindított. Ebben a korszakban csak dzsesszt hallgattam: Pat Martino, George Benson, Wes Montgomery, de úgy, hogy úgy aludtam, hogy a fülemen volt a fülhallgató. Lelassítottam, levettem hangról hangra a frazírokat. Pat Martino volt az istenem: úgy gitározott a dzsesszben, mint a rockzenészek, megvolt benne az az iszonyatos, rockos energia, ütött a hang. Egy az egyben levettem, a mai napig tudom, ha hallom, hogy mit, mikor, milyen fekvésben játszik. Ez az egyik oka is, hogy nem lettem dzsesszgitáros: mert Pat Martino-klón lennék. Végül lediplomáztam, megkaptam a dzsessz-előadóművészi titulusomat. Ez a hivatalos titulusom: dzsesszgitár-előadóművész.

Ezt azért kevesen mondanák meg, ha a nevedet hallják.

Senki nem tudja, de ez a hivatalos titulusom! (nevet) Akkoriban nem lehetett bárki csak úgy előadó, OSZK- vagy ORI-vizsga kellett hozzá. A kettő között az volt a különbség, hogy az OSZK inkább vendéglátós volt. Két fajta ORI-vizsga létezett, voltak a szürke könyvek, az Edda Műveknek is ilyen volt, a piros könyvet meg szólistáknak adták. Ezt nagyon nehéz volt megszerezni, csak olyanoknak adták ki, akik konzit végeztek, mint én. Emlékszem, amikor bekerültem a Hobo Blues Bandbe, háromszáz forint volt a gázsi, én meg mikor mutattam Pókának, hogy figyelj, nekem az ORI-ban ezzel ötszáz forint a gázsi, meg akart verni! (nevet) Persze, mert ők akkor már nagy sztárok voltak. Az volt az első nagy sztárzenekarom, az indított el az úton.

A konzi után hogyan kerültél vissza a rockhoz?

Elvégeztem a konzit, aztán elkezdtünk dzsesszt játszani. Volt tanárommal, Regős Pistával, Lakatos Tónival, Kőszegivel, szóval nagy nevekkel indultam el, aztán egyszer lekeveredtem az E-Klubba, és ott Som Lajos hozott egy filmet, az AC/DC koncertfilmet. Megnéztem, és mintha elvágták a világot: hát nekem ez kell! Én ez vagyok!

Elsőként volt egy kisebb zenekarod, nem?

A Dózis, igen. Én alapítottam, olyan szakmában később ismert emberek voltak benne, mint például Zsoldos Tomi, aki aztán Hobótól kezdve mindenhol játszott kábé. Akkor ő is csak 16-17 éves volt, és Szabó Pisti dobolt, aki később a P. Boxba került. Elkezdtem saját dalokat írni, és kapaszkodj meg, van olyan felvétel, ami később az Edda hatos lemezén a Megfulladok lett, csak más refrénnel. A zene már akkor megvolt, csak átemeltem az Eddába, a refrénbe meg Göme (Gömöry Zsolt, az Edda billentyűse – SzG) még bejátszotta azt a témát. A Dózis együttes kizárólag saját dalokat nyomott, amiket én írtam. A dzsesszisták mondták is, hogy ne engedjek a csábításnak, de én elindultam a rockzenébe. Aztán közben elvittek katonának.

Akkoriban azt nem nagyon lehetett kikerülni.

De ki lehetett, három és fél hónap múlva kirúgtak! (nevet)

Hogy sikerült elintézned?

Adtam magamat! (nevet) Ráborítottam az asztalt a tizedesre, meg hasonlók. Olyan durva volt a helyet, hogy nem tudták eldönteni, mi legyen.

Ez célzott törekvés volt, gondolom. Kezelhetetlennek tartottak?

Igen, persze. Először is összetörtem a lábam ujját. Egy kővel.

Szándékosan?

Szándékosan, hogy eleve ne vigyenek katonának. Az egy elég súlyos pillanat az életemben, amit a mai napig nehéz feldolgozni! (nevet) Amikor saját magad megcsonkítod... Gondolj bele, hogy mire vagy képes, friss diplomával... 1981 nyarán diplomáztam, és szeptembertől vittek katonának, másfél évre. Hittem magamban, a szakma hitt bennem, de ha másfél évig nem veszem a hangszert a kezembe, felejtsd el az életemet. Tisztelem a katonaságot, szükség van rá, de én nem vagyok az! (nevet) Én nem oda tartozom.

Hogyan kerültél aztán a Hobo Blues Bandbe?

A Dózissal egy Ki Mit Tud-szerűségen játszottunk, amin Hobo is megjelent, meghívták, vagy nem tudom, de ott volt. A keverősüket, a Dézsi Laci nevű basszusgitárost már ismertem régebbről. Ő mondta nekik, hogy van itt egy gitáros srác, aki konzit végzett, fiatal, ügyes. Akkor ment el Szénich (Szénich János, HBB-gitáros 1979-1981 között – SzG), és maradt Kőrös (Kőrös József, HBB-gitáros 1978-1982 között – SzG), aki meg nem tudott állni, mert valami volt a gerincével, és ülve kezdett gitározni. Kellett nekik egy fiatal kakas, és elhívtak. Elmentem, és elkezdtem nekik gitározni Angus Young-féle attitűddel. Ott állt Földes, a közönség meg közben engem nézett! (nevet) De Póka bírt, meg hallotta a Tátrai Tibi-féle figurákat, azt a fajta gitározást, ahogy ő játszott.

Pedig akkor Tibusz még nem is volt a HBB-ben.

Még konzis sem voltam, amikor először találkoztam Tibusszal. Egy Volvóval vitt haza egy Generál-koncertről. Ültem hátul, és mondtam, hogy Tibusz, te vagy a legjobb gitáros, de én sokkal jobb leszek nálad! (nevet) És nem vert meg! (nevet) Hátrafordult: „Azon múlik, hogy ki mit gyakorol." Imádom az embert, elképesztő. Tátrai gitározásban nekem a number one, a mai napig. Addig mindenki nyolcados szvinggel gitározott, Tátrai kezdett tizenhatodokat játszani, dupla tempót. Én is úgy gitároztam, ugyanazokkal a blueshangokkal, moll és dúr keverékével, és ezt Póka hallotta.

Mégsem tartott túl sokáig az ottani karriered.

Ott volt a konfrontáció, hogy mentünk a Barkassal, és Egon mutatta a Tetovált lány harmóniamenetét. Én meg mondtam szókimondó gyerekként, az elmélet teljes tudatában, hogy nincs olyan fajta harmónialevezetés, hogy A-moll, C-dúr G basszussal, F hetes és utána E-mollal zársz, ebben az esetben négyeshangzat után ne hármashangzattal, hanem E7 vagy E10B akkorddal zárj! És igazam is lett, végül nincs is a lemezen, kihagyták a tercet. De ezen úgy összeakadtunk, hogy Egon végül kibaszta a Barkas elhúzható ajtaját, hogy megver! (nevet) Mondom, zenei kérdést verekedéssel akarsz elintézni? Ne hülyéskedjetek, verekszünk azon, hogy elmondok neked egy alapvető harmóniaelméletet? (nevet) Úgy volt, hogy akkor kiszállok, aztán másnapra meggondoltam magam, de közben pechjükre elhívták Lugosi Lacit. Ez a konfrontáció okozta végül, hogy három hónap után kiszálltam a Hobo Blues Bandből. És ők örültek neki! (nevet) De azért mondom, hogy rábasztak, mert Lugosi sem maradt sokáig, mivel rájöttek, hogy nem tud bluest gitározni. Szerettem Lugót, és amit a korai Beatricével csináltak, szó szerint zseniális volt, a Hobo Blues Band viszont más világ, ő pedig nem blues-rock gitáros volt.

Bele tudtál folyni bármilyen alkotó tevékenységbe a három hónap alatt?

Nem, nem írtam dalokat. Akkor született egyébként az Édes otthon, meg ezek a számok.

Sokan nem is tudják, hogy megfordultál náluk is.

Nem, mert nem volt számottevő. Van róla két tévéfelvétel, és nuku. Nekem azért fontos, mert ott hallottak Patakyék, Slamóval, amikor játszottunk Miskolcon. Fiatal voltam, jó kiállással és elképesztő attitűddel játszottam, ilyen véres gitározással, és abból akkor nem volt még sok. A Hobo után elmentem a Kormoránba: felhívott Koltai Gergő, hogy „kisapám, kisapám, gyere, ötszáz forint a gázsi!" Mondom, tényleg? (nevet) És van hetente nyolc buli, de ilyen zenét kell csinálni. Na, megérkezett Csillag Endre a Kormoránba, és átírtam az összes dalt! (nevet) Áthangszereltem egész pontosan. Tudod, volt a C-dúr / G-dúr / C-dúr / G-dúr, én meg meghangszereltem. Belevittem ilyen átharmonizált témákat, és be is indult, de valahogy mégsem éreztem annyira magaménak.

Oda te vitted be a rockot tulajdonképp. Hagyták, hogy belekontárkodj?

Abszolút. Lényegében változtattam a stíluson. Ők addig teljesen a népzenében utaztak, töröksíp meg minden, én meg belevittem a rockot. Próbálkoztak már korábban a rockgitározással, de az amolyan „vagyok is meg nem is" dolog volt. Én meg domináns része lettem. Ez egyébként hozzám képest egész sokáig tartott. Aztán felbomlott az Edda, és írt nekem Pataky, hogy szeretné, ha az ORI-ban találkoznánk.

Akkor már rajta voltál a térképen nála is.

Igen, Hobo mellett megjegyzett a szakma. Egyébként játszhattam volna még egyszer később náluk, csak nem mentem, akkor szerintem meg is haragudott Földes. Ez már 2000 után történt, amikor hazajöttem Ausztriából, akkor már a Gyenge Lajos-, Hárs Viktor-féle felállás volt, még próbáltunk is egyet, de Hobo versesebb dolgokat akart játszani, az meg nem annyira az AC/DC, tudod! (nevet) Nagyon tisztelem a színházi dolgait is, de ez nem a Bill-féle vonal, nekem meg a Hobo Blues Band azt jelentette. Bill a mai napig nagyon szeret is, csak neki meg drága vagyok! (nevet) Egyébként az Eddával is két korszakom volt, ha úgy vesszük, mert '83-ban két hétig már játszottam náluk egyszer, akkor még ott volt Slamovits is. Amikor Talfi (Barta Alfonz, akkori Edda-billentyűs – SzG) disszidált, úgy lett volna, hogy két gitárral mennek tovább. Ez még a felbomlásuk előtt történt. De két gitárral nem ment volna jól a dolog: nem játszhatod úgy A hűtlent, a közönség hallani akarja azt a kibontott harmóniát. Meg az Edda-féle zenében nagyon fontos a billentyű, mint ahogy a Rainbow-ban meg a Deep Purple-ben is. Szóval akkor már próbáltunk együtt, de végül úgy döntöttek – egyébként helyesen –, hogy nem vesznek be. Egyébként, amikor próbáltunk, még ott volt Kegye, szaxofonnal, ő adta nekem a Csuka becenevet.

Ők végül miért oszlottak akkor fel aztán?

Azért, mert összeveszett Pataky Slamovitscsal. Ők ott éltek Miskolcon, próbáltak, megcsináltak egy lemezt, ami egy országot állított talpra, tudod, az elsőt. Az is gyémántlemez lett, ez a kettő, az egyes, meg a miénk, a hatos fogyott 500 ezer példány felett. Aztán az anyagi meg egyéb ellentétek szétfeszítették a zenekart. Tudod, hogy megy ez: összeáll a zenekar, az első időben mindenki lejár próbára, aztán azt veszed észre, hogy az énekes viszi el a legjobb csajokat, neki lesz a legjobb autója, és közben együtt csináltatok mindent! (nevet) És innentől vannak a szétesések egy zenekarban.

És aztán másodjára is megtaláltak, de akkor már konkrétan téged akartak?

Már konkrétan. Meg is mondta Attila, annyira konkrét volt a dolog. Akkoriban még nem nagyon volt telefon, tehát engem nem tudott felhívni, hogy Csuka, gyere már. Kaptam egy táviratot, hogy gyere be az ORI-ba, beszélnünk kell! Na, akkor már tudtam, hogy mi van.

Eleve úgy oszlatta fel az Eddát, hogy már tudta, hogy folytatni fogja, csak másokkal?

Nem, nem így akarta, ő oda volt Slamóért, tényleg. Azt, hogy Slamót „megfosztottuk a koronájától", Tátrainak köszönhetem. Miután feloszlott az Edda, mi Attilával együtt kimentünk Norvégiába, és ott összevesztünk, természetesen! (nevet) Mert ugye nem tartom a számat! (nevet) Így aztán meghívták Tátrait a koncertlemezre, az ötös Eddára. Attila kérdezte tőle, hogy megtanulta-e Slamó szólóit, Tibusz meg királysága teljes tudatában: „Én, azokat a szar szólókat? Gondolod, hogy én azokat a szar szólókat játszom?" (nevet) Patakynak meg leesett, hogy Slamó végül is zeneszerzőként és szövegíróként volt zseniális, de szólókban nem képviselt olyan szintet, mint mondjuk Tibusz. De innentől kezdve aztán később én is szabad kezet kaptam, nem kellett Slamó stílusát követnem.

Mindez az akkori ORI-ban találkozás folyománya volt?

Ja, igen, szóval az ORI-ba behívott, és mondta, hogy figyelj, hozzál basszusgitárost, meg a konziból egy billentyűst. Elkezdtünk próbálni, de közben felmerült az is, hogy menjünk ki külföldre. És itt megint jött az ORI. Ezt sokan nem tudják, de az ORI büfében történt minden. Ha valaki voltál, neked ott kellett ülni. Sokan feljártak vidékről, és ott ücsörögtek egy kávé mellett! (nevet) Mert aztán bejött Presser, Frenreisz, bejött a magyar szakma, és ha látták az arcodat, egyszer csak megszokták, aztán jött, hogy „ki is vagy te?" Így alakultak a szakmai kapcsolatok, meg kerültek a zenekarokba az emberek. Így mentünk ki mi is külföldre: egyszer ott ült mellettem egy manus, és panaszkodott, hogy a zenekara felmondott, összevesztek, és van egy féléves norvég szerződése, menni kéne játszani, csak nincs zenekar. Mondom, na, pont van egy zenekar, mert mi meg ki szeretnénk menni. Akkor nem úgy ment, hogy fogtad magad és mész: az Interkoncertnek leadtad, hogy mennél, felvettél valami demókat, aztán fél év múlva talán kiengedtek. Attila meg azt akarta, hogy picit tűnjünk el, kint írjuk meg a szövegeket, a zenét, és közben nyilván keressünk pénzt. Egyébként ezt jól látta: azt akarta, hogy összerázódjon a zenekar. Viszont nem mehettünk ki Edda néven. És ott ült mellettem Csomós Péter, hogy van neki egy Juventus nevű zenekara. Mondom, nekem meg itt van Pataky Attila. Az a Pataky? Az! Úgyhogy szóltam Attilának, hogy hívja már fel Csomóst, mert akkor mennénk ki két hét múlva koncertezni! (nevet)

És innen már ment minden flottul.

Kijutottunk hirtelen Norvégiába, csak aztán ott két hét múlva kirúgtak minket! (nevet) Azt hittük, ez is olyan lesz, mint amikor Miskolcon, a kiskocsmában sramlizol. És ez is volt a cél: elsramlizgatunk, és közben írjuk a dalokat.

Hol csúszott félre a terv?

Ott, hogy nagyon komoly elvárások voltak ezekben a klubokban. Az aktuális slágereket várták, Michael Jacksontól a Beat Itet, meg hasonlókat, és nem volt jó a zenekar, úgyhogy kirúgtak. Pataky becsületére legyen mondva: visszakönyörgött bennünket, hogy adjanak egy hetet. Úgyhogy egy hétig mást sem csináltunk, csak megtanultuk az összes Top 40-es dalt, és onnantól kezdve végig tudtuk csinálni. Mondjuk előfordult, hogy bevállalt olyan hülye bulit is, hogy nem hittem el! (nevet) Ezt szerintem még nem is meséltem senkinek. Jött egy lehetőség, hogy beugorjunk valahova egy hétre. Minden nap délben kellett játszani egy nagyon elit hotelben, szmokingban, ilyen igazi vendéglátó gagyit, Csomós Peti meg tudott Elvis Presley show-t, meg Tom Jonest. Ott állt Pataky Attila, Edda Művek, meg én is, szmokingban, vigyázzban, és úgy kellett játszani, hogy a háttérben maradjunk, ne nagyon figyeljenek oda. Emlékszem, a Yesterdayt játszottuk, kezdtem gitározni, és csak elkezdtek odafigyelni. Attila meg rám szólt, hogy bazdmeg, úgy játsszál, hogy ne figyeljenek! De hát ez olyan, mintha azt mondaná a csajod, hogy úgy dugjál meg, hogy ne érezzem! (nevet) Mondom, nem azért játszom úgy, nekem így megy, én így tudok játszani! (nevet)

Közben azért sikerült a saját dalokra is ráfordulni azért?

Születtek a saját dalok is. A Gyere őrültnek is van története. Még kint voltunk, és lefordítottam Attilának a Here I Go Againt a Whitesnake-től. Mondom, ez annyira hozzád illik, hogy egyedül megyek a magányos úton, tudod, „the only road I've ever known", és van benne valami olyan rész, hogy a lelkem, mint egy magányos tapéta. Ez úgy megragadt benne, hogy „Tapéta? Ez milyen jó!" (nevet) Na, onnan van a szövegben „A tapétával megpróbálok összebújni". Aztán később néztem egyszer meglepve, hogy miért tüntettek fel szövegíróként a dalnál? Pénzt persze nem kapok többet érte, de valahol úgy szerepel, hogy szöveg: Csillag Endre – Pataky Attila. A tapéta szó miatt! (nevet) Aztán összevesztünk, mert nekem ne mondja meg a dobos, hogy mit gitározzak! (nevet) Ha jót mond, akkor oké, de nem mondott jót. És amikor hazajöttünk, '85-ben, nélkülem kezdték el felvenni a dalokat, amiket mi már kint csináltunk. Ezért is lett, hogy az ötös Edda jórészt tingli-tangli zene, két billentyűssel, katyvasz. Jó, A kör mondjuk az egyik legnagyobb slágerük lett, de az Pataky dala, ő írta egy akusztikus gitáron.

Végül nem sokkal később mégis az Eddában kötöttél ki.

Érezték, hogy valami nem kerek, és szóltak nekem. Én közben beleszerettem Nyugat-Európába, és vissza akartam menni. Jött is egy kuvaiti szerződés, utazhattam volna, csak mondták, hogy ott két dolgot nem lehet: inni meg csajozni. Magyarul kinyírnak! (nevet) Basszus, kimegyek fél évre, ott ülök, még csak nem is ihatok és a világ legszarabb dalait kell játszanom? Mondom: na, nem! (nevet) Pont akkor jöttek Attiláék, hogy „Csuka, gyere vissza, itt vagyunk a balatoni turné előtt!" Lejátszottuk ezt a turnét, akkor még heten voltunk. De Attila akkor már tudta, hogy hány óra. Tüsivel (Fortuna László, a korai Edda meghatározó dobosa – SzG) összevesztek, a mai napig homály fedi, min, de Tüsi aztán rosszul is lett egy koncerten, kilyukadt a tüdeje, úgy vitték el, és utána kiszállt. Onnantól lett meg az a fajta zenekari koncepció, ami a mai napig létezik náluk. Kirúgták Béres Ferit, a másik billentyűst, csak Göme maradt, meg a másik gitárost, Gellért Tibit is. Volt két hónap szünet, akkor írtuk meg a Gyere őrültet, a Veled vagyokot meg ezeket a dalokat. Később Hirleman Bercit hívtam el dobolni, aki meg utána átment a Bikinibe. Velük volt 1986-ban közös turné aztán, ahol meg Tátrai volt az előzenekar.

Elég kaotikus időszak volt, viszont utána stabilizálódtak a dolgok egy időre. A hatos lemezt már az akkori csapat írta meg egészében, nem?

Teljes mértékben. Még megjelent a kislemez a Gyere őrült / Veled vagyok párossal, azon még Berci dobolt. Aztán a hatos lemeznél dobosprobléma támadt, és azt Tyotyó dobolta fel, Papp Tamás a Skorpióból. De a lemezzel kapcsolatban is akad vicces sztori. Egyszer bent voltam valami nyilvános helyen, ahol szólt a rádió, és pont a Gyere őrült ment. Ez úgy tizenöt éve lehetett... És van a dalban az a rész, amikor jön a gitárszóló, na, és a mai napig hallom, hogy ott hamis az egyik hang! (nevet) Az emberek ültek egymással szemben, beszélgettek, aztán az egyik hirtelen befogta a fülét. Az én voltam, annál a résznél! (nevet) Csak néztek, hogy mi van, én meg nem mondtam, hogy hát itt épp én gitározom, és hamisan játszom! (nevet) Mások persze ezt nem veszik észre, de én annál a résznél rosszul vagyok! (nevet) Amikor felvettük, azt mondták, hogy ez jó, ez jó, ne játsszam újra, csak egy hangról van szó, majd kihúzzák valamilyen nem tudom, mivel. De hát '86-ról beszélek, akkor még nem létezett a mai digitális technológia. Tekergették a gombokat nagyon valami analóg cuccon, csak nem sikerült annyira! (nevet) Aztán kijött a lemez, és jött az a turné, ahol megismertem a későbbi osztrák feleségemet, aki miatt aztán ki is költöztem Ausztriába.

Akkoriban a külföldre utazgatás ritka luxusnak számított. Zenészként ebben könnyebb helyzetben voltál?

Nem volt azért egyszerű. Kimentem hozzá, meglátogatni, de azt is úgy, hogy játszottunk Jugoszláviában, a magyar részeken természetesen. Onnan lementem vonattal Belgrádba, majd át Ausztriába. Visszafelé viszont Hegyeshalomnál jöttem, és letartóztattak! (nevet) Az volt a bűnöm, hogy nem ott jöttem vissza, ahol kimentem: mit keresek én Ausztriában, amikor minket csak Jugoszláviába engedtek ki? Rendesen ott állt velem a vonaton egy géppisztolyos határőr egészen Pestig, meg még ott is a Keleti pályaudvaron. Ott álltam melírozott Bon Jovi-frizurával, bőrdzsekiben, közben ott már jöttek oda autogramot kérni, én meg mondtam, hogy nem lehet, mert éppen le vagyok tartóztatva! (nevet) Betelefonáltak egy menekültközpontba, hogy vajon disszidálni akartam-e, de mondták, hogy nem jelentkeztem be, úgyhogy végül elengedtek. Ma már felfoghatatlan, mik mentek akkoriban. De történt olyan is, hogy behívtak minket az Andrássy út 60-ba, „elbeszélgetni". Hogy miért mondtunk mi Párizsban ilyen meg olyan dolgokat? Mindenhol voltak beépített emberek, magyarok, kint is, akik jöttek a kérdésekkel, hogy ugye, milyen jó itt nyugaton? Persze, hát tök jó! (nevet) Aztán mentünk az „elbeszélgetésre"... Mi Zserbóval (Mirkovics Gábor, Edda-basszusgitáros 1985-1988, ma Zártosztály – SzG) nagyon éltünk. Bácskatopolyán játszottunk Szerbiában, és amikor rájössz, hogy tulajdonképp ott is Magyarországon vagy, még ha nem is az a neve... Zserbóval nagyon ráéreztünk erre akkor. Jó, mondjuk be is voltunk baszva, az is igaz! (nevet) Mindenki magyar, zászlót ki, puskákat elő, visszafoglaljuk! (nevet) Ilyet nem volt szabad mondani, én meg nyomtam ezeket a dumákat, bele se gondoltam. Éltünk az elszeparált világunkban, ahol létezett bizonyos szabadság. Volt, hogy a rendőrnek is nekiugrottam Miskolcon, az Adyban. A közönség felállt a korlátra, amikor már beindult a buli, bejöttek a rendőrök, ott álltak sorban, és gumibottal elkezdték csapkodni a gyerekeket. Persze azokban is volt dac, egy ilyen forradalmi hangulat, én meg leugrottam a színpadról, hogy engem üssél, bazdmeg! Úgy éreztük, annyira fent vagyunk, hogy nem tudnak bántani, és a népszerűség egyfajta védettséget ad.

Akkor ti az Eddával a szó legszorosabb értelmében rocksztárok voltatok itthon, akiket a klasszikus amerikai formában vett őrület kísért mindenhova.

Szó szerint, de olyan mértékben.... Csináltunk olyan diliket... Volt, hogy leamortizáltunk egy hotelt. Akkoriban jöttek be a GMK-k Magyarországon, amik még nem voltak teljesen magánkézben, de már nem is államiban, és a szerencsétlen épített magának egy hotelt, mi meg tönkretettük teljesen! (nevet) Reggel jött le, mi meg ott ültünk, senki nem mert ránézni sem! (nevet)

A tévé meg a bútorok meg már rég kirepültek az ablakon...

Nemcsak az, hanem állítólag Attiláék paradicsommal dobáltak meg mindent, meg Tyotyó is ott volt akkor velünk, vele ment a paraszt duhajkodás. Aztán jött a hapsi, hogy ha még egyszer Eddát hall a rádióban, összetöri! (nevet) De előfordult, hogy a rendőr megállított minket, aztán kérdezte, hogy Edda Művek? Majd mutatta: „Arra mennek, arra nem lesz ellenőrzés!" Közben mindenki csont mák volt a buszban! (nevet) Olyan szinten más volt a hozzáállás... Megérkeztünk egy új Mercedes busszal, közben akkoriban mindenki még egy Trabantra sóvárgott... Akkor az Edda elképesztő nagy sztár volt.

Akkoriban játszottatok a Deep Purple előtt is, nem?

Igen, három koncerten. Az volt életem csúcspontja. Ritchie Blackmore fogdosta a gitáromat, hogy milyen húrokat használok. Most gondolj bele! Nem én kérdezgettem őt, hanem ő engem, hogy mit használok, meg milyen erősítőt. Három estét játszottunk közösen, fenn a színpadon ott volt Paice meg Glover is, láttak minket. Aztán utána Blackmore odajött hozzám: „Te nagyon jól játszol, nem szeretem, mert idegessé tesz!" (nevet) Ezt mondta Ritchie Blackmore nekem! (nevet)

Nem repültél akkor vissza kicsit gyerekkorodba, a poszterek közé?

Most gondolj bele! (nevet) Aláírta a gitáromat, aztán meghívott, hogy utána vár az öltözőjében. Aztán még beszéltünk a koncert után, még fotó is van, emlékszem, zöld bőrkabátban volt. Utána vettem én is egy olyat, csak az enyém nem bőrből volt! (nevet) Még arról is volt szó, hogy elhívják európai turnéra az Eddát, előzenekarnak. Csak hát nem mehettünk, mert ugye Interkoncert, több hónap elintézni, nem tudták felfogni, hogy mi ilyen világban élünk. Végül az öltözőbe már nem engedett be a bodyguard, viszont mentünk a többiekkel piálni. Addig a pillanatig egyébként a Purple technikai személyzete szinte észre sem vett bennünket, de onnantól, hogy ez történt Blackmore-ral, már mindenki jött, szorongatták a kezünket. Mert állítólag Blackmore nem beszélget senkivel. De annyira nem, hogy korábban egy Guitar Player magazinban még Yngwie Malmsteen is azzal dicsekedett, mennyire büszke rá, hogy Blackmore negyed órát beszélgetett vele! Ehhez képest ő jött oda hozzám, és még több is volt, mint negyed óra! (nevet)

Az interjú második része itt olvasható.