Shock!

Al Jourgensen megint a fejét fogja. Van is miért. Mint ahogy mindenkinek, csak a jó öreg Al ezt mindenkinél, vagy legalábbis a legtöbbünknél zajosabban teszi. És régebb óta. Olyan régóta, hogy csodálom, amiért nem lett krónikus ínhüvelygyulladása. Vagy talán mégis lett neki. Amije viszont biztosan van, az egy tizenhatodik album, és igen, ezúttal is politikus és aktuális. A Ministry Jourgensen haragnaplója, aminek minden egyes lemezén letesztelhető, mennyire is mérges épp a Főnök. Azt mondanám, hallgatva a Hopiumforthemassest, hogy manapság inkább összezavarodott, de ezzel sokan vagyunk így.

A B.D.E. kimért, menetelős nyitás, a szövegét tekintve pedig Jourgensen tényleg nem lehetne ennél direktebb. Valójában a Hopium már-már kínosan kortárs akar lenni, megkapja mindenki: az alt-right, az incelek, a nőgyűlölők, a szélsőjobb meg a toxikusok is. Kicsit olyan érzésem is van, mintha Jourgensennek ezúttal tényleg feladta volna a leckét a korszellem, és úgy képzelem, amikor nekilátott ezeknek az új daloknak, nem győzte kapkodni a fejét, annyi alapanyagot vágott hozzá a pillanat, amiben élünk, szórakozunk és unatkozunk. Korábban elég volt ráfókuszálnia az aktuális amerikai elnöknek nevezett bohócra, és jöttek is a jól koncentrált, príma anyagok. Most viszont nem egy főbohóc van, vagy mondjuk három, hanem több millió kisbohóc, és ezzel azért már nehéz mit kezdeni.

Nincs sok dal egyébként a lemezen, de azért mégis akadnak itt gyengébbek. Mert mondjuk egész pofás a Aryan Embarassment, de a Bush-albumokon hallottuk már ennek a tökösebb verzióit is. A TV Song 1/6 Edition Jourgensen TV-sagájának következő epizódja, és ez sem üt akkorát, mint a korábbiak, azok vadak, veszettek, bomlottak voltak, ez az új pedig csak egy kevésbé ihletett punkoskodás. A legjobban talán a New Religion tetszik, bár ez sem új ötlet, a közel-keleti témákban hempergő Rio Grande Bloodon sok ilyet hallhatunk. Furcsa Nine Inch Nails-hatást hallani egy Ministry lemezen, de máshogy nem tudnám magyarázni az It's Not Prettyt, és egyébként meg nem is rossz dal ez, talán a lemez legjobbja. Vannak aztán itt vendégek is, Pepper Keenan meg Jello Biafra, ők annyira nem meglepőek, Eugene Hütz felbukkanása már érdekesebb, aki a Gogo Bordello énekese, aminek mondjuk nem vagyok rajongója, meg ennek az énekstílusnak sem, meg ennek a dalnak sem, de olyan emberként, mint aki nyitottnak és az újdonságokra szomjazónak képzeli magát, azt legalább el kell ismernem, hogy érdekességnek jó. A záró Ricky's Hand viszont legalább vicces, de az meg egy Fad Gadget feldolgozás.

Kevés és valahogy üres ez az új eresztés, talán túl gyorsan jött az előző után. Mindenesetre jelenleg ezt az albumot találom a leggyengébbnek a The Last Sucker utáni korszakból. Nem is kellene itt megújulni, hova meg minek, egyszerűen csak olyan Ministry-dalokat akarok hallani, amik után úgy érzem magamat, mint akit légkalapáccsal masszíroztak meg. Elvétve akadt ilyen darab az utóbbi tizenhét évben, de hát azok sem érnek a nyomába mondjuk egy Fear (Is Big Business)-nek. Szóval várok tovább.