Shock!

Úgy látszik, 2007 azon zenekarok éve, mely csapatokért fél lyukas garast nem adtam volna korábban, mármint, hogy még ebben az évezredben bármi értékelhetőt letesznek az asztalra. Aztán jöttek sorra a meglepetések, végül (bár ki tudja, mit hoz még az év) a Ministry állítólagos utolsó lemeze is megérkezett (amit máris cáfoltak, jövőre jön egy feldolgozásalbum), így a The Last Sucker kisebbfajta nukleáris erőműként robbant nálam.

Tény, hogy a zenekart a Filth Pig óta szőrmentén követtem, tavalyi albumuk, a Rio Grande Blood úgy elment mellettem, mintha sosem létezett volna, egy-két hallgatás után a kukában végezte. Az abszolút puritán borítót viselő The Last Sucker gyakorlatilag visszakanyarodott a legendás Psalm 69-hez, a klasszikus lemezt idéző energiabombaként pulzálnak a nóták, természetesen valamennyire maibb köntösben (illetve inkább felfogásban). Persze a dobok megmaradtak gépiesnek, viszont ezen, meg a kötelező sampleres cuccon kívül gyakorlatilag egy metal lemezt hoztak össze, helyenként roppant húsos riffekkel. Nyilván, hiszen még mindig a Prong gitárosa, Tommy Victor (illetve itt Thomas M. Victor) gitározik. Két vendégvokalista szerepel a lemezen, Casey Chaos (Amen zenekar - a Roadhouse Blues-ban), illetve Burton C. Bell (Fear Factory) pedig három nótában hallható (Die in a Crash, End of Days, Part One, End of Days, Part Two), illetve ő társszerző is itt.

Gyakorlatilag egy irdatlanul pörgős, nagyon intenzív album a The Last Sucker, ami után az ember óhatatlanul elkezd koncertről ábrándozni, olyannyira dobálja szerteszét magából az energiát minden tekintetben a zene, még a középtempósabb részeknél sem érezni egy csepp punnyadást. Tipikus hülye sztereotípia ugrik be: a lelkes hallgató villázva bólogat otthon, széles terpeszben - ilyen ez.

Az egyik kedvenc dalom (a címadó) érdekes módon a Shotgun Messiaht idézi, groove-os, lüktetős, mindamellett rideg mint Antarktisz pingvinek nélkül. Még az olyan - inkább zajnak, mint zenének tűnő halmaz -, mint a Death & Destruction is működik, amiben a lemez egészére jellemző szinte klasszikusan tekerős gitárszólót hallhatunk.

A lemez egyik érdekessége egy The Doors feldolgozás, a Roadhouse Blues, amit a vokáltémán kívül teljes mértékben átgyúrtak, jó ez, szeretem az ilyesféle átformálást. A lemez egyetlen (számomra) hallgathatatlan dala a Die in a Crash, ami egy ostoba punk témát nyúz, kár az ilyesmit erőltetni Ministryéknek, nem illik hozzájuk. Viszont a lemez két záró nótája kárpótol mindenért, roppant súlyosan odacsapnak az elégedetlenkedőknek, igaz a második része az End of Daysnek ismét kevéssé Ministrys, viszont ez is száz százalékosan működik.

Nem kérdés, hogy 2007 egyik fontos lemeze az ún. „nagyoktól", a múltkori nappali szigetes fellépésüket meg jó lenne orvosolni valami normális klubbulival itthon.