Shock!

A New York-i Anthrax a metal műfaj legpatinásabb márkaneveinek egyike, és a tavalyi nagyszerű visszatérés, a Worship Music végre feledtette azokat a ballépéseket is, amikkel az előző évtizedben sikerült gyakorlatilag porig rombolni a hitelességüket. Még a klasszikus korszak énekesével, Joey Belladonnával készített 2011-es mestermunka sem tudta azonban elhomályosítani a zenekar történetének legklasszikusabb és legsikeresebb nagylemezét, az 1987-es Among The Livinget, amely éppen ma huszonöt évvel ezelőtt, 1987. március 22-én került a boltokba.

Az Anthrax első albuma, az 1983 legvégén kiadott Fistful Of Metal a dalok energiaszintjét tekintve simán passzolt a többi nagy thrash debütlemez közé, a csapat első énekese, Neil Turbin ripacskodó előadásmódja azonban elég sokat elvett az anyag erejéből. A banda emiatt először az új torokkal, Joey Belladonnával felvett Armed And Dangerous EP-n mutatkozhatott csak meg teljes vértezetben, majd az 1985-ös, már az Island által is terjesztett Spreading The Disease-zel végleg kieresztették oroszlánkörmeiket. Scott Ian gitáros és Charlie Benante dobos ezzel párhuzamosan kiadott projektlemeze, az S.O.D. mindössze néhány nap alatt felvett Speak English Or Die anyaga is csak növelte a banda népszerűségét.

Az Anthrax intenzív turnézással töltötte 1986-ot az óceán mindkét partján, ismertségük rohamosan nőtt. Scott Ian: „Igazi utcai csapat voltunk, és amikor a nagy bandákra néztünk, mindig azt gondoltuk: mi vagyunk az igazi metal, nem pedig ti. Visszatekintve ez persze jó nagy baromságnak tűnik, de ma is totálisan fel tudom idézni az akkori beállítottságunkat... A kölykök elkezdték hallgatni a Bon Jovit, aztán tizenöt évesek lettek, és már nem volt nekik elég, így rákattantak az Anthraxre és a Metallicára. És pontosan ez volt a küldetésünk: hogy meggátoljuk a srácok átállását a sötét oldalra!" Az év szeptemberében a banda tíz állomásos brit turnéra indult hatalmas nyugati parti cimboráikkal, a Master Of Puppets albumot turnéztató Metallicával, amelynek csúcspontja egy teltházas londoni fellépés volt szeptember 21-én a Hammersmith Odeonban. Scott: „Mindannyian éreztük, hogy valami különlegesnek vagyunk a részesei akkor és ott. Az energiát szinte tapintani lehetett." Ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha valamit nem baltáznak el nagyon a harmadik lemezzel, övék a jövő. Nem egészen egy héttel a Hammersmith show után Cliff Burton, a Metallica basszusgitárosa elhunyt egy buszbalesetben. Az Anthrax a tragédia következtében nem túl rózsás hangulatban kezdte meg a munkát az új albumon, amiről jó előre eldöntötték, hogy Cliff emlékének ajánlják majd.

A Spreading The Disease sikerének köszönhetően a banda jobb feltételek mellett vonulhatott stúdióba. A '85-ös lemez egyetlen fogyatékossága a hangzás volt, így mind tudták, hogy ezen a téren most itt az alkalom kiköszörülni a csorbát. Az Island végül ki is csengette nekik Eddie Kramer gázsiját, aki producerként többek között olyan klasszikus lemezeken dolgozott korábban, mint a KISS két Alive! koncertalbuma, Rock'N'Roll Overe és Love Gunja, hangmérnökként pedig Jimi Hendrix, illetve a Led Zeppelin örökbecsű megmozdulásainak némelyikén is alaposan letette a garast. A zenekarban ekkorra már kialakult a bevált metódus a dalok tekintetében. Charlie Benante: „A Spreading The Disease írása közben alakult ki az a munkamódszer, ami utána lényegében állandósult a zenekarnál: Scott ráfeküdt a szövegekre, én pedig átvettem az irányítást a zenei rész felett. Ez tulajdonképpen azóta sem változott meg. Én előjövök a dal vázával, amit Scott kiegészít vagy módosít, belerak egy-egy riffet itt-ott, aztán a többiek is hozzáteszik a magukét. A szövegekkel ugyanez a helyzet. Imádok zenét szerezni, kreatívnak lenni. A dalszerzés révén mindig úgy érzem, hogy kiteljesedtem."

A zenei anyag tulajdonképpen teljesen készen állt, amikor a banda 1986 októberében megkezdte a felvételeket. Aligha gondolták, hogy éppen Kramer teszi majd nehézzé a munkát... Scott Ian: „Eddie eleinte teljesen mást akart, mint mi. Egy amolyan Def Leppard-szerűen futurisztikus, csillogó-villogó hangzású metal lemezben gondolkodott, mi azonban pontosan ennek ellenkezőjét szerettük volna megcsinálni. Imádtuk Kramer korábbi munkáinak élő lüktetését: minden produkciója úgy szólt, mintha csak ott állna melletted a szobában a zenekar, és neked játszanának. Az Among The Livingnél pontosan erre törekedtünk, mert úgy éreztük, hogy az előző két albumon nem sikerült elkapni a koncertjeink energiáját és a banda lényegét. Mindig is tudtuk, hogy akkor vagyunk a legjobbak, ha együtt zenélünk, így aztán az albumot alapvetően élőben rögzítettük a stúdióban. Az első problémák a keverésnél jelentkeztek, amikor Kramer a legfrissebb technológiai megoldásokkal állt elő, hogy így tegye futurisztikusabbá és kommerszebbé a hangzást. Tisztán emlékszem, amikor először meghallgattuk az első készre kevert nótákat. Csak álltunk ott egymással szemben, és lestünk: úristen, mit csinált ez? Minden tele volt hatalmas visszhangokkal, és totálisan eltűnt a zenéből az a fajta erő, amit fontosnak tartottunk. Azonnal közöltük is Eddie-vel, hogy ez így nem megfelelő, mi azt szeretnénk, ha minden hangszer az arcodban lüktetne. Nem volt egyszerű menet: brutális üvöltözéssé fajult a vita Kramer és köztem, ő ugyanis azt hajtogatta, hogy tartani kell a lépést a modern technikával, és mindent ki kell használni, amit csak lehet. Mi viszont azt mondtuk: a nagy lófaszt, mi azt akarjuk, hogy úgy szóljon a lemez, mintha csak 1977-ben készült volna! Foggal-körömmel hadakoztunk egymással, és a végén azt kellett mondanom: nézd, ez egy Anthrax album, nem pedig Eddie Kramer lemeze. Te utána továbblépsz, és megcsinálsz még száz anyagot, nekünk viszont simán lehet akár az utolsó nekifutásunk is ez az album, hiszen ki tudja, mi történik. A mi anyagunkról van szó, aminek olyannak kell lennie, amilyennek mi megálmodtuk. A végén Eddie levette az összes kibaszott reverbet a zenéről, és úgy már egyből másként szólt minden."

A lemez készítése tehát nem volt sétagalopp – még annak ellenére sem, hogy az oly sok feszültséggel járó keverésre festői környezetben, a Bahamákon került sor ugyanabban a Compass Point stúdióban, ahol többek között az AC/DC Back In Blackje vagy az Iron Maiden Piece Of Mind, Powerslave és – részben – Somewhere In Time albumai is készültek. Miután a bandának sikerült meggyőznie Kramert, természetesen leesett a vállukról a nagy teher. (Érdemes egyébként meghallgatni, hogyan habosította fel a párhuzamosan készülő kettes Pretty Maids lemezen, a Future Worldön a dán metalosok hangzását Kramer a debütáló Red, Hot And Heavyhez képest - az Anthrax rémülete aligha lehetett alaptalan az első mix hallatán...) Charlie: „Azt akartuk, hogy annyira szárazon szóljon az album, amennyire csak lehetséges. Egyfajta alaphangulatban gondolkodtunk, Kramer azonban más elképzelésekkel érkezett: rengeteg reverbet adott a dalokhoz, és így tovább. Mi viszont azt szerettük volna, ha teljesen visszavesszük az ilyesféle húzásokat. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösen bennem nem merültek fel néha kérdőjelek: hé, ez itt Eddie Kramer, honnan veszem én a bátorságot ahhoz, hogy nemet mondjak neki? Az ember mégis csak egy legenda... Ettől eltekintve egyébként remek volt a hangulat. Kibéreltünk egy házat, és mind ott laktunk a munkálatok idején. A szomszédos hatalmas villában az énekes Robert Palmer lakott, hetente körülbelül háromszor találkoztunk vele. Jött ki a tengerből és csevegett velünk...A stúdióban egy rakás helyi arc dolgozott. A menedzserünk egyszer az egyiknek kölcsönadta a kocsiját, hogy hozzon pár dolgot, és a faszi soha nem jött vissza! Átadtunk neki egy hosszú listát, rajta mindennel, amit be kellene szereznie, ő pedig beült az autóba és elhajtott. Utólag persze megtalálták, szóval jókat röhögtünk, miket gondolhatott közben a figura: persze, írjátok csak le azt a sok szart, úgysem jövök vissza többé!"

Mire az Among The Living 1987 márciusában megjelent, az Anthrax némiképp késésben volt a thrash műfaj másik három éllovasához képest. A Metallica ekkor már a milliós lemezeladók sorát gyarapította, a többieknél később színre lépő Megadeth új szintre ugrott az 1986 szeptemberében kiadott Peace Sells... But Who's Buying?-gal, a Slayer pedig októberben egyenesen új irányt szabott a durva zenéknek a Reign In Blooddal. Az Anthraxnek ugyanakkor volt néhány olyan tulajdonsága, amivel a többiek nem rendelkeztek. Az első és legfontosabb ezek közül az volt, hogy náluk Joey Belladonna személyében egy igazi, klasszikus értelemben vett énekes állt a fronton, akinek köszönhetően a banda a hagyományosabb metalt kedvelő, a thrasht ekkoriban még csak gyanús szemmel méregető közönségrétegeket is képes volt megszólítani. A vidám, tréfálkozós, a többiekkel szemben sokkal lazábbra vett image – ami az öltözködésben is megnyilvánult – szintén napfényesebb és ezáltal sokaknak rokonszenvesebb hatást keltett. Mindez persze nem tetszett mindenkinek, de a többiektől gyökeresen eltérő fazont adott az Anthraxnek. „Bizonyos keményvonalas hardcore/thrash fanzine-ekben gyakran megjelenik, hogy Joey nem illik a csapatba", magyarázta ekkoriban Scott. „Azt hajtogatják, hogy olyan hangja van, mint Ian Gillannek, és az a felháborító, hogy ezt negatívumként merik leírni! Van képük Gillanről, az egyik legnagyobb énekesről elítélően nyilatkozni, a következő oldalon pedig azt írni az új Sodom albumról, hogy klasszikus mestermű! Joey egyszerűen csak tud énekelni, és ezt irigylik nem is olyan kevesen. Tökéletesen illik a hangja az Anthrax zenéjéhez."

Az Among The Livinget többek között épp a fent említett zenei kettősség varázsolja annyira elragadóvá. Köztudott, hogy Belladonna kapcsán annak idején hosszabb távon komoly kreativitási problémák jelentkeztek a zenekarban, itt azonban ezeknek még nyoma sem volt: Joey kiváló hangja tagadhatatlanul más dimenziókba emelte a brutális intenzitású, sűrű riffelésű thrash témákat. Időnkénti túlkapásait ekkorra már az Anthrax is lenyeste, és hallhatóan úgy igyekeztek Belladonnát a thrashes énekstílus felé terelgetni, hogy az énekes erényei eközben ne szenvedjenek csorbát. Ennek következtében több lett a kiabálós-hadarós téma, és az Among The Livingen már nem szerepeltek olyan hangszálgyilkos magasakkal ellátott, klasszikus heavy metal-szabású tételek sem, mint például az előző anyag Medusája. A fogósság azonban megmaradt. Az album gyakorlatilag elejétől végéig tökéletesen felépített, szünet nélküli riff-attak Scott gyilkos gitárzuhatagával és Benante agyszaggató ritmusaival, ám egy dallamosabb zenékért lelkesedő metalos a mai napig jóval könnyebben tudja végighallgatni, mint a korszak albumainak nagyrészét. A klasszikus Anthrax tényleg úgy játszott súlyos, gyors thrasht, hogy szerzeményeik mindeközben elsőrangú, igazi énekdallamokat rejtettek, és e két irányt talán soha, egyetlen albumon sem sikerült olyan tökéletesen egyesíteni, mint az Among The Livingen.

A lemez végig bivalyerős, de akadnak rajta dalok, amik még így is külön kiugranak az összképből. A feszes riffelésű, nyitó címadó téma helyből ilyen, ám a Caught In A Mosh csak tovább fokozza az iramot: nem véletlen, hogy a koncerteken ez lett a banda elsőszámú favoritja ebben az időszakban. A Frank Bello pulzáló basszusfutamaira épülő dal tempói egyszerűen zseniálisak, mint ahogy a váltások is tökéletesen ülnek a kiabálós verzék, a nagyívűen dallamos bridge és a csordavokálos refrén között. Vérbeli Anthrax eszencia ez a legmagasabb szinten, akárcsak legközelebbi rokona, a híres komikus-színész John Belushi életéről szóló N.F.L. (Efilnikufesin), egy egészen hasonló szabású, szintén mérgezően intenzív és ragadós téma. De még ezek sincsenek akkora slágerek, mint a Scott kedvenc képregényhőséről, Judge Dreddről szóló I Am The Law, amelyben mesterien elegyítik a koponyazúzó középtempókat és a fűrészelős betéteket, vagy az Indians, ami a heavy metalos gitárdallamokkal vegyített thrash/speed alapok és a himnikus refrén összeházasításával szintén tízezrek kedvencévé varázsolta az Anthraxet. A fenti négy dal azóta is az csapat koncertrepertoárjának elmaradhatatlan részét képezi (de a címadót is inkább játsszák, mint nem). Ugyanakkor a maradék négy nóta sem marad el a fentiek mögött, az A Skeleton In The Closet refrénje például az egyik legjobb az egész albumon, de a kicsit a Spreading album hangulatát idéző One World és a nyolc percet közelítő, fenyegető atmoszférájú A.D.I. (The Horror Of It All) is maximális pontszámot érdemelnek, akárcsak a záró Imitation Of Life, a lemez talán legsodróbb iramú tétele.

Ebben a felállásban – ekkor még – nem volt gyenge pont: Scott helyből a legjobb ritmusgitárosok egyike a műfajban, végig letaglózó, ahogy játszik, Benante pedig szintén nem szorul külön dicséretre. Az Among The Living hallatán az is fülbeötlő, hogy a korszak thrash/speed albumainak többségével ellentétben mennyire elöl szól Bello basszusgitárja, ami igencsak jót tesz az összképnek, de a megszólalással igazából ezen túlmenően sincs gond. Akkoriban ez kevésbé volt téma, de Dan Spitz szólói itt még szerintem annyira nem voltak karakteresek, mint később, például a gitáros munkásságának csúcsát jelentő Sound Of White Noise lemezen. Ez egyébként nem negatívum, Danny korrekt módon játszik az Among dalaiban is, de – egymás után hallgatva az albumokat – talán nála volt tapasztalható a legegyértelműbb lineáris fejlődés, és itt még korántsem ért el saját kreatív csúcsára.

Az Among The Livingbe mindössze egy ponton lehet csak belekötni, ez pedig egy-két szövegi vonatkozás. Az Indians inkább csak jóindulatúan naiv, mintsem buta, pláne, hogy az üzenetért csakis dicséret illeti őket. Az I Am The Law szövege azonban mai fejjel egyenesen bántóan ostoba, és ennyi év távlatából kicsit már hallatszik rajta az is, ami Scotték szerint csak később vált egyértelművé, jelesül, hogy Belladonnának nem sikerült tökéletesen ráritmizálnia a sorokat a zenei alapokra. Ettől még a dal klasszikus, én is szeretem, Judge Dredd-del sincs semmi baj, de ha az ember odafigyel a szövegre, nehéz elnéző mosolygás nélkül megállni. A lemez címét, borítóját és a címadó dal szövegét egyébként Stephen King Végítélet című regénye ihlette, mint ahogy az A Skeleton In The Closet bujkáló náci háborús bűnösökről szóló soraihoz is az író Az eminens (Apt Pupil) című novellájából merítettek inspirációt. (A rokonszenv amúgy kölcsönös, maga King is bevallottan nagy Anthrax rajongó a mai napig, azt ugyanakkor nem tudni, az Among szövegei miatt figyelt-e fel a bandára, vagy már korábban is ismerte őket. De inkább az előbbi verzió valószínűsíthető.)

Az Among The Living egyből jól nyitott a listákon: az Egyesült Államokban a 62. helyen kezdett, Angliában pedig a 18. pozícióval bekerült a Top 20-ba is (figyelem, ez az a korszak, amikor az emberek még vásároltak lemezeket, vagyis ezek a helyezések nem ritkán több eladott példányt jelentettek, mint egy-egy sokkal előkelőbb mai pozíció). A banda intenzív koncertezésbe kezdett: többször játszottak a Metallicával, önálló turnéjukon pedig olyan nyitóbandáik voltak, mint az első lemezét, a The Legacyt az Among után egy hónappal megjelentető Testament vagy a Metal Church. Az I Am The Law és az Indians kislemezként is komoly sikert hoztak nekik – klasszikus videoklipek nélkül –, és amikor az év augusztusában az Anthrax fellépett a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, már mindenki tudta, hogy csatát nyertek. Ekkorra azonban egy nem várt újabb sláger is feliratkozott a lemez dalai mellé.

Az ötösfogat eredetileg csak viccből rögzített egy I'm The Man című riffes-rapes témát az I Am The Law kislemez B-oldalára: a riffekhez eleve a Hava Nagila adta az alapötletet, a poénra vett dal pedig tele volt változatos szövegi-zenei utalásokkal a Metallicától kezdve egészen több amerikai stand-upos humorista szállóigéiig. Charlie: „Az I'm The Mannel megmutattuk, szerintünk mi a rap. A műfaj akkoriban még újdonságnak számított, nekünk pedig nagyon bejöttek ezek a zenék, a Run DMC és a többiek... Valami teljesen formabontót akartunk csinálni. Az eredeti ötlet szerint a Beastie Boys rappelt volna a nótában, de az időbeosztásunkat egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni, ezért aztán úgy döntöttünk, megcsináljuk mi magunk. Aztán ami eredetileg kislemez B-oldalnak indult, igazán nagy durranásként végezte..." Mindehhez tegyük hozzá: akkoriban a két műfaj összeházasítása egyáltalán nem volt divat, sőt, maga a rap műfaj is csak ekkorra termelte ki az első tényleg komoly lemezeladókat. Az első komolyabb rap/rock fúziókra 1986-ban került sor, amikor a Run DMC és az Aerosmith megcsinálta a Walk This Way új verzióját, illetve a Beastie Boys is ekkor jelentette meg a korszakalkotó Licensed To Ill lemezt. Alighanem tehát az Anthraxék gondolták legkevésbé, hogy a dal ilyen zajos sikert arat majd, márpedig így lett. A közönség olyannyira ráharapott az I'm The Manre, hogy az év második felében a dal egy hasoncímű önálló EP-n is megjelent, és újabb rétegekkel ismertette meg a bandát, ezáltal az Among The Livinget is.

A hármas Anthrax album példányszámai 1987 végére világviszonylatban túlszárnyalták az egymilliós álomhatárt, amivel a banda a thrash műfaj legkomolyabb lemezeladójává vált a Metallica után, és megkapták pályafutásuk első amerikai aranylemezét is. Valahol ironikus, hogy noha az I'm The Man mai fejjel már inkább csak sajátos kordokumentum, mintsem igazán komolyan vehető dal, az EP még az Among The Livingnél is nagyobbat robbant, és máig ez számít a zenekar legsikeresebb kiadványának (igaz, csak néhány évvel később, de az Anthrax ezért kapta meg történetének első és egyetlen amerikai platinalemezét is). A banda ebben az időszakban Amerikában és Európában is a legnépszerűbb metal csapatok közé tartozott, és sajnos épp ez a felhajtás vezetett ahhoz, hogy a folytatást kissé elkapkodták. A lekötött turnék és a kiadói nyomás miatt egyszerűen nem volt elegendő idejük kiérlelni az új dalokat, így az 1988 őszén kiadott State Of Euphoria album sokaknak okozott komoly csalódást. Mai füllel persze egyáltalán nem rossz ez a lemez sem, de egyértelműen elmarad az előző kettő mögött, és alighanem ennek köszönhető, hogy nem is voltak képesek vele előrelépni. Korábbi népszerűségüket ugyan megőrizték, ám egyfajta stagnálás vette kezdetét náluk, és hiába sikerült az 1990-es, sötétebb és súlyosabb Persistence Of Time sokkal meggyőzőbben, a vonat ekkorra már elrohant. Miközben a Metallica belépett a sokmilliós lemezeladók közé, a Megadeth és a Slayer pedig albumról albumra építkezve lépkedett egyre magasabbra, az Anthrax tábora nem bővült igazán lényegesen az Among The Living időszakhoz képest. Mindezt nagyjából a State Of Euphoria időszaka óta belső problémák is tetőzték, amik aztán 1992-ben Joey Belladonna eltávolításához vezettek.

Ez azonban már egy másik történet, az Among The Living pedig ettől függetlenül is kötelező hallgatnivaló mindenkinek, aki képben akar lenni a '80-as évek metalját illetően. A lemez kivételes jelentőségével maga a csapat is tisztában van - aligha véletlen, hogy a 2010-es Big Four bulikon is Among borítós háttérvászon előtt játszottak... Nálam személy szerint a már említett Sound Of White Noise még ennél is nagyobb favoritnak számít tőlük, de nem kérdés, hogy ha csak egyetlen Anthrax lemezt lehet mondani, ami miatt a csapat megkerülhetetlen a metal történelmében, akkor az az Among The Living. Scott: „Ha meghallgatod az anyagot, ott van benne egyfajta nyers erő és az ehhez passzoló attitűd. Ott álltunk egy csapat kölyökként egy szobában az egyik bálványunkkal, de simán odaálltunk elé, és nemet mondtunk neki. Egy Def Leppard-hangzású album a karrierünk végét jelentette volna, és ezzel pontosan tisztában is voltunk – így aztán az Among The Living végül olyan lett, amilyennek mindig is akartuk, és ezt kurvára hallani is lehet a végeredményen. Egyszerűen lecsavarja a fejedet." Charlie: „Az Among The Livingen él és virul a thrash."

Nuff said.