Shock!

Nincs annál szebb, tisztább élmény, amikor az ember elkezd ismerkedni egy zenei stílussal, műfajjal, és sorban érik a meglepetések. Ilyen fantasztikus tapasztalás volt, amikor először hallottam megdörreni a Cowboys From Hellt, vagy amikor a Demanufacture nyitóriffje első ízben csavarta le a fejemet. Hasonló döbbenetet éltem át akkor is, amikor mit sem sejtve nekiálltam meghallgatni a Cannibal Corpse harmadik opuszát, amelynek hatására aztán teljesen át kellett értékelnem mindazt, amit addig az extrém zenéről gondoltam.

„Nem tudom elhinni, hogy megcsináltuk", mondja manapság Alex Webster, ha csapata példátlan sikereiről kérdezik. És valóban, annak esélye, hogy egy death metalt játszó zenekar eladjon világszerte több mint egymillió lemezt, bármelyik korban egyenlő lett volna a nullával. Így nem is csoda, hogy a Cannibal Corpse tagjainak erősen magukba kell csípniük ahhoz, hogy elhiggyék: nem álmodnak. A sikerekig azonban nagyon hosszú út vezetett, amelyet egy maréknyi lelkes zenész verejtéke áztatott.

A '80-as évek második felében a buffalói undergound metal színteret leginkább két újonc csapat tette izgalmassá. A Tirant Sint két jóbarát, Chris Barnes énekes és Paul Mazurkiewicz dobos alapította, a Beyond Death pedig Alex Webster basszusgitáros és Jack Owen gitáros nevéhez fűződött. Mindkét banda amolyan korai death/thrash muzsikát művelt leginkább a Venom, a Celtic Frost és a Possessed szellemében. A két zenekar koncertezett is együtt a helyi klubokban, ám aztán itt is, ott is szétszakadtak a kötelékek, és feloszlottak. A kemény mag azonban mindkét oldalról aktív maradt, s mint a mágnesek, vonzani kezdték egymást, míg végül a Webster – Owen páros hozzá nem csapódott a Tirant Sinből hátramaradt Barnes – Mazurkiewicz – Bob Rusay triumvirátushoz. Az így életre kelt entitás hamar megkapta vészjóslóan csengő nevét, amelyet egyébként Webster ötlött ki, és tökéletesen kifejezi a banda esszenciáját: Cannibal Corpse, azaz emberevő hulla.

Lázas dalírásba kezdtek, s groteszk kreativitásuknak köszönhették, hogy a zene történetében valószínűleg nekik sikerült első ízben lemezszerződéshez jutniuk pusztán egy dalcímnek köszönhetően. Amikor ugyanis Brian Slagel, a Metal Blade góréja megpillantotta az A Skull Full Of Maggots címet a zenekar demójának kezdetleges borítóján, azonnal tudta, hogy neki bizony szerződtetnie kell ezt az őrült bagázst. Az Eaten Back To Life képében aztán a csapat egy igen erős lemezt tett le az asztalra 1990-ben, s bár még eléggé nyersen fogalmazzák meg mondanivalójukat, a potenciál már itt is érezhető, második lemezükkel pedig sikerült is egy nagy lépést tenniük előre. Az 1991-es Butchered At Birth máig sok rajongó kedvence, ami nem is csoda, ritka ugyanis, hogy egy zenekar már a második nekifutásra ilyen izgalmas anyaggal rukkoljon elő.

Két igen meghatározó album után sokan azt kezdték el találgatni, vajon tud-e még extrémebb lenni a Cannibal Corpse, lehetséges-e még ennél is provokatívabb és nem utolsósorban jobb zenét összehozni. Webster és társai pedig a kérdésekre egy jókora, kövér igennel válaszoltak, és mielőtt bárki észbe kaphatott volna, a csapat újra lesújtott, méghozzá nem is akárhogyan. A Tomb Of The Mutilated a maga idejében elképzelhetetlenül extrémnek számított. Manapság persze már lassan az óvodákban is gyilokpornót néznek a kicsik az okostelefonjaikon, ám húsz éve egy festmény, amin egy hiányos alsótesttel ellátott élőhalott orálisan elégít ki egy összevagdosott, felnyitott hasú zombinőt, igencsak megdöbbentette az embereket. Ekkoriban már másodjára dolgozott nekik Vince Locke, egy fura, vámpírszerű figura, aki horrorképregényeiről volt ismeretes. Zombiktól, megnyúzott hulláktól és kitépett testrészektől hemzsegő festményei az évek során minden Cannibal Corpse anyag meghatározó elemeivé váltak, így hát nem is csoda, hogy a kollaboráció máig tart a felek között. A vizuális tortúra azonban csak a kezdet volt, bevezetés egy még betegebb világba, amely aztán újradefiniálta a szélsőséges zenét.

A zenekar talán legnépszerűbb dala nyitja ezt a 35 percnyi brutális orgiát: Hammer Smashed Face nélkül 1992 óta nincs Cannibal Corpse koncert, és nem is lehet. Ez a dal magában foglalja mindazt, amiről az extrém zene, azon belül is a death metal szól: remek tempóváltások, egymásból kibomló riffek, roppant súly és nyers kíméletlenség. Mindez még nem tesz egyetlen dalt sem klasszikussá, ám Websterék e lemez megírására már elegendő dalírói ügyességgel rendelkeztek ahhoz, hogy felismerjék: egy dal, legyen akár extrém vagy pop, mégiscsak kell, hogy valamilyen formában tartalmazzon dallamot is. Márpedig aki egyszer hallotta a Hammer Smashed Face-t, egyhamar biztosan nem felejti azokat a fogós kis gitártémákat. A másik nagy koncertfavorit az I Cum Blood, ahol a történet felcsapásaként a főriff úgy robban be, mint ahogy a kaján farkas a három kismalac házikójába. Aztán a blastbeat után kapunk kegyelemdöfésként egy gyilkos leállást, és death metalos szem nem marad szárazon.

A csapat mindig is nagy érdeklődést mutatott a sorozatgyilkosok iránt. Első lemezüket például Alfred Packernek, az amerikai kannibálnak ajánlották, a Butchered At Birth-ön pedig a hírhedt Albert Fishtől idéztek. A Tomb esetében egy másik beteg elmét, a prostituáltak rémét, Arthur Shawcrosst hallhatjuk, méghozzá az Addicted To Vaginal Skin elején. Ez a dal is mestermű doomos kezdéssel és olyan begyorsulásokkal, amilyenekhez hasonlót a zenekar a legutóbbi Torture lemezen a Scourge Of Ironban adott elő. A lemez második fele elsőre kevésbé fogósabb, viszont technikásabb, s az olyan szerzeményekhez, mint az Entrails Ripped From A Virgin's Cunt vagy a Post Mortal Ejaculation, már az irányzat nagyfokú szeretete szükségeltetik, mivel ezek igen tömény darabok. Alex Webster basszusgitáros például a záró Beyond The Cemeteryt jelölte meg olyan szerzeményként, amelynek eljátszása a legnagyobb kihívást jelentette számára.

Chris Barnes a lemez fő dalszövegírójaként talán itt hozza karrierje legbetegebb szövegeit. Hangja olyan mélyen bugyog, hogy kénytelenek voltak a lemez bookletjében külön kiemelni: Barnes nem használt semmiféle effektet a dalok felhörgésénél. Egyébként, ha a szövegeket, illetve a dalok témáit nézzük, szerintem magasan a Necropedophile a legbetegebb mind közül. Női nemi szervek kimetszése, kannibalizmus vagy zombik általi abortusz – kellemetlenek lehetnek, mi tagadás, ám a gyerekek holttesteinek meggyalázásánál máig nem sikerült egyetlen másik zenekarnak sem betegebb témával előrukkolnia. Ami azonban talán még ennél is nagyobb döbbenetre ad okot, az az a tény, hogy a Cannibal Corpse zeneileg is képes reprezentálni mindazt a horrort, ami az emberi elme legsötétebb zugaiban tenyészik, méghozzá olyan formában, hogy az mégsem válik elviselhetetlen zajmasszává. Nincs egy unalmas pillanat sem a lemezen, hála egyrészt a hangszeresek tehetségének, másrészt pedig a zeneszerzésben való jártasságuknak. Webster játékát sokan a Tombon hallható produkciója után kezdték el tanulmányozni, Paul Mazurkiewicz ad hoc dobolása pedig máig a banda egyik legfontosabb építőköve. Az Owen – Rusay páros itt még közösen írták a témákat, Jack főként a ritmusért volt felelős, míg Bob a szólók terén került túlsúlyba. Amit pedig itt utoljára összehozott ez a duó, még az előzmények fényében is meglepően érettnek bizonyult. A Tomb erejéhez sokat hozzáad a Scott Burns által kevert hangzás is: ennyire mélyen dübörgő, mégis egészen nyers, zabolátlan hangképet talán azóta sem hallottam. Igaz, a kelleténél halkabb a lemez, de ez is csak amolyan Burns-féle sajátosság. És egyébként is, ugyan ki az, aki death metalt lecsendesítve hallgat?

A lemez fogadtatása, hasonlóan az elődökhöz, erősen megosztó volt. A szakma és a rajongók szinte azonnal felismerték a lemez jelentőségét, viszont akik csak a felszínt látták, kemény ellenállást fejtettek ki a bandával szemben. Így a zenekar első három lemezét több országban egyenesen betiltották, sőt, Németországban egészen 2006-ig nem is játszhattak semmit ezekről az albumokról. Mindez azonban egyáltalán nem volt újdonság a csapat számára, így hát útnak indultak turnézni. De végül még őket is meglepetésként érte az a népszerűség, amivel szerte a világban találkoztak.

A lemez utóélete is megér egy-két mondatot. A Cannibal Corpse nem meglepő módon külön EP-n is kihozta a Hammer Smashed Face-t, amihez egy Possessed és egy Black Sabbath feldolgozást is csatoltak. Ez az anyag jelentette a döntő elhatározást ahhoz, hogy a zenekar végül megvált Rusaytől, akinek játékstílusa egyre kevésbé passzolt a többiek elképzeléséhez. Helyére Rob Barrett került, aztán jött a turné, majd egy szürreális felkérés egyenesen Jim Carreytől, aki készülő filmjében, az Ace Venturában szerette volna őket szerepeltetni. Némi habozás után a banda rábólintott a dologra, ami életük egyik legzseniálisabb döntése volt. A Tomb Of The Mutilated így vált a metal világának egyik legbizarrabb anyagává, olyan szörnyszülötté, amely egyszerre nyomasztóan szélsőséges és mégis fogós – persze csak a maga módján.

A Cannibal Corpse június 28-án a Club 202-ben koncertezik a Concerto szervezésében.