Shock!

A Meshuggah egy monstrum, egy szörny, a metal gigászi hegye, amelyet sokan szeretnének megmászni, ám ebbe 99 százalékban beletörik a próbálkozók bicskája. Szereted vagy nem szereted, de ha nem szereted, akkor is elismered, hogy a saját világukban megalkotott lemezekért mindenképpen tiszteletet érdemelnek. Ha két másodperc Meshuggaht hallasz bárhol, az azonnal felismerhető.

Miért? Mert szinte a kezdetektől fogva tudatosan és tökéletesen alárendelték magukat a ritmusoknak. Semmi mást nem csinálnak, mint a hagyományos metalhangszereket, fogásokat, témákat belehajlították egy olyan stílusba, amit valószínűleg csak ők értenek igazán – mi, „műértők" csak szeretjük és próbálkozunk a megértésével. Persze az évek alatt kitermelődött egy sznob réteg is, aki már divatból rávágja, hogy ja, igen, szeretem őket, pedig igazából ha belegondol, nem meri bevallani, hogy baromira idegesíti Jens Kidman totálisan egysíkú ordítozása, és igen, marhára monoton tud lenni a zenéjük, ha nem megfelelő hangulatban hallgatunk meg tőlük egy lemezt.

Az ObZen pontosan ilyen és mégsem. Az előző két lemezen hiába akad számos kiemelkedő pillanat, dalóriás (amelyek érdekes módon koncerten mutatták meg igazi erejüket), valahogy nem tudtak annyira lekötni, mint igen – mondjuk ki – a DEI vagy a Chaoshpere. Nem mellesleg a Catch 33-on ugye „dobgép" helyettesítette Tomas Haakét és annak ellenére, hogy a büdös életben meg nem mondtuk volna, hogy nem élő dobot hallani, mégis zavar a tudat. Szóval itt van ez az ObZen és noha azt hittem, nem tudnak már meglepni (persze nyilvánvalóan reménykedtem benne), ez a 9 dal egyszerűen szétlapított, megsemmisített, alattomos módon csírájában rombolt szét minden cinikus gondolatot.

Már a gitársound is más, mint korábban. valahogy „puhább", nem erőszakosan tölti meg a teret, ennyire kifejezetten szépre kevert, mélyre hangolt gitársoundot nem is emlékszem, hogy hallottam-e eddig. Fredrik Thordendal szólói pedig talán sosem kaptak ennyi klasszikus ízt, mint helyenként ezen a lemezen, gyakorlatilag a képébe röhög ezzel a pár hanggal az összes mai gitárhírónak.

A Combustion első pár másodperce akár még Tool is lehetne, aztán persze jönnek a rafinált riffek, és már az is számolgatja magában az ütemeket, aki dobcuccot életében csak klipben látott. A Combustion egy örvény, egyszerűen magával ránt és hiába kapálódzol, görcsbe rántja a végtagjaidat és lehúz a mélybe. A következő mérföldkő a Bleed, amivel a Meshuggah megírta saját „slágerét", ez van, ennyire egyszerűnek tűnő, bombasztikusan hatásos dalt az Aztec Two Steps óta nem írtak, de az meg csak egy vicc volt akkoriban, ez meg nagyon nem az. A Bleed tökéletes, ezen nincs mit szépíteni, gyönyörű ívű dal, az építészetben a piramisokhoz tudnám hasonlítani: tökéletesen kidolgozott, titokzatos, puritánnak tűnő, de mégis komplikált monstrum mind a kettő.

Az ezt követő, abszolút találó címet viselő Lethargica valóban mázsás súllyal nehezedik rá az emberre, borzasztóan nyomasztó, az ember tépné le magáról, de ezer csápjával kapaszkodik belénk a nótában megbúvó rém. Akinek pedig eddig nem tűnt volna fel, Jens hangja sokkal jobban beleolvad a zenébe, pedig most sem csinál mást, mint torkaszakadtából üvölt, még sincs az a kényelmetlen érzésem, hogy ide vagy oda valami mást kellett volna rakni. A lemez ontja magából a mérföldköveket: a címadó ObZen is az. Egyszerűen nem lehet elmenni e mellett a tényleg sodró lendületű dal mellett, egyszerre emel a magasba és tör apró darabokra.

A Lethargica szörnye felzabálja az embert, de csak azért, hogy a Pravusban idegesen köpködje szerte apró cafatok formájában. A Pravus maga a precizitás, olyan mint egy ezerszeresére nagyított szeletelőgép, amint rácsattan az imbolygó tömegre. Spoken word nélkül nincs is Meshuggah lemez, most az utolsó nótában, a Dancers To A Discordant Systemben mondja a magáét Tomas Haake Jens mellett. A Dancers... olyan, mint egy pulzáló, ki tudja mikor robbanó, átlátszó, hatalmas gömb, amelyet távoli galaxisból érkező idegen lények feszegetnek belülről. Vagy ez maga az időkapu, ki tudja, mindenesetre a zene relatív monotonitása ellenére hihetetlenül vizuális élményt nyújt, csukott szemmel minden dalra pereg egy-egy klip a fejben.

Az ObZen borítóját kivételesen nem Tomas készítette, hanem végre külső kézbe adták a megvalósítást, és bár elsőre olyan, mintha valami harmadrangú 3d-s rajzfilmből lopták volna ki a figurát, amint a teljes képet megnézzük, máris érthető, miért annyira kényelmetlenül irritáló ez az alak. A fotó alapú képet egy női és egy férfialakból gyúrta össze az alkotó, egyfajta nemtelen figurát hozva létre. Nem szokványos, de ki várt bármi sablonosat a csapattól?...

Lehet itt nagy szavakat használni, hogy a Meshuggah megalkotta saját tökéletes lemezét, a helyzet az, hogy ez így is van. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy az ObZen az, amit évek múlva is alapműként fogunk emlegetni. Az idegenek meg már köztünk vannak, és bolondok képében igázzák le a világot.