Shock!

Skydancer, Of Chaos And Eternal Night, The Gallery, Enter Suicidal Angel, The Mind's I, Projector, Haven és most pedig itt van a Damage Done. Nem mindennapi lemezcímek egy nem mindennapi zenét játszó, nem mindennapi csapattól. Hihetetlen, hogy tíz év távlatából is milyen friss még a legelső, nyilván nem tökéletes lemezük.

Mennyi mindent csepegtettek ebbe a barátságtalan műfajba, amit death metalnak nevezünk, bár az ő esetükben már egy egészen sajátos stílusjelzőt kellene használnunk. Minden lemezük, még a kis lemezek is, alapműnek számítanak annyira progresszívek, előremutatóak és minden egyes hallgatásnál megújhodni képesek.

Nem szabad elfelejteni hogy a zenekar egy olyan korban indult, amikor a heavy metalt szinte teljesen lealázták, de olyan szintre, amely ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik. És akkor jöttek Svédországból ezek az arcok, és úgy építették bele death metaljukba a neoklasszikus dallamos metal témákat, hogy az eggyé olvadt a durvasággal, és amely komplexitás terén szinte a Cynic babérjaira tört. Talán nem véletlenül érezni zenéjükben a Cynic I'm But A Wave to..., How Could I jellegű dalainak hatását, de ne felejtsük el, velük egy időben alkottak. És milyen lemezeket!

Mindegyik más és más, valaki a The Gallery-t mondja alapműnek (ebben az időben az ilyesmi zenét göteborgi metalnak kezdték címkézni, de ők abból is kilógtak félelmetes komplexitásuk miatt, mindenesetre alapcsapata az érának) más a The Mind's I-t. Én ez utóbbinak vagyok a híve, mert itt látszólag direktebben (azért azokba riffekbe egy-két csukló beletörne) fogalmazva törtek a dinamikában - azóta is - verhetetlen At The Gates babérjaira. Sok minden történt azóta a házuk táján, tagcserék, stílus-, nem is stílus, hanem inkább megközelítés-változás, de kiadtak két teljesen más szemszögű, de hasonlóan zseniális nagylemezt (Projector és Haven).

Most itt van az új és nem győzöm hallgatni, mintha csak a hosszú évek kísérletezéseinek tapasztalatai egybegyúrva alkotnák meg újra ugyanazt a főnixmadarat amely minden egyes DT lemezzel újra erőre kap. Akkora arconcsapással kezdődik ugyanis a lemez, amit a The Mind's I óta tőlük nem kaptunk: Final Resistance. Egyből a legjobbal kezdenek, a dallamos rész után a ritmikus húzós rész megy át agyahagyásba, majd thrash támadásba, félelmetes, és a refrén! Ugyan a Dark Tranquillity történetében a Damage Done-on először nincs tiszta ének egyetlen számban sem, de a refrének olyan szinten ütnek, hogy az ember szíve összeszorul. Annyira jól kihasználja Mikael Stanne a gitárdallamokat, amikor az énektémákat írja, hogy azok szinte fájdalmasan dallamosnak tűnnek. Aztán jön a kettes Hours Passed In Exile félelmetes riffelésével és kozmikus szintitémáival, mintha csak a harmadik nagylemez és a Haven forrt volna egybe (plusz egy kis Cynic feeling), hihetetlen. Ugyanezt a vonalat viszi tovább a CD-n klipként is megtalálható, hol thrashes, hol igazi modernkori Dark Tranquillity-s Monochromatic Stains (a klip a címéhez méltóan régiesen kopott fekete-fehér burleszkfilm-szerű). A Single Part Of Two-ban nekem a Paradise Lost Draconian időszaka is bejött, de ez is szín DT marad persze, és a refrén itt is zseniális, szinte kiemelkedik az amúgy se piskóta dallamok közül! A gyors The Treason Wall dallama elsőre beivódik, én naphosszat ezt dúdoltam, amíg rájöttem hol hallottam.

Mikael gonoszkodó hangját is zseniálisan váltja a hörgőssel. Ezt még egy Format C: For Cortex (micsoda cím!) parancs se tudná törölni, pedig aztán már hogy húz ez a 6/8-os szám, emberek, ezt a fajta a riffelést az ATG óta csak két The Haunted számban nevezetesen az In Veinben és a Hollow Grounban hallottam. Nagyon állat és mániákus!!! Koncerten topfavorit lesz az biztos, főleg hogy a refrén itt is már mekkora! Gyönyörű a közepén a szinti és akusztikus gitár összjáték, amiből újra felépül a szám! A szólók tipikusan hangulat jelleggel kerülnek elő, azok is gyönyörűek, de egy-egy nóta áramának megszakítását nem áldozzák fel értük. Abszolút tudják mi az a DAL. Majd újabb thrash eresztés a címadó szám képében (hohó csak nem?), amelyet viszont néha nyugisabb részek váltanak fel és olyan húzások, hogy az ember önkéntelenül rugózik rájuk, ebből látszik hogy a dobos is zseniális, de ha jobban figyeljük, okosan, érzéssel díszit, technikáz, fordítgat, szóval Anders Jivarp a dobosok krémjéhez tartozik ezerrel. A következő Cathode Ray Sunshine-The Enemy-I, Deception hármas egyértelműen a nyugisabb/középtempósabb Haven érát idézik, majd az utolsó előttinek zúduló White Nois/Black Silence megint egy hibrid a Mind's I/Haven korszak között, a riffjében a zordon Slayert is érzem, de szigorúan átúsztatva belé, a jellegzetes Dark Tranquillity mágiát.

Apropó feeling! Sokan kritizálják, hogy a svédek lemezről lemezre változtatják a stílusukat, de egyet nem kell elfelejteni, nem ész nélkül, átmenet nélkül, hanem igenis mindig ott bujkál az a bizonyos Sötét Nyugalom, amit nem lehet tőlük elvitatni. Teljesen egyéni szomorkás, és sötét hangulat ez, ami a kezdetektől csak az övék, bárhonnan is közelítenek felé. A lemezt hangulatosan zárja az Ex Nihilo instrumentális, ami egy modernebb hidegebb, mégis végtelenül fájdalmas, elgondolkodtató, szinte az ember elszégyelli magát ha igazán átérzi a zenét. Ezek vagyunk mi az emberi faj? Csökevényesek és múlandók? Hát igen...

De ez a lemez nem az, egyszer biztos. Hogy alapmű-e, az évek döntik el, így most 10-est nem adhatok (pedig a borító és a hangzás is nagyon király ismét) főleg, hogy van nekik két olyan lemezük, mint a The Gallery meg a The Mind's I.

"Embody my lifelong passion
intertwine with the structures of my art
those empty frames staring at me
One lonely portrait covers the lovestarved canvas
In honour of the birthless rebellion within me"