Shock!

Egyből "egyenesen az ellenség felé" rontok és azzal kezdem, hogy az utóbbi hónapok általam egyik legtöbbször meghallgatott lemeze a Front Toward Enemy. Az egylemezes bandát a Metal Blade karolta fel, és sikerült is nekik egy mocskos erős, állat hangzású lemezt kreálniuk.

A honlapot böngészve kifejezetten szimpatikus zenekar benyomását keltik, igazi hosszú hajú, ős-thrash pólós rocker arcok. De a zenéjük már korántsem ilyen egyszerűen körülírható. A nyitó intróként funkcionáló Short Fuse Soilworkos zúzással mászik az arcba, majd ezt hirtelen félbeszakítva, amolyan klasszikus Fear Factory-hoz hasonlóan experimentális, modern, de zenéjében jóval kifinomultabb, dallamosabb és összetettebb bandával találjuk magunkat szemben. Nem nagyon hallottam lemezen mostanában olyan erős indító negyedórát, mint a The Fallen új korongján. Megmutatják, mire számíthatunk már az első frontális címadó támadásnál: hardcore-os, dühös, bár kissé egysíkú ének, kiegészítve jó kis thrashes csordavokálokkal, alatta irdatlan komplex dobok, hol modern, zúzós, hol dallamos, svédes témák. A személyes kedvenc Killswitch egy csepp szépséget is ad ehhez az összképhez dallamos, szomorkás mivoltával. Az énekes szinte végig ugyanazon a visszafojtott hangon üvölt, de végül is jól megy a zenéhez, még akkor is, ha első pár hallgatáskor fura. Mindenképpen eredeti hang, valahol a Max Cavalera Chaos AD-s teljesítménye és a Pro-Pain énekes The Thruth Hurts-ös hörgése között. Persze felvetül a kérdés, hogy egy markánsabb, Anselmo vagy Peter Dolving (ex-The Haunted)-szintű barbár mennyit dobhatna mind az agresszív, mind a szelíd élén a csapatnak. Végül is a Killswitch-et egy jó majdnem "dallamos" kórussal és szívbemarkoló gitár ellenpontozásos dallammal teszik feledhetetlenné. A hardcore-os verzéjű, de a végén Black Sabbath-os riffekkel elcsendesülő In Loathing is ezt az utat folytatja, amely út mindenképpen eredetinek mondható.

Külön figyelemre méltó, hogy próbálják minél változatosabbá tenni ezt a durva, a jövőben igen nagy reményekre jogosító egyéni stílust. Két instrumentális, teljesen akusztikus nóta is található a lemezen a The Hopeless And The Drail, valamint a From Fragile To Strenght, mindegyik igen hangulatos darab, nekem még a Pearl Jam is eszembe ötlött róluk, de pl. a Kaiowas is a Seputól. Nagyon jól tagolták ezekkel a szösszenetekkel a lemezt. Az ember figyelme a könnyedebb dallamok után újra fokozódik a durvulatok irányába.

Van egy pár igen nagy nóta még, a dallamos thrashes Blessing, a fenyegetőn induló, What I Have Become. De az albumra a koronát mindenképpen az utolsó Eleven Years teszi fel, itt aztán mindent elővezettek: dallamok, szaggatás, slayeres szólók ezerrel a gitáron, kétlábgép, észjáték, szenzációs cinezés a dobon, és Mike Granat [beszédes név egy ilyen robbanékony csapatban mi?]. Az énekes is itt teljesít legjobban, az verze szinte floridai death metalos, a refrén pedig istenkirály, olyasmi "dallamos", fájdalmas hörgés, amit a régi Anthemában is lehetett hallani és a britek neve még egy akusztikus merengés időtartamára is előjön az első refrén előtt! Aztán rejtett trackként egy akusztikus dal Burton C. Bellt megszégyenítő gótos, dallamos énekkel, hogy ezt miért nem alkalmazták többször az örök kérdés, marad!

Eddig 8-ast akartam erre a korongra, de a kritika írása közben még egyszer végigpötyögtem és bizony ez 9-es. Nem nagyon hallottam ilyen nagyszerű újszerű témákat, kerek számokba öntve mostanában. Viszont az éneken az utolsó nóta tekintetében mindenképpen illene javítani a srácoknak. Akkor majd talán megérik az a tízes, de persze lehet, hogy még egy tucatszor meghallgatom, és tépni fogom a hajam, hogy miért nem maximális pontot...