Shock!

Azannya. Hát ezek mit csináltak már megint! Három éve elég sok jót leírtam a Jami Morgan vezette Code Orange-ről: az Underneath izgalmas és modern volt, vagyis nemcsak iszonyú kortárs, hanem annál még egy (esetleg két) fokkal előremutatóbb is. Nagy kérdés volt, hová, merre visz majd ez az út, ahol a csapat bekeverte és öntötte a betont maga elé. A választ Mészöly Miklóstól kölcsönözték: fejjel a falnak, és az ütött résen tovább. Az a helyzet, hogy a The Above is, akárcsak elődje, minden kritikaíró lucskos álma. Itt van miről írni, hát még mit hallgatni!

A legnagyobb változás az Underneath-hez képest, hogy ezúttal a komorabb indusztriális vonal helyett a ′90-es évek második fele és a 2000-es évek eleje között dúlt alternatív, grunge és nu metal verik az alaphullámokat a lemezen. Emellett persze még mindig jelen van mindenféle extrém izélés, death, thrash, ilyenolyan core-ság, HC, némi punk, és hát természetesen elektronikus-cyberes-triphopos szakadásokkal is bőven tarkított az anyag. Egyszóval itt csak az fog untakozni, aki már halott.

Ismerős, mondhatni Code Orange-ös hangulattal és hangzással nyit a Never Far Apart, ami Jami Morgan fojtott acsargásával és az iparias jellegével az előző lemez folytatásának tűnik, de aztán belép Reba Meyers a maga szomorkásan kihívó hangjával, majdhogynem andalító énekével, alatta vonósok és zongora, tényleg romantikus, csak hát közben meg végig ott feszül ez a nyugtalanító elektronikus hangelem, Morganék pedig újra és újra megszakítják a dallamot digitalizált acsarkodásaikkal, kaotikus elmebomlásaikkal meg egy klinikai lézerszike jellegű gitárhangzással.

A friss albumnál (is) halmokban lehet egymásra hányni a zenekarneveket. A Theatre Of Crueltyben például nem kevés Deftones zubog, Morgan énektémájától kezdve Max Portnoy (a kis Portnoy már itt mocorog) lüktető dobolásáig, ugyanakkor persze ez csak az egyik darabja a dalnak, ami véresszájúbb, mint bármi, amit Chino Morenóék valaha is összedobtak. Feates, vagyis vendégmuzsikusos a Take Shape (kiváló videóval, de ez már megszokott a bandától), a vendég pedig Billy Corgan, és tényleg, mintha a Smashing Pumpkins keringőzne itt a Code Orange-dzsel, nem kevés Marilyn Manson-hatással és hangsúlyosra vett basszustémával. A daltól egyébként féltem, nem vagyok SP-rajongó, meg amúgy is, az ilyen featuringes dobások legtöbbje egyszerű hakni, középszerű végeredménnyel. Na, hát a Take Shape nem ilyen, valahogy így kell rehabilitálni egy idő koptatta zsánert.

Ha már ′90-es évek: a The Mask Of Sanity Slips megint csak parádés. A zenekar itt grunge-ol kicsit, meg marad még Manson is, illetve leheletnyi Trendkill-korszakos Panterát is magához von, és mindebből csinál egy be-death/thrashesített valamit, amihez aztán még csak úgy hanyagul odavág egy borsónyi indusztriál-Danzigot is. És mégsem ezek a nevek forognak a fejemben végig, míg a dalt hallgatom, hanem az, hogy ez bizony a Code Orange. Abban egyébként, hogy ez a banda ennyire változatos és van egy sajátos pofája is, Reba Meyers az egyik legfontosabb bűnelkövető. Egyrészt van a hangjának ez a már említett, bánatosan is számonkérő és dacos karaktere, másrészt pedig a dallamai úgy ütnek el a Morgan és a vokálban is besegítő társai, a billentyűs/sampleres/hangmérnök Eric Balderose és a gitáros Dominic Landolina skizofrén agybomlásaitól, hogy közben ki is egészítik azt. Jinjang, meg a többi baromság, na. Jut eszembe, ha már referenciák: a Mirrorba meghívást kapott a Massive Attack szelleme, a támogatására készült videó pedig bizonyítja: lehet eredetien is hozzáállni a nosztalgiához, hogy ne legyen abból giccses, ócska retrózás.

Némi Fear Factory lopakodott be a nem kevésbé science fictionös című A Drone Opting Out Of The Hive-ba, egyediségét pedig leginkább az adja, hogy a banda az egész szerzeményt menetközben rakja össze, miközben szedi is szét. Nyilván. Az I Fly teljesen más. Reba Meyers itt szinte egyenesvonalú énektémát vezet fel, maga a dal is könnyebben fogyasztható, kvázi slágeres, a 2000-es évek elején simán szórhatták volna a rádiók. A Splinter The Soulban feltolják a srácok a Nine Inch Nails fémjelezte mocskos industrial potméterét, amúgy meg itt már annyi féle-fajta hatás sorakozik fel egymás mellé, olyan tülekedés van köztük, hogy végül eggyé olvadnak és valami újat formálnak meg, ahol már nincs is értelme bandanevekkel meg egykorvolt zsánerekkel zsonglőrködni, legfeljebb csak a buli kedvéért. A The Game a Code Orange thrash dala, thrash á la Code Orange, ahogy a kínai elektromérnökök mondják.

Dagad a paranoid riffektől a Grooming My Replacement, ami egészen hagyományos irányba halad, de aztán persze jön a törés, mit törés, cafatos szakadás, aztán meg robbanás, és nyak legyen a talpán, aminek a feje le bírja bangelni ezt az egészet. Megint Meyers, és egyre feltűnőbb, mennyit fejlődött mind a hangja, mind pedig a témái. A Snapshotról van szó, ami épp elég újdonságot tartogat ahhoz, hogy ne akarjuk elhinni, már bizony a lemez vége felé járunk. Meyers amúgy így a záráshoz közelítve megelégelhette, hogy nem kap annyi adásidőt, amennyit szeretne, és nyegle nőiességgel verte haza a mikrofon elől férfi kollégáit, így a Circle Throughban is övé a pálya. Hiába a férfi fölény, legalábbis a CO-ben, Reba magasról potyogtat rá, és így ő uralja még a But A Dreamet is, és itt merült fel bennem először, hogy még akár érdekelne is tőle egy szólólemez. Az ötvenperces albumot a címadóval csukják be a tagok, ami pontosan olyan, amilyennek egy lemezzáró dalt elképzelünk ettől a formációtól: édi.

Hát ez hosszú lett. De ez is egy olyan ritka fajta csapat, amelyiknél egyszerűen belelendül az ember a vesézésbe, és a végén csak pislog, hogy azért csak van még szufla ebben a micsodában, amit metálnak hívunk. Fejlődtek, és ezt mondjuk annyira nem gondoltam volna, pedig hát igencsak nyitva hagytak maguk előtt utakat az Underneath után. De egy dolog tudni a lehetőségekről és élni is azokkkal, márpedig a Code Orange-ben éltek is mindennel, amire csak rá tudták tenni a kezüket. Kerekebbek lettek, valahogy céltudatosabbak is, persze a hatások több helyen egyértelműek, viszont ez szándékos választásnak tűnik, főhajtás, az óriások vállán állás felvállalása, és egyben szemünk, illetve hát fülünk előtt történik az alkotás folyamata, ahogy az ismertből ismeretlen lesz. Talán ez az, ami annyira izgalmas bennük. Na meg az, hogy úgy tépik le a fejedet, mint senki más.