Shock!

Olyan nehéz elhinni, hogy az első Down lemez anno 1995-ben jelent meg! Valahogy elképesztő. 7 év telt volna el azóta? Ebből látszik mennyire kortalan volt a Nola lemez, szinte hétről-hétre felteszem, és még mindig annyira csodálatraméltóan nagyszerű, spontán. Igazi ösztönzene. Nagyon jól megragadták ott az igazi rockzene lényegét, azt hiszem. Ha írnom kellene egy örök top 10-es listát, ez biztosan rajta lenne.

Pedig bizony, ha csak a lemezgyűjteményemet forgatom, elég sok minden lefolyt azóta a Dunán (vagy a Mississippin?). Ugye ha csak a tagság anyazenekarainak termését nézem, akkor is. A Pantera lerakott 2 újabb stúdió alapművet, az egyiket a dühös komor, a másikat a csillogóan zseniális fajtából, a Crowbar is 3 abszolút maximális nagylemezzel ajándékozta meg a súlyos zenék híveit, a COC talán alább adott a súlyból, de a minőségből, feelingből (minőségi feelingből) semmiképpen.

Aztán persze stílusok jöttek és mentek az elmúlt évek alatt, sőt, úgynevezett stoner rock/metal zenekarok is felbukkantak - egy ideig divathullámnak is kinézett a dolog -, majd valahogy elfelejtődött az egész, igazi nagy alapművek, alapbandák híján (vagy megszűntével). Most, 7 év elteltével ezek az arcok (kell-e írnom? Phil Anselmo, Rex/Sexy T. ex-Crowbar bőgős helyén/-Pantera, Kirk Windstein-Crowbar, Pepper Keenan-COC, Jimmy Bower-ex-Eyehategod, ex-Crowbar) úgy látták elérkezett az idő, hogy összemuzsikáljanak újra valamit.

Nagyon nehezen érett be nálam ez az új lemez (a meglehetősen terebélyes 66 percével), pedig ki voltam éhezve egy ilyen füstös, kocsma- és egyébszagú anyagra. Ki ne lenne éhes manapság egy ilyen műanyagmetal világban az igazi szőrős rock hangzásokra? És mégis ez valami egészen más...

Az első lemez bombamegariffgyárslágerei után ez egy jóval érettebb anyag. Már vagy 2 hete hallgatom, minden nap 2-szer és még mindig újnak hat, igen talán ez az, ez benne a nem mindennapi, hogy mindig a mának szól, de hogy klasszikus-e, azt az évek döntik el. Mindenesetre annyira, de annyira szívből jövő és szívhez szóló, hogy éppen emiatt nagyon nehéz befogadni de mégis annyira szép. Furcsa ilyet mondani, főleg, hogy a nyitó Lysergik Funeral Process üllősúlyú riffjével mászik egyből az arcunkba, de mégis annyira régi (hős)korokat ('60-as, '70-es évek) idéz, annyira a kezdeteket hogy lélegzetvisszafojtva hallgatom még mindig. Az első riff ezerszázalékos Crowbar és utána jön az a Led Zeppelines/ős-Black Sabbath-os groove, amitől a szőr föláll a hátamon. A hangzás számomra 100%-os: a dobok teljesen természetesen szólnak, hatalmas súllyal (nem triggerezett szarság), a gitárok iszonyat analóg hangzása fémes és brutkó, Rex bőgője pedig mindig ott búg alattuk, élvezetszámba megy a játéka. Ez a szám már Lifer/Bury Me In Smoke szintű klasszikus számomra. Lendületesebb a második nóta, There's Something On My Side szintén Crowbaros, de a gyorsabb fajtából, a belassuló, búgós refrénrész légkalapács tömegű, és akkor még nem is szóltam a középrészben a "thinking more about blindness..." végezetű énekrészről. Itt Anselmo szinte totálisan Ozzy-san hozza a szívszorító dallamokat. Álljunk meg itt egy szóra! Akkorát énekel az egész lemezen ez a black metal hős fazonú fenegyerek, amekkorát én még tőle nem hallottam. Kicsit hiányoztak nekem az ilyen jellegű, nagyobb hangterjedelmű énekrészek az utóbbi Pantera lemezekről - azért mondom csak. Amit néhányszor itt elereszt, az csakis a legnagyobbakat juttatja eszembe. Nem mintha ő szerintem nem lenne a legnagyobbak között.

A The Man That Follows Helltől nehezedik a lemez, ez egy Led Zep-szerű gyorsabb tempójú rock szám, ismétlem rock, nem metal, elférne ez egy sima mocskosabb rokkenrollban, hard rockban vagy egy döngölős doom zenekarban is, aztán a Stained Glass Cross még mélyebbre visz. Ezt már nagyon ki kell ismerni, ugyanis ez egy még lazább rock nóta Hammond orgonával fűszerezve (az, hogy egy istállóban a tök spontán jammelős lemez készülte közben hogy került oda egy Hammond orgona és művelője, arról nem szól a fáma, hahaha). Eme két szám rendkívüli módon megakasztotta a lemez megemésztést, ugyanis teljesen szokatlanok számomra, annyira "full american" érzést hordoznak, hogy idegennek hatottak még az ő kezeik alól is. Irdatlan súly van azért bennük, ahol igazán odacsapnak...
Innen újra felépítik az egész lemezt, és csak úgy jönnek a doomster slágerek: New Orleans Is A Dying Whore az egyből ragadó tipikus Down riffjével, belassulós majd újralendületbejövő refrénjével, a Learn From This Mistake, ami egy COC-s tornácballada (hehe), de aztán vadóccá válik, amolyan Stone The Crow módjára. Majd következik a laza ledzeppesen grúvolós, első hallgatásra egyből taroló Beautifully Depressed, amelynek a refrénje kicsit a Dracula 2000 válogatás Avoid The Light c. Pantera dalára üt.

A Planet Caravan és a Shelter (COC) között egyensúlyozó, abszolút nyugis, akusztikus Where I'm Going gyönyörű énekével babonáz meg. Ezután kétszer Jimmy Bower kedves kis szólómunkái is terítékre kerülnek az albumon, egyik egy kis dzsesszes abszolút nyugis bakelitlemezesen sercegő hangulatos bárzene, a másik meg fűszagú dobpüföléses jam. A 10-11. szám környékére betettek két akkor giga Down slágert, amire minden elvetemült csak csettinthet, vagy headbangelhet ezerrel: New Orleans Is Dying Whore és a The Seed. Az előbbi egy igazi kamionerejű szaggatott riffcsemege, akár a Noláról is származhatna, a második pedig egy itt-ott rockosabb, máshol viszont föld alá döngölő betontömb.

A The Seedben akkorát énekel megint Phil Anselmo, főleg "higher than mountains..." kezdetű részre gondolok, hogy egyből Robert Plant feszesfarmeros, mikrofonzsinórfogós, ősgöndörhajú alakja jelent meg előttem. Aztán van itt még egy bluesos/jazzes kocsmadal: a Lies... képében valamint egy amerikás feelingű, de Crowbarosan súlyos riffű rockszám, és a legnagyobb zsenialitás megint a legvégére maradt. A gyönyörű bookletet nézve kiderül, hogy ez egy kizárólag Anselmo által írt szerzemény: Landing On The Mountains Of Megiddo. Ez nem úgy a legnagyobb, ahogy a szintúgy lemezzáró Bury Me In Smoke, ez valami egészen más, valami egészen az érzésekre ható. Akkora érzelmi forgatag indul meg az emberben, amikor ezt hallgatja, ami tényleg méltó a refrénhez: "This Is What Wars Are Made Of..." (Jézusom, ahogy ez itt énekelődik!). Egyszerre megható, magával ragadó, szomorú és lázító. Számomra az utóbbi idők legkülönlegesebb szerzeménye.

Különös, hogy amennyire nehezen ragadt meg bennem a lemez, annyira nehezen is teszem félre, és biztos, hogy hetekig hallgatni fogom, egyszerűen zseniális és izgalmas. A legjobb, hogy ebben mai, stílusokon belül is kategorizáló rockvilágban, ahol ráadásul ezek a stílusirányok konkurenciát akarnak egymásban keresni és találnak is, akkor jön egy ilyen zenekar, amely projektnek indult (és remélem az is marad egy ideig, mert a Pantera nem veszíthet el egy Anselmo-t), stílusok nélkül, hagyományos hangszerelésben a rockzene eredeti tiszta és újító erejével egy akkora lemezt tesz le az asztalra, amilyen egy ideje nem született... pontosan '95 óta.

Mindenkinek ajánlom, legyen bármilyen stílus is a kedvence (nekem is pl. a death/thrash az), mert ez bizony súlyos, de ugyanakkor laza, lázadó, misztikus, hagyományos és egyszerre újító, kíméletlen, itt-ott sátáni, pontosan olyan, amilyennek a rockzenének lennie kell.