Shock!

Mostanra mindenki kénytelen volt hozzászokni, hogy kedvencei szép lassan nyugdíjba mennek, a visszavonulások kapcsán azonban eddig nem nagyon gondoltunk a '90-es évek végén felfutott, sikeres heavy metal bandákra, így a Rhapsody búcsújának bejelentése kifejezett meglepetésként ért. Mert igaz ugyan, hogy az utóbbi években széthullott csapat különböző inkarnációit tekintve véve valóban igazi die hard fannek kellett lenni ahhoz, hogy az ember követni tudja az eseményeket, de azért ezek a kissé átláthatatlanul működő és szerveződő formációk egész sikeresek a mai napig. Alex Holzwarth dobos szerint viszont pont ebből lett elegük, azaz a duplázódás volt elsősorban az oka, hogy a roló lehúzása mellett döntöttek, hiszen a tagok életkora például egyáltalán nem indokolta volna ezt a drasztikus lépést.

A Rhapsody húszéves fennállásának jubileumát ünneplő turné tehát búcsú is egyben, bár azért túlzottan nem lepődnék meg, ha a közeljövőben érkezne a bejelentés, miszerint „annyira egymásra találtunk..." Láttunk már ilyet ezerszer. Igény pedig nyilvánvalóan lenne rá, hiszen számomra eléggé meglepő módon az ő koncertjük előtt is ki kellett tenni a Barbára a „megtelt" táblát, így pedig a wisdomos Molnár Máté új csapata, a Beast In Black is igen komoly nézőszám előtt léphetett fel.

Amikor megérkeztem, Mátéék épp 3D-s szemüvegekben tolták a háromakkordos disco-metalt, a közönség pedig zabálta őket. És volt is miért: feszes előadás, jó kiállás, rutinos színpadi munka jellemezte őket, azaz a produkció annak ellenére feszes és kiérlelt már most is, hogy a csapat csupán pár éve kezdte bontogatni szárnyait. A kifejezetten egyszerű, de fogós és húzós riffelést a Beverly Hills-i zsaru filmzenéjére emlékeztető hangmintákkal keverő muzsika ugyan nem agysebészet, de az ilyesfajta, torzított gitárok mögé rejtett popzene kifejezetten szórakoztató tud lenni élőben. Mátéék ráadásul hibátlanul vezették elő a végletekig kigyakorolt műsort, így ugyan nem feltétlenül az én műfajom, amit játszanak, de élőben mégis bárhol és bármikor szívesen megnézném őket újra.

Az első pár Rhapsody-lemezt kifejezetten szerettem anno, a csapat szétesését követően azonban elvesztettem irántuk az érdeklődésemet, és nem is nagyon vagyok képben az utóbbi bő fél évtized termésével kapcsolatosan. Jelen turné viszont nekem lett kitalálva, hiszen legnagyobb érdekessége, hogy 2011 óta először ismét együtt muzsikál a hőskor három meghatározó alakja: a sokáig fő agynak tekintett Luca Turilli, a 2016-ban kivált énekes, Fabio Lione, illetve a dobos, Alex Holzwarth. A baj csak az, hogy a zenekar egyedi hangzásvilágának kialakításából oroszlánrészt vállaló alapító billentyűs, és a jogfolytonos Of Fire változat révén mára egyedüli konstans tényezőnek számító Alex Staropoli köszönte szépen, nem kért a dologból, így jelenleg nélküle turnéznak. Egy olyan zenekar, ahol ugyanannyira fontosak a neoklasszikus billentyűtémák, mint a gitározás, és ahol a távolmaradó billentyűs az egyetlen máig kitartó alapító. Kicsiben olyan ez, mintha Jon Lord még élne, a Purple meg nélküle, viszont Steve Morse helyett Blackmore-ral haknizna. Szóval számomra furcsa kissé ez a felállás, de elfogadtam, hogy a Rhapsody búcsúturnéját azon három ember köré építették fel, akik közül amúgy már senki sem tag a zenekarban – hozzájuk egyébként a 2000-es évek eleje óta sessionistaként a csapattal tartó, majd a Luca Turilli-vezette verzióban is folytató bőgős, Patrice Guers, illetve Dominique Leurquin gitáros csatlakozott erre a körre. Sok más furcsaság is megesett már a zeneiparban...

A magam részéről három vagy négy alkalommal láttam már a Rhapsodyt élőben, és az eddigiek alapján leginkább egy korrekten közepes koncertzenekarként éltek emlékezetemben, akik néha kifejezetten cikis szituációkat is bevállaltak – az anno a Masters Of Rockon elővezetett kamu-fuvolázást sosem fogom elfelejteni. Ehhez képest ez a buli kifejezetten pozitív csalódást okozott, elsősorban Fabio miatt, aki az évek során tényleg első osztályú frontemberré lépett elő. Bár a billentyűk mellett természetesen kórusok is szép számmal érkeztek gépről, egyértelműen megállapítható volt, hogy a Fabio által élőben hozott dallamok is mind nagyon rendben vannak. Ráadásul a fizimiskára egy jobb formában lévő Zámbó Jimmyre emlékeztető faszi kifejezetten jól kezelte a közönséget, és az Andrea Bocelliről, illetve Sir Christopher Lee-ről bedobott sztorijai is jól sültek el. A többiek kiállása már közel sem volt ennyire meggyőző, és ha szívemre teszem a kezem, Turilli idétlen és egyértelműen túltolt, heroikus pózai kifejezetten zavarónak és idegesítőnek bizonyultak. Guers, a patkányképű basszer tutira együtt koptatta a brooklyni gettó macskaköveit Bobby Hambellel, Dominique meg leginkább egy Gerrével söröző napközis figuráját hozta, azaz kinézetre kissé szedett-vedett a brigád, viszont tény, hogy jól muzsikáltak, azaz totál pontosan tekerték rá a szélvész gitártémákat a koncert háromnegyed részében szinte teljesen sötétbe burkolt Alex dobalapjaira és a szalagról érkező billentyű-virgákra.

A setlist természetesen igazi slágerparádé volt a klasszikus lemezek legjavával, meg egy totál felesleges dob- és basszusszólóval. Érdekességként Fabio eltolta még az említett Bocelli világhíres Con te partiróját (a.k. a. Time To Say Goodbye) is, ami ugyan korrekt volt, de valljuk be: ő azért kevés ehhez. A szólókkal, Fabio sztorijaival, illetve a ráadásban előadott Luca Turilli-monológgal (The Italian Man Who Went To Malta) alulról súroltuk a két órát, az Emerald Sworddal záródó szettben pedig összesen tizennyolc track kapott helyet, kizárólag a csapat legemblematikusabb dalai. A teljesség igénye nélkül előkerült a Holy Thunderforce, a Land Of Immortals, a Wisdom Of The Kings, a Lamento Eroico, a Symphony Of Enchanted Lands, és még sok más klasszikus Rhapsody-téma.

Összességében, ha az ember túllépett a felállás körüli mizérián és az egész koncert alatt kissé kaotikus hangzáson, tulajdonképpen rendben volt a dolog. Búcsúnak számomra továbbra is kissé furcsa, de ahogy azt fentebb is írtam, közel sem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez a sztori vége.

Fotó: Polgár Péter