Életemben nem hallottam még a dán HateSphere-ről, pedig már megjelent egy lemezük, így kíváncsian vártam mi újat hozhatnak dallamos thrash/death stílusban a srácok. Ugye ezt a stílust mindenki hasonló divatnak gondolja, mint anno a death, black metal, HC, meg extrém metal divatot, aztán ha jobban belegondolunk, mindvégig itt volt velünk, kb. 1994-95-től (csak akkor még göteborgi metalokhoz sorolták, emlékezzünk: késői ATG, Sacrilege, Gates Of Ishtar és még számtalan underground zenekar).
Lassan már valami külön címkét kellene kitalálni, annyi zenekar mozog ebben a stílusban, de az igazság az, hogy kb. éppen annyiféle megközelítésben is dolgoznak, mint az el- és újra feltűnő amerikai stílusú death metal zenekarok (akik megint nagyon megszaporodtak mostanában) vagy a Black Sabbath-ból merítkező doomsterek. Hmm, ők mégsem divatosak, hogy is van ez?.. Erre mondja meg más választ... Én magamban külön szellemiségként kezelem már egy ideje a stílust, szóval semmiféle előítéletem nincs az amúgy már 1993 óta létező zenekarral (vagyis inkább stílusával) kapcsolatban, főleg mert ez a műfaj olyan zenei tudást igényel, amit hosszú évek alatt lehet csak elsajátítani.
A bölcsődalos intró után vadul, majd még vadabbul kezdenek a fiúk, a hangzás brutális, ahogy elvárható az manapság az ilyen zenéktől, de egyéni is egyben (Jailhouse stúdió, Dánia, hangmérnök Tommy Hansen). Sajnos a lendület egyből megtörik, mivel a Believer beáll középtempóra, így stílusilag engem nagyon emlékeztet a Soilwork utolsó két lemezére, persze dallamos ének nélkül. A Hell is Here Arayás sikítással kezdődik s válik egy jó kis thrash számmá iszonyat technikás dallamos szólóval, ami azonban nem ragadt meg a fülemben, valahogy még így 6-7 hallgatás után sem - sajnos. Tetszik viszont nagyon az Intensity Arise, ami címéhez méltóan rendkívül intenzív nóta, közepén király refrén-riffel, egy jófajta dallamos énekkel, de szerencsére nem Hevy Devy, se nem Speed Strid a dolog, hanem inkább amolyan Testamentes dallamos. A belassított főriff a végén igazán gyilkos! A Disbeliever dallamos riffje ellentétben a már említett Hell Is Here-ével napokig a fejemben élt, igaz azt hittem származása az új Kataklysm. A soilworkos Plague és a Slayeresen fenyegetőn kezdődő Low Life Vendetta sajnos emlékek nélkül úszik el mellettem minden alkalommal, ezek szerintem nem sikerültek olyan jól. Viszont a végén megint jön egy dallamos ász, mégpedig a nálam abszolút kedvenc Deeper And Deeper, ebben aztán sikerült legalább korábbi In Flames-szintűt alkotni refrénileg: dallamos gitártéma, felette hisztérikus süvítő énekkel, igen ez hiányzott nekem eddig! Ha ezt egy válogatáson hallottam volna, biztos fejvesztve kutatnék a csapat és a lemez után. Nagyon kellemes és hangulatos a Kicking Ahead című húzós zárónóta is, a kezdő és visszatérő döngölős tamos résszel és a vonós betéttel (!!!) valahol középtájt.
Na ezek után hányast adjak? Nehéz ez... A zenekar helye valahol ott van a mai mezőnyben, ahol évekkel ezelőtt a kezdő Gardeniané volt (az egész lemez is valahol a svédek Two Feet Stand c. debütjére emlékeztet). S bár ők még annyira nem ismertek, de zenéjükben egészen hasonlóak. Már ismert eszközökkel alkotnak igen magas színvonalú nótákat, és ezeket remekül csoportosítják (ez hihetetlenül fontos bír lenni) a lemezen így nem válik unalmassá, mert egy esetleges gyengébb nóta után mindig valami hihetetlenül erős jön.
Szóval mindent összevetve jó kis lemez a Bloodred Hatred, 4-5 király intenzív számmal, királyul elővezetett dallamos szólókkal, bika hangzással, szép borítóval, de nagy újítások nélkül...
