Őszintén szólva azóta rokonszenvezem a három egykori Venom muzsikusból összeállt Mpire Of Evillel, amióta csak híre ment a projektnek, és a tavaly év végén kiadott Creatures Of The Black EP igazolta is a várakozásaimat. Jeff „Mantas" Dunn, Tony „The Demolition Man" Dolan és Anthony „Antton" Lant hallhatóan nem a metal megújítását tűzték ki célul, viszont az ott szereplő két saját szerzemény egyértelművé tette, hogy a bandában van kakaó. A teljes nagylemez fényében pedig az ember igazából csak értetlenül vakarja a fejét Antton januári kilépése miatt, a Hell To The Holy hallatán ugyanis nyilvánvaló, hogy az Mpire Of Evil tényleg komolyan gondolja ténykedését.
Ahogy azt Mantas mester is mondja az interjúnkban, a zenekar remekül építkezhet a Venom örökségére, és hülyék is lennének, ha nem használnák ki a rájuk irányuló extra figyelmet. Ez persze azt is maga után vonja, hogy a bandát alapvetően mindenki a mostani Venomhoz hasonlítgatja majd, de alighanem ezzel is tisztában vannak, és bizony nem is nagyon kell aggódniuk a párhuzamok miatt. Zsigerből vonzódom a newcastle-i ős-black/death/thrash trió munkásságához, így szívesen elhallgatom Cronosék tavalyi anyagát, a Fallen Angelst is, de nem kérdés, hogy az Mpire Of Evil modernebben, izgalmasabban és kreatívabban játszik náluk.
A Hell To The Holy elsődleges előnye éppen az, hogy Mantasék tágabbra vették a banda zenei horizontját annál, amit a legtöbben várnának tőlük. Jeff riffjeit nyilván senki máséival nem lehet összekeverni, és barátságtalan, bárdolatlan bömbölése miatt Dolan sem tagadhatná le, hogy annak idején Venom frontemberként tevékenykedett, mégis jóval érdekesebb, sokszínűbb ez az anyag annál, mint amit reméltem tőlük. Természetesen nem lehet a 21. század Welcome To Hellje vagy Black Metalja, viszont pont az benne a rokonszenves, hogy nem is szeretne az lenni. Éppen emiatt pedig teljesen mentes a görcsösségtől vagy az izzadságszagtól. És annak ellenére, hogy minden ízében old school, egyáltalán nem retrós.
Nagy kísérletezgetésekre persze nem kell számítani, a trió alapvetően durva, súlyos és nyersen sötét metalban utazik, ha azonban meghallgatod az olyan dalokat, mint a bluesos témázgatásból kibontakozó, és ezt a hangulatot a későbbiekben is megőrző Devil, netán a nyolc perc feletti, doomos The 8th Gate, alighanem érteni fogod, mire gondolok. Aztán persze akadnak itt hagyományosan döngető témák is hol archaikusabb, hol modernebb szabású riffekkel, a csapkodóstól a menetelős, súlyos tempókig – Hellspawn, Waking Up Dead, M-pire (Prelude) –, sőt, dallamosabb, tradicionálisabb pillanatok is akadnak. A Metal Messiah riffelésében Mantas Judas Priest rajongása ölt testet, de old school heavy metal emlékeket idéz a címadó nóta és a roppant fogós All Hail is. A Snakepit pedig egy igazi hamisítatlans szeszhimnusz cseppet egyszerű, de annál vidámabb szöveggel. És ami a legjobb: gyakorlatilag mindegyik jó, beindítják a fejet és a lábat. A lemez hangzása túllép az EP megszólalásán, de azért nem tökéletes: a dobok elég kopogósak, Mantas gitárja azonban fejleszaggató erővel dörög, és – a venomos tradícióknak megfelelően – a basszusgitárt sem temeti maga alá. És ami sokaknak talán meglepő lehet: a dalok a pofás riffek mellett néhol igen-igen kiugró, feltűnően jól megformált szólókat is rejtenek.
Az a fajta direkt, semmiféle felesleges agymunkát nem igénylő metal ez, amitől az embernek egyből kedve támad kinyitni egy sört, akármilyen napszakban vagy élethelyzetben is van éppen. Az Mpire Of Evil biztosan nem fogja felperzselni a világot, de a lemezük zsigeri, erőteljes és hallgattatja magát. Jó lenne egyszer élőben is megnézni őket, mondjuk valamelyik olyan csapat előtt, akik annak idején Mantast tekintették fő példaképüknek. Akadnak egy páran...
Hozzászólások