Shock!

Tavaly nagy lendülettel ugrottam neki a Till The Dirtnek. Talán túl naggyal is, mert aztán két hallgatást követően vissza is pattantam róla, és csak felelős szerkesztőnk elvtársi noszogatására feszültem neki ismét. Pedig érdekes anyag ez, még szép, hiszen Kelly Shaefer, az Atheist hörgős-gitárosának projektjéről van szó, amihez a hangmérnöki székbe még a szintén legendás, mit legendás, mitikus Scott Burnst is sikerült visszarángatnia nyugdíjából. És talán épp emiatt akadtak problémáim az Outside The Spirallel. De erre még visszatérek.

A TTD anyaga egyazegyben Shaefer szüleménye, aminek elsó demói még az ősidőkben, a covid-korszakban fogantak. Burns már a kezdetektől jelen volt a projekt formálásánál, mint ahogy Jeff Loomis és Steve DiGiorgio is, akik egyébként a lemezen is hallhatóak itt-ott. Ugynez mondható el voltaképp a csapat hivatalos tagjairól is, jönnek-mennek, a dalok között adogatják a kilincset egymásnak. Az egyedüli állandó, a közmondásos szikla a hullámok között Shaefer, alfa und omega.

Érdekes egyveleg ez a lemez. A nyitó Starring Role hagyományos death metalként indít, kapkodós témát követ középtempós riffelés, majd jön egy nevermore-os refrén, vagy nevezhető grunge-osnak is, és valóban, még inkább belassul a móka, és Shaeferék egy kicsit átlényegülnek Alice In Chainsszé. Ez a stíluskavalkád az egész albumon átível, sőt, még gazdagodik is. Béltaposó intenzitással indít a címadó, ebben amúgy némi black metalra vagy post rockra jellemző nihilt is észlelni vélek hangulati síkon. Shaefer már a kezdeti Atheist-időkben is híresen jó volt az eredeti ritmusok használatában, és jutott ebből ide is. A Privilege-et nagyon feldobja vele, szinte klasszikus hardcore-os jelleget ad a dalnak vele.

Egy betonkeverő állhatatosságával dolgozik az Invitation, és ennél a dalnál kristályosodott ki bennem először, mi is voltaképp a bajom ezzel a lemezzel. A hangzás. Ami abszurd, hiszen maga Scott Burns keze nyomát kéne, hogy dicsérje. De az album rosszul szól. Ez persze valamennyire egyéni ízlés kérdése is, de emlékszem, amikor a Nevermore Enemies Of Realityje kijött, és ugyan baromi erős anyag volt, mégis sokat levett a zene erejéből a kacathangzás, újra is keverték szépen. És itt is ugyanezt érzem. Ez az aránytalanul kevert, mocsaras hangkép elkásásítja, elmaszatolja a tiszta zenei gondolatok éles éleit, a vokálsáv is fuldoklik, Shaefer mintha a víz alól próbálna előbukni, hogy haláltusája közben túlénekelje a viharos tenger zsiszegő-locsogó káoszát. Mondjuk nagyon úgy tűnik, csak engem zavar ez, máshol nem olvastam kritikát a hangzásra nézve, szóval talán csak az öregedés jele ez nálam. Erről jut eszembe: lehet, tudtukon kívül nekem írták a Watch You Grow Oldot, a lemez legdéliesebb jellegű dalát?

Ha már Nevermore: a Who Awaits kezdése tisztára a seattle-ieket idézi, amúgy meg egy sötét darab, erős black metalos fűszerekkel. Mint ahogy az Insist And Demand is, fagyos, északi életérzésével furcsa death-black szörnyeteg. A lemez máskülönben elég sűrű, egyben fogyasztva tán sok is ez a negyvenhat perc, ugyanakkor nehezen tudnék bitófára küldeni innen dalokat, mindegyikben van valami jó ötlet, szórakoztatóak és tombolásra is megfelelőek, de azért az album végére érve nem feltétlenül indítom azonnal újra a járatot. Shaefer is egészen változatosan használja azt, amivel az evolúció megáldotta, a príma gitártémák mellett hangjával hol Warrel Dane-t, hol Layne Stayle-t, hol pedig saját magát idézi meg. Érdekes és izgalmas anyag lett az Outside The Spiral, első lépésnek több is, mint ígéretes. Csak a hangzást, könyörgöm, azt ne ismételjék meg!