Shock!

December 8-án, azaz hétfőn már tíz éve lesz annak, hogy egy elmeháborodott veterán az ohiói Columbusban kioltotta minden idők egyik legkreatívabb, legvirtuózabb és legnagyobb hatású metalgitárosának életét. Dimebag Darrell már életében is legendának számított a műfajban, tragikus és értelmetlen halála révén pedig sajnos túl korán került be a stílus már csak néhai ikonjai közé. A következő napokban több cikkel is tisztelgünk élete és munkássága előtt – a sort pedig a Pantera 1996-os albumával indítjuk, amelynek kapcsán megkockáztatható: bizonyos szempontból Dimebag gitárosi működésének csúcspontját jelentette.

Habár a külvilág erről mit sem tudott, a Pantera végletekig kifacsarva állt neki 1995 augusztusában a hihetetlen sikerű Far Beyond Driven folytatásának. A zenekaron belüli egység hirtelen törékenyebbnek tűnt, mint a megelőző években: a New Orleansba visszaköltözött, egyre súlyosabb hátproblémákkal küszködő Phil Anselmo kicsit eltávolodott társaitól, a hangszereseket a Down projekt ügyeinek felpörgése és a NOLA lemez megjelenése sem érintette túl jól, és mivel nem voltak folyamatosan együtt, a dalszerzés is más mederben kezdődött meg, mint korábban. Kenyértörésre vagy nyílt konfliktusra ekkor még nem került sor, de az Abbott testvérek és Rex Brown sok szempontból nem tudták mire vélni az énekes viselkedését.

Ötlethiányban persze ettől függetlenül sem szenvedett a csapat, sőt: a gyakorlatilag szinte teljes egészében a stúdióban összerakott Far Beyond Driven után Dimebag Darrell, Vinnie Paul és Rex Brown örült neki, hogy most több idő alatt, nyugodtabb körülmények közepette dolgozhattak a dalokon (a turné során mindössze egy számuk állt össze, amely a Hell's Wrath munkacímet kapta). A zenei alapokkal mind roppant elégedettek voltak, ám miután Anselmo is felbukkant Texasban, hogy közösen is kezdjenek valamit az anyaggal, a hangszeresek furcsa dolgokat tapasztaltak. Vinnie Paul: „Amikor Phil átruccant hozzánk a dalszerzés során, egy csomószor simán bezárkózott a fürdőszobába vagy egyszerűen csak eltűnt. Aztán egyszer csak fogta magát, és visszament New Orleansbe. Teljesen kicsúszott a kezünkből az irányítás, és nem zenei értelemben, hanem egyébként, főleg az emberi oldalt tekintve. Igazság szerint azt sem tudom így utólag, hogyan voltunk képesek befejezni a lemezt."

Mindez akkoriban nem tűnt ennyire drámainak, különösebben befeszülni pedig senki sem akart: a csapat tiszteletben tartotta az egyre inkább magába zárkózó Anselmo rigolyáit, és még abba is simán belementek, hogy Phil otthon, New Orleansben énekelje fel a dalokat, pedig ez a húzás elég radikális szakítást jelentett az előző három albumhoz képest, amikor totális, „egy-mindenkiért-mindenki-egyért" csapatmunka folyt. A produceri feladatokat ismét Terry Date vállalta magára Vinnie Paul segédlete mellett, méghozzá a Dimebag otthonában felhúzott új házistúdióban. Az itteni munka során elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat nem fogja ismételni önmagát. Ennek egyik legfőbb garanciáját a zenei agy, Darrell munkamániája és megszállottsága jelentette, aki nem kímélte magát, és minden tekintetben igyekezett kitágítani a határokat az új számok esetében. A csapat hangzásilag szintén el akart kanyarodni az előző lemezek száraz, szikár megszólalásától. Vinnie: „Dime rengeteg antik pedált vadászott össze: három doboznyit olyan ősrégi cuccokból, amilyeneket annak idején Hendrixék használtak. Még Terry Date emberei is ósdi pedálokra vadásztak, olyanokra, amikkel ma már senki sem dolgozik. Ezeket aztán összekapcsolta, és fantasztikus hangzásokat alkotott velük. A dalokban hallható őrült gitársikolyok mind ezeknek a kukákból előhalászott ősi cuccoknak köszönhetők. Manapság a digitális berendezések segítségével tökéletes, klinikai tisztaságú hangzásokat lehet létrehozni, amelyek teljesen steril módon adják vissza a hangokat, de ha az ember egy zajosabb, lüktetőbb, élettelibb megszólalást szeretne előállítani, akkor vissza kell kanyarodnia ezekhez a régi analóg cuccokhoz."

A dobos és Terry Date nem csak a gitár- és dobhangzás terén figyeltek oda arra, hogy az album minden eddigi munkájukon túlmutasson. Vinnie: „A korábbi lemezeken mindig úgy éreztük, hogy a végső keverés sem hozta ki megfelelően a basszusgitárt: mindig eléggé összeolvadt a gitárral, nem volt meg a saját identitása. Rexnek az elejétől fogva marha jól szóltak a hangszerei, de ha lemezt készítesz vagy akár élőben játszol, komoly esélye van annak, hogy a basszusgitár meg a lábdob kioltja egymást. Így aztán meg kell találni a megfelelő tereket ahhoz, hogy kellő mértékben érvényesülhessen a basszusgitár is. Ennek érdekében egyfajta középmély hangzást dolgoztunk ki, ami egyből grandiózusabbnak is tűnik, mert a keverésben is előtérben van, és nem zabálja fel a lábdobokat sem."

A régi felszerelések felhasználásán túl egészen régi témák is kerültek az albumra, Dimebag azonban ezeket is alaposan átgyúrta: „A riffek némelyike a Cowboys From Hell- és a Vulgar Display Of Power-korszakból származott, sőt, pár ötlet még a szerződtetésünk előtti időkből maradt fent. Például amikor a kis klubokban nyomtuk, rendszeresen játszottam egy húszperces szólót, amiben tényleg minden benne volt: Eddie Eruptionje, Randy (Revelation) Mother Earthje, meg ami még az adott pillanatban éppen eszembe jutott. Egy rendszeres betét viszont egy kurva hosszú, szinte énekelhető szólórész volt – ebből építettem fel végül a Floods szólóját." A gitáros emellett a ritmus- és a szólójáték terén is igyekezett felülmúlni önmagát: „Egyértelműen ráfeküdtem a még jobb játékra. Eleve több szóló került a dalokba, mint a Far Beyond Drivenen, de a mennyiség mellett szerintem ezek egyénibbek is, mint a korábbi megmozdulásaim. Céltudatosabb szólókat írtam, amelyekben néhol még amolyan dallamos, filmzene-szerű hangulat is felbukkan, mint például a Floodsban. Emellett pedig elkezdtem megduplázni a szólókat, mint ahogy Randy Rhoads is csinálta: a két sáv a keverésben nem jobbról és balról szól, hanem egymás tetejébe illesztettük őket. Ez fülhallásra akár olyan is lehet, mintha kóruseffekt lenne, pedig csak megdupláztam a részeimet. És a ritmusjáték is nagyon élő. Ha valaki meg akarja tanulni jól játszani ezeket a dalokat, nem elegendő csak a főriffeket elnyomni újra és újra, hanem nagyon alaposan oda kell figyelni, és megfejteni az apró technikákat, hajlításokat, amiket beletettem a dalokba. Ezek az apró finomságok adnak igazi mélységet az anyagnak. Sokkal hatásosabbak, mintha minden egyes nótába valami döbbenetes, hokizós gitárszólót helyeztem volna..."

Miután rögzítették a zenei alapokat, és mindenki elégedett volt azzal, amit hallott, következett a végső fázis: Anselmo és az ének. A frontember pedig még társait is meglepte azzal, amit produkált. Vinnie: „Philnek úgy volt igazán kényelmes, hogy otthon, New Orleansben énekelje fel a dalokat, és kapóra jött Trent Reznor egyik ottani stúdiója, a Nothing. Én inkább a gitár- és dobhangzásokban, a zenekari dolgokban vagyok otthon, így nem utaztam el hozzá a felvételek idejére, Terry viszont roppantul érzi az énekfelvételeket, és Philből is képes kihozni a maximumot. Amikor azonban visszaérkezett a felvétellel, még ennek ismeretében is padlót fogtam. Korábban nagyon száraz énekhangzással dolgoztunk, itt azonban az effektek kerültek előtérbe, ráadásul Phil alapból is igen változatos témákkal állt elő, tényleg minden szempontból túlteljesítette saját magát a lemezen. Van, ahol teljesen szélsőséges módon üvölt és hörög, máshol viszont úgy énekel, hogy az embernek libabőrös lesz tőle mindene!" A még teljesebb eredmény elérése érdekében Phil vendégként még jó cimboráját, az Anal Cunt frontemberét, Seth Putnamot is meghívta, hogy pár brutális üvöltéssel még extrémebbé varázsolja a számokat. Így aztán a Pantera története során először vendégzenész is felbukkant a dalokban.

A zenekar egyébként ebben a fázisban már nem kerülhette el a rohammunkát. Mivel ekkor már tudni lehetett, hogy valamikor 1996 nyarának elején a Metallica is megjelenteti új albumát, a Loadot, a Warner-birodalom két labelje nem akart egymással konkurálni: az EastWest fejesei közölték a csapattal, hogy ha nem adják le a kész lemezt a tavasz legelejére, szeptemberre csúszik a megjelenés, mert nem szeretnének bekavarni az Elektrának a párhuzamos kiadással. A Pantera semmiképpen sem szeretett volna csúszni, így némi sietség árán végül elkészült az anyag. Viszont jellemző a tempóra, hogy pont a kapkodás miatt már nem jutott idő olyan alapos reklámkampányra, amit a lemez megérdemelt volna, hiszen maga a zenekar és a cég sem tudta, hogy ki tudják-e végül hozni az anyagot a beütemezett időpontban. Így aztán mindössze pár előzetes hír érkezett csak a körülbelüli lemezcímmel, és 1996. május 7-én, mindenféle különösebb előzetes PR-felvezetés nélkül került a boltokba a Pantera warneres korszakának negyedik munkája, amely The Great Southern Trendkill címet kapta.

Az album hallatán már elsőre is bárki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy más, mint az elődei. Manapság már általában csak röhögünk, ha egy zenekar azzal vezeti fel az albumát, hogy „a súlyos részek még súlyosabbak, a dallamosak még dallamosabbak lettek", itt azonban valóban ez volt a helyzet. Vinnie: „A Far Beyond Driven egy ezer százalékos, direkt anyag volt, ami felért egy jólirányzott balegyenessel. Nem lehetett kitérni előle, egyből a padlóra küldött. Ez a tulajdonság valahol ezt a lemezt is jellemzi, de ez nemcsak szélsőségesen durva, hanem helyenként hangulatosabb, elszállósabb is. Ugyanolyan groove-központú, lüktető témák vannak rajta, mint a Vulgar Display Of Power albumon, de összességében mégis más a megközelítés. Azt hiszem, ez az anyag egyesíti magában az előző három legjobb tulajdonságait, és még tovább is megy egy lépéssel. Rengeteg érdekesség rejlik ezekben a nótákban, különösen a gitárokkal és az énekkel kísérleteztünk sokat."

Tisztán emlékszem, hogy hátrahőköltem, amikor a boltból szabályosan hazarohanva először betettem a CD-t a lejátszóba, hiszen a címadó dal szinte grindos aprítással indítja az anyagot. Előzetesen is gondoltam, hogy nem fogják majd vissza magukat, de erre azért nem számítottam... Aztán az őrlős-üvöltős rész átadja a helyét egy hagyományosabb, határozottan a Cowboys-érát idéző staccato riffnek, hogy aztán később vissza-visszatérjen, miközben Vinnie Paul furmányos dobtémái, illetve Phil – és a háttérben hörgő-károgó-üvöltő Putnam – ordításai hátán elérkezünk a K.O.-erejű refrénig – kész, ennyi, ott rögtön végem volt. És akkor még nem is jutottunk el a dal második felét képező, bő másfélperces blokkig, ahol Dime egy zsíros, húzós southern riffre kanyarítja rá egészen elementáris erejű, slide-dal is ékesített szólóremekművét. Legjobb tudomásom szerint a csapat soha nem játszotta a dalt élőben, legfeljebb egy-egy riff erejéig, de ettől ez még bizony helyből a '96-os lemez egyik csúcsa... A belőle áradó irgalmatlan erőt pedig csak még jobban kiemeli a hangzás, ami mai füllel hallgatva is a banda legjobbja, sőt, hajlamos vagyok azt mondani, hogy a '94-es Motley Crue mellett számomra örökre ez jelenti az etalont megdörrenés terén, ha metalról van szó. Vastag, súlyos, ám nem lélektelen, agyonkompresszált vagy túl tömény sound, hanem nagyon is élő, lélegző, természetes: olyan gyönyörűen szól az összes hangszer, hogy az embernek szabályszerűen könnybe lábad tőle a szeme, ha jó cuccon döngeti meg. Anselmo többsávos vokálmegoldásai, az énekkel megejtett kis keverési trükközések szintén lehengerlőek. Terry Date és Vinnie tényleg mindent kihozott az anyagból ezen a téren, amit csak lehetett.

A másodikként támadó War Nerve szintén nem hagyományos téma, ha azt nézzük, hogyan építkezik: a vészjósló, kifejezetten monumentális kezdés után az alap itt is egy szaggatott riff – a megfelelő hatás kedvéért néha hol az egyik, hol a másik oldalon –, ám ezt később sabbathosan doomos témák, majd modernebb precíziós kalapálás váltja torokszaggató ordításokkal. Nem adja magát azonnal, de hosszabb távon már nagyon is működik. A Drag The Waters ezzel szemben azonnal az agyadba ül, nem véletlenül választották ezt első videónak: tehénkolompos, védjegyszerű, déliesen fülledt groove-okra és brutális Dime-riffekre épülő szám megállíthatatlan húzással, telitalálat Anselmo-szöveggel arról, hogy valójában senki és semmi nem az, aminek a felszínen látszik. A refrén utáni begyorsulós részekre ugyanakkor itt sem számítana az ember, és a nóta tengelyébe illesztett jammelős, kifejtős, óriási ívet leíró szóló is újabb tízpontos dolgozat a mestertől.

A 10's az első a lemez bizarr lassúi közül: nyomasztó, elborult hangulatú, sötéten építkező téma furcsán remegő gitárhangokkal, fenyegető és kilátástalan atmoszférával, ahol Anselmo játssza a főszerepet a maga kesernyés, elkínzott dallamaival, a fő éneksávot folyamatosan támogató kísérteties suttogások, mormogások, szavalások pedig csak megsokszorozzák a hatást. A babérokat azonban – ha van értelme ilyet mondani – mégis újfent Dime aratja le, aki olyan csodálatos, ultramelodikusan megindító szólót komponált ide gyönyörű nyújtásokkal, hogy aki egyszer hallotta, garantáltan örökre erre fog elsősorban emlékezni a dalból. A 13 Steps To Nowhere Vinnie lüktető ritmusaival startol, hogy aztán Dimebag némi hangulatfokozó felvezetés után ezekre kanyarítsa rá az album egyik legőrületesebb riffjét – ez itt ismét az a kategória, amiről egyszerűen nem lehet megfejteni, miként pattanhatott ki a fejéből... Maga a szám egyébként egy megállíthatatlanul pulzáló, örvénylő groove-szörnyeteg a Putnam által megtámogatott Anselmo morózus előadásmódjával és újabb elgondolkodtató szövegével, meg egy teljesen bizarr, agyahagyott befejezéssel. Majd miután ez a levegőben marad, érkeznek a Ross Karpelman által megszólaltatott szolid billentyűs (!) szőnyegek, és a Suicide Note.

A lemez legvégletesebb dalának első részét Dime akusztikus gitárja dominálja, ami eleve atipikus, pedig a téma teljesen spontán született: „A Washburn küldött nekem egy tizenkét húros akusztikus gitárt, és egyből összeállt a dal. Az alaptémáját konkrétan azonnal megírtam, amint kiszedtem a tokjából a hangszert." Az elszállós, légiesen könnyed alapokra Anselmo ismét olyan dallamokat énekel, amik az ember csontjaiig hatolnak: a verzék elég egyértelműen a Led Zeppelin Going To Californiájához vezetnek vissza, a szöveg („Would you look at me now? / Can you tell I'm a man? / With these scars on my wrists to prove I'll try again / Try to die again") azonban egészen más irányba tereli a gondolatokat, a többsávos vokálmegoldások pedig egyszerűen fenomenálisak, és nem, ezzel most nem túlzok. Annál a bizonyos első hallgatásnál pedig itt hőköltem hátra másodszor, amikor a csodaszép felvezetésből mindenféle különösebb átmenet után csapnak át minden idők legbrutálisabb és legszélsőségesebb Pantera-témájába, a második részbe. A nyifogtatós gyors téma teljesen perverz és beteg, az ezt megtörő groove-os zúzdák ereje teljében mutatják a bandát, a vonszolós zárásra pedig egyszerűen nem lehet mit lépni, kimattolnak vele. Még csak hasonlót sem hallottam soha előtte, de szerintem más sem nagyon... Jól is jön utána a turnén született Living Through Me (Hell's Wrath), amely hagyományosabb darab: géppuskaszerű, gyilkos Dime-riffre épül, a refrénnél ismét bejönnek a délies-doomos ízek, majd középen ismét egy nem várt, atmoszférikus, szintis-suttogós betét érkezik, de csak azért, hogy aztán pokoli aprítással szaggassák ízekre a csendet.

És itt érkezünk el az album egyértelmű drámai csúcspontjához, a Floodshoz, a zenekar valaha írt egyik legfantasztikusabb dalához. A hétperces eposz hangulatilag a 10's rokona, ám még annál is szuggesztívebb: Dime csilingelő gitárhangjai valóban esőt idéznek, a több sávon kábító Anselmo újfent remekel kiirthatatlan, az emberre rátelepedő melódiáival, majd kíméletlen, újból és újból lesújtó gitárzuhatag döngöl a földbe. Utána pedig az a szóló következik, amelyet nemcsak én tartok Dimebag valaha komponált legtökéletesebb megmozdulásának és egyben örök kedvenc gitárszólómnak, hanem ő maga is erre volt a legbüszkébb minden alkotása közül: „A Floods szólóját jobban kigondoltam előre, mint némely más megmozdulásomat, amikor csak úgy belefogok a dologba. Ugyanakkor elsősorban attól annyira hatásos, amit Rex játszik alatta: ujjal pengetett benne egy rakás állati jó futamot, és ez adja hozzá azt a plusz lüktetést, érzést a szólómhoz, hiszen javarészt én is az ő témáira építkezem. Nagyszerű alapokat nyújtott számomra." Meg sem kísérlem érzékeltetni, mi minden történik itt, a végeredmény egyszerűen katartikus. És ha már itt tartunk, nemcsak Rex basszusára érdemes figyelni közben, ha az ember egyáltalán képes elterelni a figyelmét Dime-ról, hanem a dobokra is. Utána pedig újabb zúzda, majd egy olyan elszállós, esős zárás a szóló hangulatában, amit legszívesebben órákig hallgatnál. Tényleg megtisztít és elmos minden mocskot.

A zenekar nyilván érezte, hogy a Floods után nem lehet akármit felpakolni az anyag végére, így két újabb roppant szélsőséges, ám cseppet sem hagyományos darabbal fejezik be a műsort, amelyek szervesen egybekapcsolódnak. A még mélyebbre hangolt gitárok eleve adnak némi plusz súlyt a The Underground In Americának, amit Vinnie annak idején többször is a banda történetének egyik legtechnikásabb számaként jellemzett. Ez a téma is ugyanúgy a Pantera teljesen elszabadult, senki máshoz nem fogható oldalát mutatja, mint a (Reprise) Sandblasted Skin: egyszerre végletekig szélsőséges és roppant zenei szerzemények ezek, más zenekarok konkrétan egy teljes lemezt megírtak volna azokból a briliáns ötletekből, amiket Dimebag ide bezsúfolt. Kifejezetten izgalmas, bátor lezárás ez ennyire tömény ötvenegynéhány perc után.

A lemez iránti óriási érdeklődés persze nyilvánvaló volt: ha olyan kiemelt kampány előzi meg a megjelenést, mint 1994-ben, lehet, hogy még magasabban kezdenek, de az album így is 149 ezer példányban kelt el a megjelenés hetében az Egyesült Államokban, és a Billboard-lista negyedik helyén indított. Ekkor azonban már más szelek fújtak a tengerentúlon, mint a Far Beyond Driven megjelenése idején: az MTV-n már nem ment a Headbanger's Ball, az albumon pedig nem is igazán szerepeltek olyan nagyon direkt darabok, mint legutóbb az I'm Broken vagy a 5 Minutes Alone. A Drag The Waters videója így nem igazán tudta kifutni magát. A szabadszájú Phil Anselmo-nyilatkozatok persze most sem maradhattak el a megjelenés kapcsán, a frontember ismét megosztotta a közvéleményt, és ezúttal nem elégedett meg az MTV, a rádiók, illetve az amerikai és brit sajtóorgánumok szidalmazásával, hanem meglehetősen arrogáns módon rohant ki a Metallica Load lemeze kapcsán is, és ezáltal ismét hatalmas vitákat robbantott ki (Hetfieldékkel kapcsolatban utólag ő maga is elismerte, hogy hibát követett el, bár a véleményét azóta is tartja). A Trendkill lemez mindenesetre gyorsan bearanyozódott, a csapat nagyjából azzal egy időben kapta meg a plakettet, hogy társult headlinerként a White Zombie-val, a Deftones előzenekaroskodása mellett nagyszabású amerikai arénaturnéra indultak június végétől. A körút még a KISS klasszikus felállásának újjáalakuló maszkos turnéja és a Metallica, illetve a Soundgarden nevével fémjelzett azévi Lollapalooza árnyékában is óriási tömegeket vonzott – ám végül sajnos nem a jegybevételek vagy a kiemelkedő koncertek miatt került be elsődlegesen a média fősodrába, hanem egy olyan esemény révén, amely aztán sötét árnyékot vetett a Pantera egész jövőjére.

Július 13-án a turné a zenekar otthonába, Dallasba érkezett: a Starplex Amphitheater dugig megtelt, és a rajongók mellett családtagok, barátok egész hadserege ünnepelte a backstage-ben a '90-es évek legnagyobb amerikai metalbandáját. A koncert után azonban Phil Anselmót mozdulatlanul találták a színfalak mögött – az énekes heroinnal adagolta túl magát, és négy-öt percre a klinikai halál állapotába került, úgy kellett újraéleszteni. Vinnie: „Ott álltunk a hazatérő bulink után az otthonunkban, 18 ezer ember ünnepelt minket, nekem pedig először az futott át az agyamon, hogy Philt biztos a hőség ütötte ki. Láttam, ahogy fekszik ott a földön elkékülve, és arra gondoltam: mi a fasz van? Ha a dobtechnikusunk, Kat nem vadássza össze azonnal a helyi egészségügyiseket, Phil már nem lenne életben. Igazi sokk volt ez számunkra, mert előzetesen fogalmunk sem volt róla, hogy egyáltalán felmerült benne a heroinhasználat gondolata." Utólag persze már összerakták a képet: egyből megszületett a magyarázat, hogy miért is tűnt el Anselmo órákra a dalszerzési munkálatok közben, és miért ment haza váratlanul New Orleansbe minden magyarázat nélkül. „Akadtak jelek, amelyekre oda kellett volna figyelnünk, és a legkézenfekvőbb ezek közül maga a Trendkill lemez, illetve annak szövegvilága. Már amikor Phil odaadta a szövegeit, akkor is feltűnt, hogy sokkal komorabb és depressziósabb sorai születtek, mint korábban bármikor, de nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, mert Phil tulajdonképpen mindig is dühös, elborult szövegeket írt."

Anselmo szinte csodával határos módon sértetlenül megúszta a történteket: az énekes és a banda kiadott egy közleményt, amelyben szűkszavúan ismertették a lényeget, de két nappal később már ismét színpadon álltak San Antonióban, és látszólag minden rendben volt. De csak látszólag, a Panterán belüli hangulat ugyanis innentől fogva már sosem lehetett olyan, mint Dallas előtt. Phil pedig hiába állította ekkoriban, hogy csak kísérletezett a szerrel, valójában teljesen szétcsúszott: „Egy elég kattant New York-i punkcsaj ismertetett meg a heroinnal. Addigra már mindent megpróbáltam a hátammal, hogy enyhítsem a fájdalmaimat: folyamatosan orvostól orvosig jártam, de senki sem tudott semmi jóval kecsegtetni. Vagy azt mondták, nem tudnak mit kezdeni a problémáimmal, vagy műtétet javasoltak. Utóbbi viszont legalább egy-két évmyi lábadozással járt volna, ami természetesen kizárta a koncertezést, ám sokkal ijesztőbb volt, hogy nagyjából 50 százalékosra tették annak esélyét, hogy a beavatkozás következtében lebénulok. Olyan forgatókönyveket vázoltak fel, amik egyszerűen elfogadhatatlannak tűntek, és totálisan sarokba szorítva éreztem magam. Így aztán inkább magamba tömtem minden szart, amire rá tudtam tenni a kezemet: fájdalomcsillapítókat, izomlazítókat, bármit, ami kicsit enyhítette a fájdalmaimat. Mert folyamatosan úgy éreztem magam, mintha valaki egy kést döfött volna a derekamba, de így is ki kellett mennem a színpadra őrjöngeni a kölyköknek... Nincs is értelme tagadni ezt: totálisan szétütöttem magam. De a túladagolásom mindent megváltoztatott. Onnantól kezdve már szó sem volt a hátamról, mindenki csak arról beszélt, hogy drogproblémáim vannak. Ha valaki nem érez folyamatosan fájdalmat, annak elég nehéz megértenie ezt az egészet: az semmi mást nem lát, csak egy drogfüggőt. És tudod mit? Igaza van. Ma már én is értem, miért álltak hozzám onnantól kezdve másképp a srácok."

A Pantera mindig is legendás party animal-zenekarnak számított, a kemény drogok azonban sosem játszottak náluk: a két Abbott testvér és Rex mindig is masszívan ellenezte az ilyesmit, és ennek rendszeresen hangot is adtak. Most pedig ott találták magukat egy teljesen új helyzetben: nem szállhattak ki, hiszen a kiadó hajtotta a fejőstehenet, Anselmo állapota pedig eközben megoldhatatlan nehézségek elé állította őket. Vinnie: „Phil nem hagyta, hogy segítsünk neki. Simán előfordult, hogy odaértünk valahová egy meet&greetre, de tíz perccel a kezdés előtt még csak ült ott a buszban öntudatlanul, a szájában cigi, ami már kiégette elöl a pólóját, mi meg ott ráztuk hárman: Phil, bassza meg, kelj fel, jelenésünk van... Ő meg azt sem tudta, hol van. Rettenetes volt. A srácok ott kiabálták, hogy Phil, szeretünk, éljen a Pantera, ő meg x-eket karistolt a cuccaikra a neve helyett. Kibaszott kemény volt. Dime többször is lefilmezte ilyen állapotban, aztán a kezébe nyomta a felvételeket: nesze, azt akarom, hogy lásd, mit művelsz saját magaddal és velünk! De egyszer sem volt hajlandó megnézni ezeket a videókat, mindig elküldte Darrellt a picsába. Egyszerűen nem lehetett neki segíteni. Ha valaki ilyen helyzetben van, el kell jutni egy olyan pontra, ahonnan már ők maga akar kilábalni. De nem volt esélyünk kiszállni: ott állt mögöttünk a hatalmas lemezcég, és folyamatosan sürgettek minket. Miután a rémálomszerű első kör befejeződött, jött az ajánlat az újabb turnékra meg a koncertlemezre. Nem is jutott időnk letisztázni a dolgokat."

A Pantera egy japán és ausztrál turnét követően önálló amerikai körre indult (a Biohazard és a Clutch, illetve a Neurosis kísérte el őket), majd jött a két álomlehetőség: 1997 tavaszán nagy példaképük, a KISS vendégeként játszhattak négy grandiózus dél-amerikai bulin, majd szinte azonnal következett az első fesztiválturnévá bővített OzzFest az újjáalakult ős-Black Sabbath és még egy sor másik nagyság társaságában. Anselmo ekkorra nagyjából összeszedte magát, de kénytelen is volt erre, hiszen ilyen méretek mellett egyszerűen nem engedhették meg maguknak a szétesettséget. Egy ideig úgy tűnt, minden helyrerázódott: 1997. július 29-én megjelent az Official Live: 101 Proof koncertalbum, amelyet egyöntetű ováció fogadott, és nem véletlenül, én magam is az utolsó klasszikus élő lemezek közé sorolom a döbbenetesen erőteljes, óriási hangulatú anyagot. A végére feltett két friss szám ráadásul arra utalt, hogy a zenekar megtalálta régi, még a heroin előtti önmagát: a groove-os, szaggatós Where You Come From és az old school metal riffelésű I Can't Hide szövegileg egyértelműen arról árulkodtak, hogy Phil tanult a leckéből, hangulatilag pedig sokkal felszabadultabbnak tűntek, mint voltaképpen bármi, amit a Vulgar Display Of Power óta megjelentettek. Anselmo a korabeli nyilatkozatokban szintén önkritikus hangot ütött meg: „A The Great Southern Trendkill album szövegeit egy másik Phil Anselmo írta. Nem is igazán szeretem hallgatni azt az albumot, mert valami iszonyatos depresszió árad belőle. Kétségtelenül nagyon jó lemez, de félelmetesen sötét, és a szövegvilága is más, mint az azelőtti albumoké. A korábban jellemző pozitív, tenniakaró kritika helyét sok helyen üres gyűlölet vette át. Ma már másképp látom az akkor megírt témák egy jelentős részét."

Az Official Live a Billboard-lista tizenötödik helyén kezdett, a banda iránt pedig továbbra is akkora igény mutatkozott, ami lehetetlenné tette a pihenőt. További amerikai turnék következtek először a Machine Head és a Coal Chamber, majd az Anthrax és Sebastian Bach vendégeskedésével, aztán jött Dél-Amerika és ismét Európa a fesztiválokkal, illetve újfent a Black Sabbath vendégeként. Dimebagék szívük szerint ekkor már inkább a következő lemezen járatták volna az agyukat egy jól megérdemelt pihenő után, de nem volt választásuk, és akárki akármit mond, akkor is leírom: hiába volt jó őket végre élőben látni, az a bizonyos 1998. június 3-ai kisstadionos koncert nem lépett túl az alapjáraton. Tény, hogy az ország legszarabb, leglehangolóbb koncerthelyszínén, szűk félház előtt, negyven fokban, tűző napon senki sem lett volna képes csodát tenni, de a deszkákra két üveg borral felsétáló Anselmo még ezt tekintetbe véve sem hozta élete formáját, és talán nem csak én emlékszem rá: egyértelműen lerítt róla, hogy különösebben nem is élvezi a bulit („you headbang like it's nineteen-eighty-fuckin'-four"). Bár azt azért igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy az előző napi, Nyugati téri MCD-s dedikáláson az egész csapat nagyon kedves volt, az aláírt igazgatói intőmet például azóta is féltve őrzöm. Phil egyébként a korabeli beszámolók szerint több európai koncerten is hasonló állapotban leledzett, mint nálunk: az akkori legrangosabb európai metalfeszt, a Dynamo headlineri pozíciójában például kevesen állnának ki a színpadra látványosan bepiált állapotban, neki azonban sikerült. És itt még mindig nem volt vége: a banda pár hónapot ugyan szusszanhatott az európai kör után, de 1999-et már egy újabb grandiózus amerikai turnén kezdték a Black Sabbath nyitószámaként.

Akármi is történt velük, és akármennyire is ebben az érában kezdődött meg a zenekar végromlása, a Pantera végül kétségtelenül talpon maradt a Trendkill lemezzel a '90-es évek második felében. Mindez még akkor is igaz, ha az album összességében nem tudta hozni elődei eladási példányszámait: csupán 2004 nyarán, megjelenése után nyolc évvel érte el a platina fokozatot az Egyesült Államokban. Nem mintha a csapat tagjait ez különösebben érdekelte volna... Vinnie: „A Trendkillt érdemes abban a tekintetben vizsgálni, hogy mikor is született. Akkoriban mindenki fejvesztetten próbált menekülni a heavy metaltól. Olyan bandák, olyan arcok jelentették ki, hogy tulajdonképpen semmi közük a metalhoz, akikre az ember legalább egy évtizede, de egyes esetekben még régebb óta felnézett. A sajtó és a média nemcsak hátat fordított egy teljes zenei stílusnak, hanem mindent meg is tett annak érdekében, hogy teljesen nevetségessé tegye és eltüntesse azt. Az egyetlen tévéműsor, ahol metalklipeket lehetett látni, a Beavis And Butthead volt, de ott is csak röhögtek a bandákon, a zenészeken. Az a szomorú, hogy ezt az egészet még a metalközönséggel is meg tudták etetni. Ebben az ellenséges környezetben arra volt szükség, hogy egy konkrét kijelentést tegyünk. Ez volt a Trendkill lemez. Utálod a heavy metalt? Igen? Hát, mi is szívből utálunk téged, és itt egy igazi heavy metal-lemez, amitől csak még jobban utálhatod az egészet! Ez volt a Trendkill üzenete. Szerintem az a csoda, hogy ezek után ennyi ment el belőle..." Anselmo: „Pontosan tisztában voltam vele, mi zajlik éppen körülöttünk: mi súlyos bandaként kialakítottuk a saját heavy metalos stílusunkat és nimbuszunkat, a Pantera erről szólt. Tisztán láttuk, hogy eközben mindenki egy olyan trendre igyekszik felugrani, ami előbb-utóbb biztosan meghal, és aztán persze így is történt, akárcsak minden más hasonló esetben, és azóta is néhányszor. Ez már történelem. Rengetegen követik a vezért egy kis ideig, amíg ki nem ég az egész dolog, aztán bingó: minden visszatér a kiindulóponthoz. Teljesen egyértelmű, hogy a zenében ciklikusság érvényesül, és aki őszintén kitart az elvei mellett, előbb-utóbb annak is ismét felvirrad a napja. Nekem akkoriban azon járt az agyam, hogy tetemre hívjuk az összes éppen aktuális kis divatos szart, aztán jól kicsináljuk őket. De voltaképpen ma sem teszek mást, csak kissé finomabb, logikusabb formában, a Housecore kiadómon keresztül."

Akárhogyan is, a The Great Southern Trendkill ma ugyanolyan klasszikusnak számít a zenekar diszkográfiájában, mint elődei, sőt, a tábor egy részénél kifejezett favorit. Rex: „A Trendkill lemez igazi rajongói kedvenc, valószínűleg éppen azért, mert olyan sokat kísérleteztünk rajta. Korábban strukturáltabb dalokat írtunk, ott viszont előadói szempontból tényleg teljesen szabadon engedtük magunkat. Minden lemezünket nagyon szeretem, így ezt is. Nagyon mély album, és van rajta egy csomó roppant spontán megmozdulás is. A Floods nyilvánvaló okokból örök favoritom, de számos más óriási nóta is szerepel az albumon." Ami engem illet, iszonyatos szélsőségessége és sötét hangulata miatt nem feltétlenül ezt szedem elő leggyakrabban tőlük, de ettől függetlenül is úgy gondolom: hangszeres teljesítmények és ének, valamint hangzás tekintetében a Pantera itt ért el a saját kreatív csúcspontjára, tényleg lehengerlő, minden szabályt figyelmen kívül hagyó mestermunka az album. Végső soron nem is csoda, hogy a folytatásban már kicsit visszanyestek ebből a megközelítésből, és a Reinventing The Steelen ismét egy könnyebben befogadható, felszabadultabb irányt vettek. De ezt majd jövő héten tekintjük át ugyanitt...

Addig is muszáj ismét aláhúznom: ha csak egy albumot mondhatok, számomra a The Great Southern Trendkill a hétvégén tíz éve meggyilkolt Dimebag Darrell magnum opusza. És úgy gondolom, ezekben a napokban mindenki megteheti, hogy legalább egyszer feltegye a Floodsot a piros szakállú tréfamester emlékére, miközben iszik a tiszteletére egy Blacktooth Grint.