Hipp-hopp, máris itt az új Moby Dick lemez. Mármint az újjáalakuláshoz képest hipp-hopp. Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy szalad az idő? Tény, hogy a Moby Dick az egyetlen olyan hazai zenekar a régi nagyok közül, amelyet annak idején kifejezetten kedveltem, jártam a koncertjeikre és lelkesen beszereztem a lemezeiket.
Az Ugass kutya! persze csak kazin volt meg, amit később szénné hallgattam, könyvtárból kölcsönöztem ki a bakelitet, hejj, a régi szép idők. Persze ők sem voltak sosem az eredetiség mintapéldányai, de valahogy mégis meg tudtam bocsájtani nekik az összes elcsent Kreator riffet pl. Szóval abszolút ős-Moby Dick rajongó vagyok, nem tagadom. Fogalmam sem volt, hogy az új lemezzel merre indulnak, vagyis volt, de ez titok, amúgy meg inkább csak reménykedtem, hogy tetszeni fog a dolog, a hírek legalábbis bíztatóak voltak.
Tehát itt van a Golgota, mely egy olyan intróval kezd, melyet fura módon a Stonehenge lemezen hallottam eddig, legalábbis a tuva (mongol) torokéneket, talán még a sampling cd is ugyanaz volt. De sebaj, azért itt más a végeredmény, hangulatos, csak másképp, mint a 'henge lemezen. Aztán jön a Te vagy a kezdet, tiszta Slayer a riff, de - kövezzetek meg - nagyokat bólogatok, ez jó!!! Lendület, az van, meg súlyos szöveg is. De erről majd később. A dal vége egy kicsit hülyén keverődik le, kár. A második tétel, a Tornyok omlanak mondhatni klasszikus mobydickes málházós téma, a refrén már nem igazán, az kicsit pszichós. Tetszik Hofi dobjátéka, meg a keleties kis dallamvilág olykor, ami felbukkan a nótában.
Aztán érkezik a Mennyből az angyal, ami NAGYON-NAGYON slayeres. (gádhéccászól) És még ez is jól áll nekik. Mondjuk aki ismer, az tudja, hogy a slayeres témákért nem tudok haragudni sehol sem, főleg ha azt azért jó körítéssel írják meg. Erre meg azért lehet ugrálni. Mint ahogy a Romlás virágára is, középtempó, ez is tipikus 'dick dal hangulatilag, síkegyszerű, mégis tetszetős. Meg azért vannak benne jócskán olyan apróságok, amelyek nagyon is maiak. Mondjuk ez igaz az összes nótára... A hatodik Még ebben a testben, megint csak Slayer, de már megint belepakoltak olyan hangulatos dolgokat, amitől folyamatosan bólogatok lelkesen, mondjuk a végére a szóló köré raktak egy olyan témát, ami megtekeri a dolgot egy kissé, jó ez, na. Megyek, ugrálok is egy kicsit.
A Hamis törvény jele pattogósabb ritmusú, ezt a dalt kicsit összeszedetlennek érzem, de nem a tempóssága miatt, valahogy olyan átlagos az egész. A Néma harangok megint egy egyszerű, málházós téma, ám feelinges, koncerten súlyos lesz ez, persze masszív hangzással. A Fekete lyukban Smici próbál énekelni, valami fura énekhangon, na ez nem az igazi. Inkább kajabáljon csak. Viszont itt kiviláglik, hogy egy igazi énekhanggal mekkora dalt lehetett volna ebből csinálni. Amúgy ebben a számban a szokásostól eltérő hangulatú a gitárszóló, olyan rokkendrollos. A Még élünk is régivágású 'dick nóta, valahogy ez a dal is felemás, az egyik fele tetszik, a másik meg nagyon nem. Bár lehet, hogy csak kiöregedtem a túlságosan kapkodós témákból, a fene tudja. A Kánaán már a tizenegyedik tétel, kicsit kezdek elfáradni, ezt is már jellegtelennek érzem egy picit. Legközelebb a lemez második felével kezdem a hallgatást, úgy jobban oda tudok figyelni az anyag végére is. Mert mondjuk ebben az előbb említett számban is van egy olyan finom kis kétlábdobos rész, ami visszahozza a kedvemet.
A Lezárt szemek elég laza riffeléssel bír, ez sem szokványos a zenekartól, a szóló is ilyen, beleszarós rokkendroll. Koncerten ez lesz a pihenő-dal mondjuk. Nem a hallgatóknak. A Megfeszítve megint középtempós, kicsit lehetett volna ez pergőbb ritmusú, olyan az egyik riff, mint egy lassított Pantera-téma, a szóló itt is laza rockandroll. A végefelé a Csontok felett szintén nem egy gyors darab, a szólórésze megint csak tetszik. Talán a dalok sorrendjén lehetett volna variálni, hogy ne a végére kerüljön a sok egyforma tempójú téma. A záró Ámen a klipes dal, ami gyorsabb, és ez is régebbi hangulatokat idéz, persze némely dallammenet itt is mai. A begyorsulás előtti málházás meg súly! Aztán az átlag Moby Dick rajongó kiveszi a cd-t és örül, a lustább fajta nem. No, egyszer lusta voltam, és sok-sok perc után megijedtem, mert itt is figyel egy rejtett track, a hangmérnök, Max rakta össze unalmában, ahol Hofi dobosnövendékei ütögetnek ezt-azt. Többet nem árulok el.
A szövegek. A szövegírás most kicsit másképp alakult, mint eddig, ugyanis Pusztai Zoltán mellé beszállt Holdampf Gábor (ex-Mood, Wall Of Sleep) és megosztoztak a témákon jól. Nem akarok nagyon belemászni a szövegek vesézésébe, mert a téma olyan, ami miatt biztos jönnének a felháborodott levelek - vallás - annyit elárulok azért, hogy nem rosszak, és elég sokszor osztom a véleményt az itt leírtakkal.
A hangzás. Állat. Pedig össze-vissza vették fel az egészet, a dobok például a soproni Sound Bridge Stúdiósok segítségével készültek Hoffer Péter dobosiskolájának a dobtermében. A gitár, basszus és ének a zenekar saját otthoni stúdiójában készült. Aztán Szombathelyen volt egy digitális munka mindezen, a Y.O.C. Stúdióban, majd mindezt megkeverték a HSB-ben, ami azért sokat dobott a dolgon, nyilván. Max dolgozott egyébként ezen, aztán az Aquariumban kapott még egy masteringet, huhh. Szóval szuttyogtak vele elegen és eleget, meg is lett az eredménye. Arányos, szépek, teltek a gitárok, a dob sem szól "magyarosan", meg a bőgőt is normálisan lehet hallani. Összességében illik ez a sound a zenekarhoz.
A borító. Na ez az, ami egyáltalán nem tetszik. Még maga a borítókép nem lenne rossz, meg benne a felhasznált fotók (mondjuk a zenekarfotó kifejezetten béna), de az egész elrendezés, tipográfia olyan nagyon semmilyen, akár tíz éve is készülhetett volna. Ez a bordós szín meg egyenesen rémes. Kb. egy óra alatt meg lehet ezt csinálni, nagyon nem illik a zenéhez, meg a zenekarhoz egy ilyen összecsapott dolog. Mondjuk legyen ez a legnagyobb bajom.
Ja és. Ugye egy ideje visszatért Hoffer Péter állandó tagként, kicsit ettől is fáztam (annak ellenére, hogy remek dobosnak tartom), mert nagyon kedvelem Bertalan Balázs játékát, de ő csak kisegített, bár azt profin. De nem kellett csalódnom, jó döntés volt végül. Még valami. Ha teljesen "szűz" füllel hallgatnám, ha nem ismerném a zenekart egyáltalán, elsőre az jönne le, hogy "jaj, de masszív ez a zene, viszont a vokalista bizony a gyenge pont a csapatban". Smicinek van ugye egyfajta adottsága, tud rekedtesen üvölteni, ahogy teszi azt a kezdetek óta, megszoktuk. Mondhatni nosztalgiából nem is kötök ebbe bele, meg hát ugye nélküle a Moby Dick sem lenne Moby Dick.
Egy visszatérésnek minimum ilyennek kell lennie, remélem, hogy nem egy lemezre szól a dolog. Részemről a bizalom megvan, meg aztán csak megnyert magának a lemez is...
Hozzászólások