Shock!

Mantas neve alapból magáért beszél, szóval a Venom egykori gitárosa, illetve a klasszikus korszak utáni frontember, Tony „The Demolition Man" Dolan által grundolt Mpire Of Evil eddig sem árult zsákbamacskát. Noha kimondottan kedveltem a csapatot, a nevüket sosem tartottam szerencsésnek, így a másik régi venomos harcostárs, Abaddon csatlakozása után felvett Venom Inc. mindenképpen okosabb választás. Még akkor is, ha ez most itt tulajdonképpen egy újabb megkettőződés szentesítése, hiszen a Cronos-féle mai Venommal párhuzamosan, fej-fej mellett haladnak. Ráadásul a Venom legendájának erejét mutatja, hogy az Mpire Of Evillel ellentétben az átkeresztelt utódbanda már nem az olasz Scarletnél, hanem egyenesen a Nuclear Blastnél hozta ki a bemutatkozást.

Ha az a kérdés, mindez miként befolyásolta a történet irányát a Hell To The Holyhoz képest: nincs jelentős differencia, ugyanúgy venomos a végeredmény azokkal a kicsit modernebb ízekkel, amelyek miatt korábban sem lehetett egyenlőségjelet tenni Mantas újkori dolgai, illetve Cronos aktuális, hagyományosabb szabású lemezei közé. Viszont a Nuclear Blast hátterével sokkal szebben, erőteljesebben szól most a banda, ami még akkor sem hátrány, ha a Venom lényegét sosem a klinikai tisztaság adta. Abaddon dobjait meg nyilván addig vagdosták, amíg értékelhető nem lett a produkció...

Már az Mpire Of Evil kapcsán is többször leírtam, hogy a sztori elsősorban azért tudott a 21. században is működőképes maradni, mert Mantas ma is kivételes rifférzékkel rendelkezik, és Dolannel hallhatóan szeretnek is együtt zenélni. A Venom Inc. ebből a szempontból ugyanúgy hallgattatja magát, mint az előző formáció: nyilván nem túl szofisztikált, nem túl intellektuális és nem is túl világrengető, amit csinálnak, viszont van egy nagyon markáns, karakteres húzása az egész lemeznek. Ha meghallgatod például a Dein Fleisch című dalt, máris megértheted, miről beszélek, mint ahogy azt is, mitől több a Venom Inc. a mai, kvázi-igazi Venomnál. Már a kéjnyögéses kezdés is nagyon autentikus, aztán berobban Mantas riffje, ami szimpla, de lecsavarja a fejedet, és persze azonnal ordít belőle az is, ki játssza. Viszont mindebből mégis egy modernebb, disszonánsabb-horrorisztikusabb hangulatokkal is játszó, hét perc feletti darabot hoznak ki, ami ebben a formában abszolút nem nyilvánvaló. De ugyanígy idecitálhatom a Preacher Mant is, amely szintén tökéletes ezzel a magabiztos, méltóságteljes szerkezeti ívvel, éjfekete ritmusgitárjaival, illetve Dolan kissé ripacskodó, mégis perfekt módon ülő ordibálásával.

Nem állítom, hogy minden dal annyira kompakt, mint ezek, és néhol túl is húzzák a műsort, a nyitó Ave Satanas például mindjárt túlszalad, de maga a lemez is lehetett volna rövidebb 62 percnél. Viszont ezzel együtt is nagyon szerethető az anyag, és egyszerűen nincs szívem a hibákkal foglalkozni, mert amennyire ezt a fajta békebeli, archaikusan acsarkodó metalt ma topra lehet tenni, annyira bizony sikerült nekik. Mantast pedig tényleg nem tudom eléggé dicsérni. Nyugodtan lehet röhögni a korai Venom fakezűségén, de aki így tesz, pont a lényegét nem érti annak, mitől tudott stílusteremtő lenni az a banda – és én ezt bizony elsősorban Jeff kivételes, ösztönös tehetségének számlájára írom. A faszi nyilván nagyon messze áll attól, hogy virtuóznak nevezzük, viszont ma is olyan könnyedséggel rántja elő a fortyogó, ördögien gördülő riffeket, ami párját ritkítja. És szerencsére ezúttal is telepakolta az egész albumot gyilkos témákkal, amelyek a bivalyerejük mellett mindig kellően ízesek is. A Blood Stained, a War vagy a Black N Roll sűrű zúzda-témáinak lehetetlen ellenállni, de szépen elkapta a Forged In Hell finomabb, heavy metalosra vett gitárjait is, mint ahogy az I Kneel To No God csikorgó-vijjogó témái is elevenen zabálnak fel (bár itt magából a dalból többet is ki lehetett volna hozni). És nagyon odaver a gyors Time To Die is, ahol – kissé pikáns módon – a Venom egyik nagyon egyértelmű követője, a Slayer világa köszön vissza nagyon nyilvánvalóan a gitárokban, és maga a szám is az egyik legkerekebb az egész lemezen.

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindenki kedvence ez a zene, ahhoz túl nyers, barbár és színpadias, viszont aki vonzódik a Venom és leágazásai világához, és szeretné ezt a régi érzésvilágot ízig-vérig mai köntösben hallani, az ne keressen tovább. Mantas riffjei 2017-ben is ölnek!