Shock!

A Living Colour alighanem minden idők legegyénibb hard rock/metal csapatainak egyike. A négy fekete topmuzsikus alkotta banda a '80-as évek végén valódi szupersztár lett, amiben nyilvánvalóan érdekességük is közrejátszott, a későbbiekben azonban már nem tudták megismételni első lemezük, az 1988-as Vivid sikereit. Mindez a legkevésbé sem Vernon Reidéken állt vagy bukott: a zenekar éppen húsz éve megjelent harmadik stúdióalbuma, a Stain zeneileg alighanem a Living Colour csúcsalkotása, igazi kortalan mestermű, amelynek erején és mellbevágó, megdöbbentő különlegességén cseppet sem csorbított a kiadása óta eltelt két évtized. Jubileuma alkalmából innen sem maradhat ki.

A New York-i Living Colour 1984-ben alakult az eredetileg londoni születésű Vernon Reid gitáros jóvoltából, aki több különböző projekt és teljesen eltérő összeállítású felállás után 1986-ra találta meg stabil társait Corey Glover énekes, Muzz Skillings basszusgitáros és Will Calhoun dobos személyében. Eleinte korántsem volt biztos, hogy ez a leosztás együtt marad: a hangmérnöki tanulmányokat is folytatott Calhoun kitüntetéssel végezte el a helyi Berklee zeneiskolát, így ígéretes session-muzsikusi pálya állt előtte, Glover – akit Reid egy születésnapi partin fedezett fel, amikor a Happy Birthdayt énekelte – pedig elsősorban színészi karrierről dédelgetett álmokat (a korszak egyik legmeghatározóbb amerikai filmjében, A szakaszban például szerepelt is). A négyes tagjai azonban szerencsére gyorsan észrevették, hogy együttműködésükben rejlik valami plusz. A korábban sajátos rock/jazz/funk hibridben utazó formáció hangzása napok alatt adta át a helyét valami sokkal fémesebbnek és sajátosabbnak. Mindez tökéletesen metszette Reid eredeti elképzeléseit, aki néhány évvel korábban éppen azért hozta létre pár újságíró és zenész segítségével a Black Rock Coalition nevű underground kezdeményezést, hogy bebizonyítsa: a rockzene nem ismeri a bőrszínt, és bárki játszhatja a köztudatban fehér irányzatként élő stílusokat.

A Living Colour hamarosan teltházas koncerteket adott New York klubjaiban, a legendás CBGB's-ben is ők lettek az egyik legforróbb állandó attrakció. Máig nem tudni pontosan, miként jutott el a zenekar híre Mick Jaggerhez, de a Rolling Stones frontemberét annyira lenyűgözte az ezernyi stílust szabadon vegyítő, virtuóz muzsikusok alkotta zene, hogy egyből felajánlotta támogatását. Így lett végül Jagger a banda első komoly demójának producere, az ő segítségével szerződtek le az Epic Recordshoz, és az 1988 nyarán kiadott bemutatkozó album, a Vivid két dalát is producerként jegyezte. A friss megszólalású, zeneileg teljesen egyéni megközelítésű album tökéletesen olvasztotta egybe a kemény, gitárcentrikus hard rockot a tipikus fekete muzsikákkal: Reid gyilkos riffjei, erőteljesen jazzes, improvizatív hatást keltő szólói mindvégig megmaradtak dominánsnak, ám a zenekar egyetlen másik formációra sem hasonlított a korabeli felhozatalból. Különlegességükre az MTV-nél is ráéreztek: a Cult Of Personality című dal az év végére kibérelte a zenetévé képernyőjét, a szövegileg harcos, öntudatos politikai vonalat felvállaló csapat pedig a Rolling Stones nyitóbandájaként mutatkozhatott be az amerikai stadionokban. Ilyen alapozás után senkit sem lephetett meg, hogy a Vivid viharos gyorsasággal lökte őket a sztárok közé, csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban kelt el, és egy Grammyt is besöpörtek a Cult Of Personalityért a legjobb hard rock előadásért járó kategóriában.

Noha ezek után a Living Colour megállíthatatlannak tűnt, gyorsan kiderült számukra, hogy a sikert még egy olyan különleges csapat számára sem mérik olcsón, mint ők. Az 1990-es, elődjénél jóval szerteágazóbb, kísérletezősebb Time's Up album megjelenése után úgy tűnt, az első lelkesedés dacára sokan mégsem értik igazán, miről is szól a banda. Reid: „Furcsa, hogy ha az emberek megszeretnek, azt akarják, hogy utána csakis azt folytasd, amivel megszerettek. A Time's Uppal eljutottunk oda, hogy a kritikusok rendre azt kérdezték: mit próbálnak csinálni ezek? Előzőleg úgy gondolták, komplett képük van a zenekarról, de szerintem elég merész és öntelt dolog azt hinni, hogy tudod, mi van egy előadó fejében... A Solace Of You című dalunkról például azt írták, hogy Paul Simon Graceland lemezéről szedtük, miközben én saját magam hallgattam a nyugat-afrikai King Sunny Ade-et vagy a zairei Rochereau-t, meg egy rakás különböző muzsikust. És ezután képesek voltak azt mondani, hogy olyan akarok lenni, mint Paul Simon, mintha én a saját jogomon nem hallgathattam volna afrikai zenéket... Minden rosszindulat nélkül mondom, de a zenei újságírás nagyon fehér- és férfiorientált. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kritikusok rasszisták lennének, vagy bármi ilyesmi, de csak egy bizonyos módon hallgatják a dolgokat, és egy bizonyos körön belül hivatkoznak a zenékre." A zenekar eközben a fekete muzsikákra szakosodott rádióknál és orgánumoknál is csapdába került: ezeknél pont azt nem értették a szerkesztők és a kritikusok, mit akar a négy zenész ezzel a hibrid, de úgymond mégis fehér muzsikával... A Time's Up ugyan fialt pár MTV-s sikerszámot (Pride, Type, Elvis Is Dead, Love Rears Its Ugly Head), és simán aranylemez lett Amerikában, de összességében meg sem közelítette a Vivid eladási eredményeit.

A csapat részt vett az 1991-es első Lollapalooza fesztiválturnén, ezzel párhuzamosan megjelentettek egy Biscuits című, kiadatlan dalokat és élő felvételeket rejtő EP-t, majd eltűntek a próbaterem mélyén. Muzz Skillings nagyjából ekkoriban lépett ki soraikból zenei nézeteltérések következtében. Helyére egy neves session-muzsikus, Doug Wimbish került, aki a Sugarhill Gangtől kezdve George Clintonon és James Brownon át a közös pont Mick Jaggerig mindenkivel zenélt már, és eredetileg nem akart többé úgymond hagyományos zenekarban játszani. Az első néhány próba után azonban meggondolta magát – csatlakozása pedig zeneileg új fejezetet nyitott a csapatnál. Corey Glover: „Amit Doug játszik, az egyenesen félelmetes. Az egész zenekar számára új kezdetet jelentett a csatlakozása, mert olyan csodálatos témákat hozott az új dalokhoz." Nem túlzás, hogy Wimbish csatlakozása új dinamikát pumpált a zenekar hangzásába: ezerszínű, elképesztő játékának is köszönhetően a Livng Colour sokkal súlyosabban szólalt meg, mint korábban bármikor.

A harmadik album eredetileg a Shit Stain címet kapta volna, amit a kiadó és a menedzsment érthetően nem díjazott annyira, így az első szócskát lecsípve végül szimplán csak Stain lett a kompromisszumos megoldás. A Ron Saint Germain producerrel rögzített lemez 1993 márciusának elején került a boltokba, és egyből meglepte a szakmát szokatlanul keménykötésű megközelítésével. Reid: „Ezek mind nagyon direkt dalok groove és súlyosság szempontjából is. Ebben a lemezben végig nagyon ott van az élet szeretete abban, ahogy négyen együtt rezgünk és zenélünk. A Stain nem rak be egy zacskóba, és nem mondja, hogy maradj ott: szerzőkként mind próbáltunk kevésbé önző módon hozzáállni a dalokhoz, és előjönni a saját kereteink közül."

A Living Colour megszólalása az első két lemezen is teljesen jellegzetes volt, a Stain azonban még nagyobb ugrást jelentett a Time's Uphoz képest, mint amit a maga idejében a kettes lemez hozott az egyenesebb vonalú, slágeresebb Vivid után. Az album már a hangzást tekintve is kimondottan brutális: teljesen élő és nyers a megszólalás, Reid gitárja valósággal röfög, Wimbish hangszere pedig szinte egyenrangú vele mind a soundot, mind a zenében betöltött szerepét tekintve. A Go Awayben gyakorlatilag panterás durvaságú riffekkel indítják a lemezt: a dal mellbevágóan tömény és semmi máshoz nem hasonlítható, a végén mégis himnikus magasságokba emelkedik Corey fokozatosan kibontakozó, nagyívűen szenvedélyes dallamai és Wimbish szüntelenül gyomrozó basszusa révén. Az Ignorance Is Bliss már elsőre is barátságosabb és fogósabb, és mindenképpen a lemez egyik csúcspontja. Gyakran elhangzik a csapat kapcsán, hogy fehér ember soha az életben nem lenne képes ilyen groove-okat játszani, ebben a dalban pedig tökéletesen meg is testesül mindaz, amitől annyira különleges és jó ez a zenekar. Reid ritmustémái és szólói szinte lélegeznek, a basszusgitár nem evilági hangokkal sűríti őket még jelentőségteljesebbé, Calhoun követhetetlen dolgokat üt a háttérben, Glover hatalmas torka, érzelemgazdag előadásmódja pedig felteszi a koronát erre a furcsa elegyre.

A Leave It Alone a lemez kvázi-slágere: a Vivid direktebb hangulata éled benne újjá, bár a hangzás jóval masszívabb. Corey ebben a dalban is hatalmasat alakít, a „Why are we always talking about peace?" kezdetű rész itt is katartikus. A játékos ritmizálású Bi szintén a könnyedebb oldalt erősíti lazább tempóival, és maga a téma is igen sikamlós, hiszen a biszexualitásról írták. Reid: „A Bi nem ítélkezik, és nem is papol a biztonságos szexről, sokkal inkább egy konkrét létezési állapotról beszél. A zenét Will hozta, a szöveg pedig tőlem jött, mert egy időben együtt éltem egy biszexuális nővel, és akadt ebből fakadóan pár igen érdekes helyzetünk." Wimbish: „A dal áttételesen mindenféle előítéletre rávetíthető. A heavy metal színtéren sokan lázadónak, társadalmi számkivetettnek tekintik magukat, miközben ők maguk is képtelenek elszakadni a többségi társadalomban élő előítéletektől, és például homofóbok..." Akárhogy is, ez a szerzemény is igazi mestermunka, élőben pedig ritka hatásos.

Ha már szövegek, a Stainen a Living Colour kicsit visszavett azokból a nagyon direkt üzenetekből, amik a Vividet és a Time's Upot jellemezték. A politikus megközelítés továbbra is megmaradt, de ezúttal egyszer sem csúsztak bele a papolás csapdájába, ami korábban olykor-olykor azért megesett, és az elnyomott társadalmi csoportok jogaiért való öntudatos kiállás sem eredményezett olyan nehezen vállalható szövegeket, mint amilyen például az Elvis Is Dead volt a második lemezen. Mondanivalóját tekintve a pattogós, disszonáns hangszeres alapok, illetve Glover tiszta dallamainak kettősségére épülő Ausländer tekinthető az egyik központi dalnak. Calhoun: „Németországban tartottam dobklinikákat, és állandóan ezt a szót hallottam, ami külföldit jelent: azokra az emigránsokra, vendégmunkásokra használták, akik Törökországból, Görögországból és más államokból érkeztek Németországba. Sok német úgy reagált erre, hogy miért kell beengedni a hazájukba ezeket a családokat, miért kell nekik megengedni, hogy munkát vállaljanak, illetve letelepedjenek bizonyos környékeken. Felkeltette az érdeklődésemet a téma, így nagyon sok mindenkivel beszélgettem: németekkel, törökökkel, más külföldiekkel, és egy este a szállodában kiszaladt belőlem a szöveg az Everything that I want / Isn't everything that you got sorokkal, benne azzal, hogy én a saját munkámat, házamat és lehetőségeket akarom, amik révén megszerezhetem ezeket, nem pedig a te melódra és otthonodra fáj a fogam. A zenét pedig megpróbáltuk indusztriálisra, majdnem katonás lüktetésűre, sarkosra venni, és nagyszerűen jött ki a végeredmény." A nehéz légkörű verzék feszültségét némiképp oldja a fogós, ütős refrén, de nem csoda, hogy a szám klipesítve utóbb nem lett az MTV kedvence: a téma és a hozzá passzintott zene is túl fajsúlyos volt ehhez.

A másik végletet a szintén klipes Nothingness jelenti Corey finoman szárnyaló, törékeny és csodaszép dallamaival, amelyek alatt egyébként a szintetizátoros szőnyegek viszik a prímet Doug minden pillanatban jelenlévő, a teret teljesen kitöltő basszustémáival és az elektronikus hatású ütemeket. Balladának nem nevezném, de e kategóriához kétségtelenül közelebb áll, mint a hagyományos rockdalokhoz. Ami a többi szerzeményt illeti, a Stain végig változatos, és úgy ugrál szabadon a stílusok között, ahogyan arra csak a Living Colour képes. A Mind Your Own Business valami egészen elvarázsolt, súlyosan vonszolt blues-témával kezd, hogy aztán a refrénnél szinte punkos kalapálásba csapjon át, de még ezt is össze-vissza tekerik. Az eredmény egészen bizarr, akárcsak a kapkodós tempókkal operáló This Little Pigben. A ragadós refrénű Never Satisfied és a Postman ezeknél mindenképpen hagyományosabbak, bár a végére utóbbi staccato riffeken alapuló témát is elég alaposan elbrutalizálják. A WTFF (azaz What The Fuck Factor) inkább csak amolyan rövid instrumentális átvezetés, amiben Reid teljesen elmebeteg módon szóló gitárja viszi a prímet pár hasonlóan agyahagyott effekttel megspékelve, a Hemp hangkollázsa pedig csak a záró Wall intrója. Utóbbi mintegy a Stain betetőzésének is tekinthető: Wimbish soha nem nyugvó, pulzáló bőgőtémáira épített, hatalmas, robbanásveszélyes energiákat rejtő téma, zajos, csikorgó-sikoltó zárása pedig tökéletesen összegzi az albumon hallottakat. Doug itt is tényleg egészen elképesztően játszik – nem csoda, hogy állítólag a Rolling Stonesnál is a fő esélyesek között volt, miután Bill Wyman bemondta az unalmast nagyjából a Stain megjelenésével párhuzamosan. (Maga Wimbish az elejétől fogva cáfolta az erről szóló pletykákat, és ugyan játszott Jagger aktuális szólólemezén, a Wandering Spiriten, az állást végül Darryl Jones kapta.)

Az eredeti európai CD-s kiadáson szerepelt egy T.V. News című bónusztéma is, egy álomszerű harmóniákkal, pszichedelikus, lebegős hangulatokkal operáló hangulatdal is, de további érdekesség, hogy a zenekar a lemez egy bizonyos nyomására három számot is alternatív változatban pakolt fel. A Leave It Alone, az Ignorance Is Bliss és a Bi huszonötezer CD-n más gitárszólókkal kapott helyet, mint az alapverzión, de mivel ekkoriban még bőven az internet kora előtt járt a világ, saját példányuk különlegessége sokaknak vélhetően a mai napig nem esett le. A csapat a maga idejében mindenesetre egyetlen szót sem ejtett a sajátos gegről az interjúkban.

Akármennyire is új dimenziókat tárt fel a Living Colour a Stainnel, a korábban említett csapdahelyzetből sajnos nem tudták kiverekedni magukat: az album stílusa és brutális súlyossága már nemcsak a fekete adóknál zárta ki a dalok lejátszását, ekkor már a fehér rádiók és az MTV szerkesztői is túl bizarrnak találták az anyagot. 1993-ban már minden Seattle-ről szólt a rockzenében, Reidék pedig abszolút nem fértek bele ebbe a képbe, így az album a maga idejében nem lett igazán sikeres: noha Angliában a 19., a Billboardon pedig a 26. helyen kezdett, igazi A-ligás klipdal híján végül nem tudta megismételni nemhogy a Vivid, de még a Time's Up eredményeit sem. Persze minden relatív: a Leave It Alone-t így is jelölték Grammyre, az album pedig végül több mint 400 ezer példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, vagyis csak kevéssel maradt el az aranylemez fokozat félmilliós határától. A kiadó emberei számára mindez ugyanakkor épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a továbbiakban már ne foglalkozzanak túl intenzíven a zenekarral. Így aztán 1995 januárjában, egy Bad Brainsszel közös turnét követően a Living Colour bejelentette feloszlását, mert nem látták értelmét a további erőlködésnek a megváltozott környezetben. Egészen 2001 közepéig nem is mozdultak meg újra, mindenki a saját ügyeire koncentrált.

A zenekar azóta szerencsére újra aktív, és ugyan a lemezeket nem gyártják túl pörgős tempóban a reunion óta, a minőségre ma is nagyon figyelnek. A 2003-as Collideoscope szerintem egyenesen a legjobb albumuk a Stain után, de a 2009-es The Chair In The Doorway is kiváló munka volt, és az utóbbi években szerencsére Magyarországon is visszatérő vendégeknek számítanak. A csapat már dolgozik a következő albumon, ami elvileg idén meg is jelenik, de a napokban húsz évvel ezelőtt kiadott Stainhez hasonló mesterművet én már ezzel együtt sem várok tőlük: az 1993-as lemez még akkor is a Living Colour magnum opusa, ha a Vivid slágerei jóval ismertebbek ezeknél a daloknál. Ha nem ismered, de nyitott vagy a semmi máshoz nem hasonlítható, különleges – sőt, néhol kimondottan bizarr –, de súlyos (!) hangzású hard rock zenére, ami ugyanakkor mindvégig abszolút dalközpontú, érdemes tenni vele egy próbát.