Shock!

A gitárosok és az énekesek után elérkeztünk összeállításunkban a ritmusszekcióhoz is. A basszusgitárosok kapcsán persze el lehet kezdeni elmélkedni azon, mivé is vált mára a súlyos zenékben a '60-as és '70-es évek megközelítéséhez képest ez a hangszer, hiszen nyugodtan kijelenthető: a legtöbb rock/metal zenekar sosem használta ki igazán a négyhúrosban rejlő lehetőségeket. Mostani összeállításunk tanulsága elsősorban az, hogy a Shock! szerkesztősége pár kivételtől eltekintve inkább azon basszerekért lelkesedik, akik nem szimpla hangzástömörítőként, a gitárokkal szolgaian együtt haladva zenélnek, hanem kicsit többet mutatnak magukból akár játék, akár hangzás, akár mindkettő tekintetében. A félreértések elkerülése végett ismét hangsúlyozzuk: az alábbi huszonegynéhány muzsikussal NEM a legjobb, legtechnikásabb, legképzettebb basszereket gyűjtöttük csokorba, és még csak nem is azokat, akik a legnagyobb hatást gyakorolták a hangszerrel ismerkedőkre vagy a stílusra, hanem azokat, akiket megszólalásuk, játékuk, egyéniségük miatt a legjobban szeretünk.

20. Justin Chancellor / Billy Sheehan

A Tool egészen biztosan az utóbbi tizenöt-húsz év legnagyobb hatású rockzenekarai közé tartozik, noha azon hosszasan el lehet vitatkozni, nagyobb-e az árnyékuk, mint ők maguk. Ezen a ponton nem feltétlenül érdemes ebbe belemenni, az azonban biztos, hogy a legzaklatottabb lidércnyomások zenei megjelenítőinél mindig is kulcsszerepet játszott a dalokban a boszorkányos ritmusszekció. Justin Chancellor ugyan csak a második album felvételei előtt lépett be a csapatba, ám aligha sírja vissza bárki is elődjét, Paul D'Amourt: Justin megigézve pattanó-gyomrozó, furmányosan megszerkesztett futamai a zenekar hangzásának egyik fő védjegyét adják.

Kötelező tananyag: Tool – Aenima (1996), Tool – Lateralus (2001), Tool – 10.000 Days (2006)

Ezt is hallgasd meg: bármelyik vendégszereplése az Isisnél, az Intronautnál vagy a The Fusion Syndicate-nél

Billy Sheehan kétségtelenül a rockszakma egyik legnagyobb bőgővirtuóza, és alighanem az egyetlen ember a földön, akinek még azt is hajlamosak vagyunk elnézni, hogy hisz Xenuban és L. Ron Hubbard egyéb tanításaiban. Játsszon akár David Lee Roth csapatában, akár saját zenekarában, a Mr. Bigben, akár olyan klasszikus power-triókban, mint a Talas vagy a The Winery Dogs, mindenütt automatikusan uralja a hangzásképet. Arról persze megoszlanak a vélemények, mennyire hajlamos magát mások rovására előtérbe tolni, és mivel főleg melodikusabb, illetve progresszív vonalon mozog, nem is lehet mindenki kedvence – technikailag ettől függetlenül mindenképpen az elit krémjébe tartozik, még akkor is, ha nálunk „csak" a huszadik helyig jutott.

Kötelező tananyag: David Lee Roth – Eat 'Em And Smile (1986), Mr. Big – Mr. Big (1989), Mr. Big – Lean Into It (1991)

Ezt is hallgasd meg: Niacin – Niacin (1996)

19. David Ellefson

A Megadeth basszusgitárosa tulajdonképpen már azért is kitüntetést érdemelne, mert ő az egyetlen ember, aki egy néhány éves periódust leszámítva gyakorlatilag három évtizede ott áll Dave Mustaine mellett, és a legelvadultabb korszakokban is kibírta a vöröshajút. (Más kérdés, hogy ehhez az igazán kemény időkben neki is osztoznia kellett főnöke káros szenvedélyeiben.) Ellefson és Mustaine mára ismét a legjobb barátok (mint azt a pereskedés lezárultával nem is haboztak minél többször könnyes szemmel a világ tudtára hozni), ráadásul az Úrban is egymás testvérei, így Junior ismét a helyén van: abban a zenekarban, amelyben az ő játéka is mindig meghatározó volt. Klasszikus alapozó metal basszusgitáros, akinek azonban különösen a '80-as évek lemezein bőségesen akadnak figyelemre méltó megmozdulásai.

Kötelező tananyag: Megadeth – Killing Is My Business... And Business Is Good! (1985), Megadeth – Peace Sells... But Who's Buying? (1986), Megadeth – Rust In Peace (1990)

Ezt is hallgasd meg: Megadeth – Youthanasia (1994)

18. Doug Wimbish / Les Claypool

Doug Wimbish keresett session-basszerként egy sor hip hop lemezen játszott, meg persze olyan könnyűzenei notabilitások albumain, mint Madonna, Mick Jagger, Seal, Annie Lennox vagy a Depeche Mode. A legtöbben azonban nem e munkáiról ismerik, és a mi listánkra is azért került fel, mert ő játszik a Living Colourben, a világ leghitelesebb és legautentikusabb black metal bandájában. Méghozzá miket! Wimbish az elképesztően vastag alapozás mellett szólóhangszerként kezeli a basszusgitárt, és olyan hangokat csal belőle elő, amelyekről első hallásra néha nehéz is megmondani, honnan jönnek. Senkihez sem hasonlítható, félelmetesen egyedi, elképesztő technikájú muzsikus.

Kötelező tananyag: Living Colour – Stain (1993), Living Colour – Collideoscope (2003), Living Colour – The Chair In The Doorway (2009)

Ezt is hallgasd meg: Gary Clail's Tackhead Sound System – Tackhead Tape Time (1987)

A Primus alighanem a legpszichopatább rockzenekar, amely valaha is platinalemezt produkált az Egyesült Államokban, és e teljesen elvetemült trió zenei agya történetesen egy basszusgitáros Les Claypool személyében. Ennek megfelelően a Primus zenéjében mindig is a basszus töltötte be a legdominánsabb szerepet: Claypool szüntelenül pulzáló, elementáris erejű futamai betöltik a teret, nem lehet előlük elmenekülni, és ő is mestere annak, hogy egészen megdöbbentően szólaltassa meg a hangszert. A vicces színpadi mozgásról és a hibbant fejekről meg már nem is beszélünk inkább. Ha Claypool kizárólag a My Name Is Mud dalt és az ahhoz tartozó klipet készítette volna el a pályája során, már akkor is simán helyet érdemelne a kedvenceink sorában.

Kötelező tananyag: Primus – Frizzle Fry (1990), Primus – Pork Soda (1993), Primus – Tales From The Punchbowl (1995)

Ezt is hallgasd meg: Les Claypool – Of Whales And Woe (2006)

17. Duff McKagan

A Guns N' Roses egykori basszusgitárosának túlélési esélyeire a '80-as évek végén kevesen tettek volna magas téteket, de egy csaknem végzetes hasnyálmirigy-összeomlás után a zenekar punk rockere végül összeszedte magát, és felpüffedt fejű, zavaros tekintetű alkoholistából szálkásra gyúrt harcművésszé vált, aki az általa alapított sikeres menedzsment-cég és egyéb vállalkozások mellett számos rangos weboldal rendszeres szerzője is gazdasági, üzleti és showbiznisz témakörökben. És persze ma is basszusgitározik, méghozzá abban a jellegzetes stílusban, amelyre sosem volt jellemző, hogy túl sokat markolt volna vele, viszont akárhol is játszott, mindenütt fel lehetett ismerni. Duffot korábbi és jelenlegi zenésztársai roppant céltudatos, józan gondolkodású emberként jellemzik – e rokonszenvessége bizonyára közrejátszott abban, hogy helyet kapott a listán. Nagyon sokat adnánk érte, ha egyszer készíthetnénk vele egy alapos interjút.

Kötelező tananyag: Guns N' Roses – Appetite For Destruction (1987), Guns N' Roses – GN'R Lies (1988), Guns N' Roses – Use Your Illusion I-II (1991)

Ezt is hallgasd meg: Duff McKagan – Believe In Me (1993)

16. Alex Webster

Az extrém metal műfajok egyik legelismertebb basszusgitárosa, aki ugyanakkor nem kizárólag arra képes, hogy szélsőséges sebességgel zúzzon a hangszeren, hanem igen kiművelt témákat is gyárt a Cannibal Corpse durvulataihoz. Ha pedig mindez nem lenne elég, sokoldalúságát is több ízben bizonyította Blotted Science nevű technikás, progresszív csapatában. Természetére jellemző, hogy még a Cannibal Corpse rajongótáborában sem tudja mindenki, hogy a halk szavú, megfontolt, ám roppant barátságos emberként ismert Webster valójában a világ egyik legkíméletlenebb zenekarának főnöke és legfőbb zenei irányítója.

Kötelező tananyag: Cannibal Corpse – Tomb Of The Mutilated (1992), Cannibal Corpse – The Bleeding (1994), Cannibal Corpse – Kill (2006)

Ezt is hallgasd meg: Blotted Science – The Machinations Of Dementia (2007)

15. Billy Gould

Az énekesek kapcsán már említettük, hogy a Faith No More torka, Mike Patton adottságai mellett a sokoldalúságával is kitűnik a mezőnyből – nos, ugyanez a zenekar alapító basszusgitárosára is igaz, hiszen anyacsapatán túlmenően Billy Gould is játszott gyakorlatilag a világon mindent poptól a grindcore-on és az avantgarde rockon át egészen a black metal muzsikusokkal való kollaborálásig. Punkos, funkos és popos elemeket ötvöző játéka nagyban hozzájárult a Faith No More korszakalkotó stílusának kialakulásában, és Mike Bordinnal karöltve a '80-as és '90-es évek fordulójának egyik legátütőbb ritmusszekcióját alkotta. Manapság ő is inkább szétaprózza magát, mintsem lehorgonyozna egyetlen főbb projekt mellett, de megteheti – mindig érdemes rá odafigyelni.

Kötelező tananyag: Faith No More – The Real Thing (1989), Faith No More – Angel Dust (1992), Faith No More – King For A Day, Fool For A Lifetime (1995)

Ezt is hallgasd meg: Fear And The Nervous System – Fear And The Nervous System (2012)

14. Robert Trujillo

Mivel Robert Trujillo a Metallica révén vált a világ egyik legismertebb rockzenészévé, sokak számára talán hihetetlen, de a mexikói származású basszusgitárost a bennfentesek már azelőtt is igen magasan jegyezték, hogy egyáltalán felmerült volna James Hetfieldéknél. És nem is csak azért, mert közvetlenül a Metallica előtt Ozzy Osbourne szólócsapatának egyik oszlopaként tevékenykedett, hanem mert a legsikeresebb korszakban volt a Suicidal Tendencies basszere, és boszorkányos kreativitásról, komoly technikai készségekről tett tanúbizonyságot a dél-kaliforniai hardcore/punk/metal/crossover/funk mesterek albumain. Meg persze az Infectious Grooves projektben is. Nem érdemes tagadni: nálunk is elsősorban ezek miatt került a listára, nem a Metallicáért, ahol – legyünk őszinték – basszerként minden eddigi csapatánál kevesebbet mutat magából.

Kötelező tananyag: Suicidal Tendencies – Lights, Camera, Revolution (1990), Infectious Grooves – The Plague That Makes Your Booty Move... It's The Infectious Grooves (1991), Suicidal Tendencies – The Art Of Rebellion (1992)

Ezt is hallgasd meg: Ozzy Osbourne – Live At Budokan (2002)

13. Jason Newsted

Az ember, aki lassan tizenhárom éve kilépett a világ legnagyobb metal zenekarából, azóta nem is csinált túl sok érdemlegeset, a rajongók azonban a mai napig imádják. Jason Newsted persze minden tiszteletet megérdemel, hiszen egy betölthetetlen űrbe kellett beugrania Cliff Burton halála után, ráadásul úgy, hogy gyökeresen más stílusban játszott, mint legendás elődje, és társai sem estek még túl a traumán, amit Burton tragikus elvesztése okozott. Mindez eleve kódolta, hogy a felhalmozódott feszültségek idővel robbanni fognak, de az együtt töltött idő alatt azért többek között megcsinálta velük a világtörténelem legsikeresebb metal albumát... Jason Newsted a Metallicában amolyan alapozó stílusú basszusgitárosként híresült el, de egyéb munkáiról azért lejött, hogy ennél jóval több rejlik benne – reméljük, ígéretéhez hűen egyre több, az évek során készült zenéjét tárja majd a nyilvánosság elé.

Kötelező tananyag: Flotsam And Jetsam – Doomsday For The Deceiver (1986), Metallica – ...And Justice For All (1988), Metallica – Metallica (1991)

Ezt is hallgasd meg: Voivod – Voivod (2003)

12. Joey Vera / Tim Commerford

Az Armored Saint alapítója, Joey Vera alighanem az egyetlen ember a földkerekségen, aki visszautasította a Metallica felkérését, és még jammelni sem volt velük hajlandó – jaj, nem is, hiszen zenésztársa, John Bush egyes hírek szerint kétszer is nemet mondott Hetfieldéknek. Lehettek persze akármilyen hűségesek saját bandájukhoz, az Armored Saint végül nem nagyon vitte semmire, így Verát ma már sokkal inkább a Fates Warning bőgővirtuózaként ismeri a világ, mintsem a kultikus US power metal csapatból. Ami egyébként jogos, hiszen mint ahogyan arról októberben is bárki meggyőződhetett az A38 Hajón, Bobby Jarzombekkel együtt elképesztően feszes és kreatív ritmusszekciót alkotnak. Mi sem véletlenül szeretjük őt ennyire.

Kötelező tananyag: Armored Saint – Symbol Of Salvation (1991), Fates Warning – A Pleasant Shade Of Gray (1997), Arch / Matheos – Sympathetic Resonance (2011)

Ezt is hallgasd meg: Engine – Engine (1999)

A Rage Against The Machine politikai beállítottságát ismerve belemehetnénk olcsó szóviccekbe Tim Commerford vezetékneve kapcsán, de mivel a zenekar széttetovált basszusgitárosát annak idején úgyis Timmy C-ként ismerte meg a világ, inkább eltekintünk ettől. Főleg, hogy akár fogékony volt az ember a rap metal pionírok vörös demagógiájára, akár nem, a zenekar hangszereseinek teljesítményét nem nagyon lehetett elvitatni. Esetükben külön érdekes kettősséget teremtett, hogy a minden szempontból újítónak tekinthető Tom Morello gyilkos riffjei alá Commerford és Brad Wilk lélegző, minden szempontból old school rock/metal/punk/funk/soul alapokból kiinduló ritmusszekciója nyomatta a vázakat. Majd később e bravúrokat egy hagyományosabb megszólalású, dallamosabb rockbandában, az Audioslave-ben is megismételték.

Kötelező tananyag: Rage Against The Machine – Rage Against The Machine (1992), Rage Against The Machine – Evil Empire (1996), Rage Against The Machine – The Battle Of Los Angeles (1999)

Ezt is hallgasd meg: Audioslave – Audioslave (2002)

11. John Paul Jones

A Led Zeppelin csendes tagja, akinek ugyanakkor sokkal nagyobb szerepe volt a csapat korszakalkotó hangzásának megteremtésében és kialakításában, mint azt sokan hiszik – pláne, hogy a billentyűket is hagyományosan ő kezelte a zenekarban. Jones dobos kollégájához, John Bonhamnhez hasonlóan rajongott a soulért, a funkért és a fekete muzsikákért, nagyrészt ennek köszönhető az az erotikus töltésű groove-osság, ami mindig is áthatotta a Zeppelin dalait, így bizton állíthatjuk: nélküle nem csak a világtörténelem legsikeresebb hard rock zenekara lett volna teljesen más, hanem maga a műfaj is. Az meg már csak amolyan mellékes információ, hogy Jones később sem váltotta aprópénzre a tehetségét, hanem sokkal inkább a nem feltétlenül könnyen befogadható, ám minden esetben érdekes és különleges zenei projekteket favorizálta.

Kötelező tananyag: a Led Zeppelin teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: John Paul Jones – Zooma (1999)

10. Nikki Sixx

Mielőtt még bárki is kiakadna, mit keres Nikki Sixx egy efféle listán, ismét, nyomatékosan hangsúlyozzuk: nem technikai zseniket írtunk össze, hanem a személyes kedvenceinket. Márpedig a Mötley Crüe alapító főnöke kétségtelenül azon rockzenészek közé tartozik, akiknél a megfelelő tartalomhoz tökéletes forma, kellő attitűd és dalszerzői tehetség társult – akár ikonnak is nyugodtan merjük nevezni, bár a hőskorszakban folytatott életmódját még akkor sem érdemes utánozni, ha ő megúszta, és kétszer is sikerült visszatérnie közénk a klinikai halál állapotából. Nikki tehát a rockműfaj egyik leghatalmasabb túlélője, aki miatt annak ellenére is basszusgitárosok ezrei fogtak először hangszert, hogy ő maga sosem számított technikás muzsikusnak. Viszont mindig pontosan tudta, mit akar, és ez éppen elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy legendává váljon.

Kötelező tananyag: Mötley Crüe – Shout At The Devil (1983), Mötley Crüe – Dr. Feelgood (1989), Motley Crue – Motley Crue (1994)

Ezt is hallgasd meg: Sixx: A.M. – The Heroin Diaries Soundtrack (2007)

09. John Myung

A Dream Theater koreai gyökerekkel rendelkező basszusgitárosa a csapat csendes tagja, ám ez csak arra értendő, hogy nem exponálja magát túl nyilatkozatok tekintetében. John Myung ugyanis csak a nyilvánosság előtt visszafogott, hiszen eközben társai szerint is elképesztően fontos zenei láncszem a progresszív metal legnagyobbjainál, aki nem mellesleg még olyan klasszikus dalok szövegét is egy személyben jegyzi, mint a Learning To Live, a Lifting Shadows Off A Dream vagy a Trial Of Tears. Basszusgitárszakmailag nem érezzük magunkat elég kvalifikáltnak ahhoz, hogy megítéljük, helye van-e Myungnak a hangszer műfajoktól független elitjében, de különösebben nem is érdekel minket – néha rácsodálkozik az ember, hogy jé, ő is a zenekarban játszik, de valószínűleg még nagyobbat néznénk az eredmény hallatán, ha egyszer csak kivennék a megszokott környezetből.

Kötelező tananyag: Dream Theater – Images And Words (1992), Dream Theater – Awake (1994), Dream Theater – Scenes From A Memory (1999)

Ezt is hallgasd meg: Explorers Club – Raising The Mammoth (2002)

08. Geddy Lee

„Ha Rusht hallgatok, önkéntelenül is mindig Geddy Lee játékát figyelem", mondta Maróthy Zoltán még a boldog '80-asok végén a Metal Hammerben, amikor arra kérték, hogy mondja el a véleményét a Rush gitárosáról, Alex Lifesonról. És ugyan nem akarjuk kisebbíteni Lifeson mester érdemeit, tény, hogy a kanadai progresszív trió dalaiban mindig is egyenrangú vagy akár vezető szerepet játszott a basszusgitár, amelyet ráadásul a rockműfaj egyik leghatalmasabb virtuóza szólaltat meg. Geddy Lee énekhangján vagy egynémely régebbi frizuráján persze lehet nagyokat vitatkozni – az előbbi tipikus „szereted-vagy-gyűlölöd" kategória, utóbbi inkább csak vidám, önfeledt pillanatokat okoz –, a rock-basszusgitározásra gyakorolt alapvető hatásán azonban nem.

Kötelező tananyag: a Rush teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Geddy Lee – My Favourite Headache (2000)

07. Flea

Mivel a Red Hot Chili Peppers nem feltétlenül a hagyományos rockzenei vizekről evezett be a súlyosabb műfajok fősodrába, a magyar felmenőkkel is rendelkező Michael Balzary játéka számos rockrajongónak okozott annak idején pozitív értelemben vett kultúrsokkot. Ennek egyszerű oka van: rengetegen tőle hallottak először olyan ízig-vérig funkos, csavaros észjárással összehegesztett slappelős témákat, amelyek ma már sajnos sokkal kisebb szerepet játszanak a zenekar muzsikájában, mint a fénykorban. A színpadi egyéniségként és időnkénti hollywoodi epizódszínészként is mindig karakteres Flea keménykezű zenekarvezető hírében áll (bár neki is akadtak nehéz, szétesett időszakai), muzsikusként pedig mindig is az ösztönös, nyers hozzáállás híve volt. Hangzása, játéka egyaránt kilométerekről megismerhető, egyértelmű volt, hogy nálunk is helyet kap majd a kedvencek között.

Kötelező tananyag: Red Hot Chili Peppers – Mother's Milk (1989), Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magik (1991), Red Hot Chili Peppers – One Hot Minute (1995)

Ezt is hallgasd meg: Flea – Helen Burns (2012)

06. Rex Brown

„Tudod, mitől olyan különleges a Floods szólója? Attól, amit Rex játszik alatta", mondta egy interjúban pályafutása egyik legemlékezetesebb megmozdulásáról a néhai Dimebag Darrell, és ezzel egyben tökéletesen jellemezte is zenésztársát. Mivel a Pantera mindig is csak egy gitárral dolgozott, Rex Brownra a kezdetektől fogva jóval több hárult a puszta alapozásnál, és tökéletesen meg is felelt ennek a feladatnak: óriási szerepe volt abban, hogy a zenekar élőben is megalázóan töményen tudott megszólalni. Old school, klasszikus amerikai rockzenéken edzett játéka a Down hangzásába is új színeket vitt, de az új Kill Devil Hill album hallatán is bárki meggyőződhet róla, hogy ha jól játszanak rajta, akár simán csak a basszusgitárra figyelve is lehet érdekes egy zene. Rex Brown a '90-es évek egyik legmeghatározóbb metal basszere, ehhez nem is férhet kétség.

Kötelező tananyag: az összes Pantera album 1990 után, Down – II: A Bustle In Your Hedgerow (2002)

Ezt is hallgasd meg: Crowbar – Lifesblood For The Downtrodden (2005)

05. Steve DiGiorgio

Steve DiGiorgio először csak úgy híresült el, mint az a furcsa, fejkendős arc a fretless basszgitárral abból a zenekarból, akik még a Slayernél is gyorsabban és elvetemültebben akarnak játszani. Egy ideig az Autopsyban is játszott, aztán a '90-es évek elején a Sadus mellé bejött nála a képbe a Death, és hirtelen az is egyből felkapta a fejét agyahagyott, szólisztikus, ide-oda kalandozó basszusfutamaira, akinek esetleg a Sadusban még nem tűnt fel, mennyire egyéni stílusú muzsikus. Steve DiGiorgio azóta a metalszakma egyik nagy zsoldosává vált, ezerszínű játéka rengeteg lemezt varázsolt még élvezetesebbé a Testamenttől az Iced Earthön és Vintersorgon át egészen Sebastian Bach szólózenekaráig. Nem is csoda, hogy ilyen teli naptár mellett nem nagyon képes huzamosabb időre lehorgonyozni egy helyen...

Kötelező tananyag: Death – Human (1991), Death – Individual Thought Patterns (1993), Control Denied – The Fragile Art Of Existence (1999)

Ezt is hallgasd meg: Sadus – Swallowed In Black (1990)

04. Steve Harris

Élő cáfolat a basszusgitár másodrendűségére Steve Harris személye és életműve, hiszen ugyan ki ne ismerné meg akár két hangból is az Iron Maiden alapító főnökének játékát? Arry mestert persze hajlamos beskatulyázni a többség, és a galoppozó futamokon kívül semmit nem megemlíteni tőle – nos, a természetes játékstílusa tényleg ilyen, viszont a zenekar már a fénykorban sem ragadt meg kizárólag az efféle tempóknál. A progresszívebb megközelítésű régebbi lemezeken vagy akár a sokat vitatott újakon is tisztán hallani, hogy Harris a finoman búgó, hangulatosabb témáknak is óriási mestere. És mivel minden pillanatban előtérben van, ehhez még csak különösebben oda sem kell figyelni... Azzal pedig könyveket lehetne megtölteni, mi mindent lehet tanulni tőle a kitartásról, az elvhűségről és a zenekari brandépítésről.

Kötelező tananyag: az Iron Maiden teljes életműve

Ezt is hallgasd meg (de inkább csak tiszteletből): Steve Harris – British Lion (2012)

03. Cliff Burton

Az ember, aki nélkül erősen kérdéses, hová jutott volna a Metallica, azonban még ennél is izgalmasabb – és egyben szívfacsaróbb – az a felvetés, vajon mi lett volna, ha nem veszti életét egy tragikus dániai buszbalesetben 1986 szeptemberében. Cliff Burton volt az egyetlen muzsikus a csapat korai időszakában, akinek tényleg volt némi elméleti fogalma a zenélésről, ám még ennél is sokkal fontosabbak azok a víziók és távlatok, amiket adott a Metallicának: amolyan mentorként terelgette maga előtt társait, és közben olyan dolgokat hozott ki belőlük is, amelyekre ők maguk sem számítottak, hogy képesek rá. A Metallica két csúcsalkotása, a Ride The Lightning és a Master Of Puppets egyértelműen Burton miatt mutatott túl a korabeli thrash anyagokon. Még csak belegondolni is borzasztó, hogy mindössze 24 évesen kellett elmennie.

Kötelező tananyag: Metallica – Kill 'Em All (1983), Metallica – Ride The Lightning (1984), Metallica – Master Of Puppets (1986)

Ezt is nézd meg: Metallica – Cliff 'Em All (1987)

02. Lemmy Kilmister

Ian Fraser Kilmister sosem akart többnek látszani, mint ami, így soha nem játszotta el a nagy zenei virtuózt. Kreativitással azonban bőségesen megáldotta a sors, és noha világéletében a nyers rock'n'roll híve volt, ez az ötletgazdagság nem csak az általa írt dalokban, hanem játékában és hangzásában is mindig átjött. Mondhatjuk, hogy a pályáját a Hawkwindben kezdő Lemmy már túlpörgetett, fülsiketítő megszólalásával is iskolát teremtett, hiszen a Motörhead az elsők között mutatta meg, hogy igenis a basszusgitár is szólhat olyan brutálisan a heavy metalban, mint egy hathúros. Manapság azonban már ritkán szokás kiemelni, valójában mennyire feszesen és pontosan is játszott emellett mindig is Lemmy, e téren ugyanis szintén etalon a műfajban. A Motörhead zenéjében persze sosem voltak nagy megfejtések, ám éppen ezért olyan nehéz élőben úgy megszólaltatni a dalaikat, ahogyan azt ők teszik. És akkor ehhez még azt is hozzávehetjük, hogy Ozzy Osbourne mellett a műfaj talán leghatalmasabb ikonjáról beszélünk.

Kötelező tananyag: a Motörhead teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Hawkwind - Space Ritual (1973)

01. Geezer Butler

Ha nagyon olcsón akarnánk megfogni a lényeget, és lenne értelme egy ilyen hasonlatnak, Geezer Butlert a metal basszerek Tony Iommijának is nevezhetnénk, hiszen a stílusalapító Black Sabbath másik oszlopaként ő minden metal basszusgitáros prototípusa. Ez még annak ellenére is így van, hogy Geezer stílusát roppant nehéz másolni, hiszen Bill Warddal karöltve egy olyan teljesen sajátosan dohogó, jazzes felhangokkal is operáló ritmusszekciót hoztak létre, amelyhez fogható azóta sem nagyon alkotott a műfajban, megközelítésük pedig mára sajnos szinte teljesen kiveszni látszik a stílus palettájáról. Amennyiben Geezer mindenütt ott lévő, roppant okos és ízes témái nem lennének elegendők ahhoz, hogy a dobogónk legfelső fokára kerüljön, elég csak arra gondolni, hogy mindemellett ő jegyezte az ős-Sabbath gyakorlatilag összes dalszövegét is, a '90-es évektől fogva pedig ugyan nem sok, de annál minőségibb modern metalos szólólemezzel bizonyította: nem csak tartja a lépést a fiatalabb generációkkal, de még az ő stílusukban is rájuk tud verni néhány kört. Méltán került az élre.

Kötelező tananyag: az összes Black Sabbath album, amin az ő játéka hallható

Ezt is hallgasd meg: Geezer – Black Science (1997)