Shock!

1994 márciusát írjuk. A zeneiparban három varázsszó használatos: Seattle, grunge és alternatív. Kurt Cobain még él, de rossz bőrben van, éppen haza kellett utaznia a Nirvana európai turnéjáról, miután beszedett egy rakás gyógyszert, és iszonyatos mennyiségű italt tolt le rá a torkán. A hónap legünnepeltebb két sztárja a Soundgarden és a Nine Inch Nails, akik a Superunknown, illetve a The Downward Spiral által maguk alá gyűrik Amerikát, miközben az előző éra egyik legnagyobb neve, a Motley Crue éppen alaposan zavarba ejt mindenkit aktuális lemezével. „A metal meghalt", suttogja mindenki a szakmában, a tengerentúlon a műfaj teljesen a szőnyeg alá kerül, sorra oszlanak fel, alakulnak át és váltanak irányt a korábbi korszak nagyjai. Ilyen alapozás után vajon mit lehetett mondani arra, hogy a világtörténelem egyik legsúlyosabb, legkompromisszummentesebb, leginkább metal nagylemeze egyből az amerikai listák élén nyitott? Túl sokat nem nagyon – hacsak azt nem, hogy a texasi Panteránál kevesen tettek többet ekkoriban a műfajért.

A Pantera fokozatos építkezéssel jutott el a súlyos zenék világának csúcsára, és 1993 közepén úgy fejezhették be a Vulgar Display Of Power album turnéit, hogy mindenki az évtized új metal hangzásának megteremtőjeként tekintett rájuk. Ilyen alapozás után nem tűnt könnyű feladatnak leszállítani a folytatást, főleg, hogy a csapat gyakorlatilag egyenesen a turnéról esett be a stúdióba. Nem volt kérdés, hogy ismét az előző két lemez producerével, Terry Date-tel dolgoznak majd, ám a korábbiakkal ellentétben nem saját Pantego stúdiójukban, hanem a tennessee-i Nashville-ben fogtak bele a melóba. Terry Date: „Úgy láttunk neki a Far Beyond Driven munkálatainak, hogy a lemeznek súlyosabbnak kell lennie a Vulgarnál. És ez bizony nem ígérkezett egyszerű feladatnak..."

Különösen annak fényében nem, hogy a csapatnak a folyamatos koncertezés közepette lényegesen kevesebb ideje volt azon gondolkodni, milyen is legyen majd a következő lemez. Zenei vezetőjük, a néhai Dimebag Darrell – aki ekkoriban kezdte el hivatalosan is ezt a nevet használni a korábbi Diamond Darrell helyett – szerencsére nagyjából tisztában volt vele, mit szeretne elérni: „A Panterában sosem voltak tervek vagy formulák, minden dal másképp állt össze. Egyszerűen csak jammelni kezdtünk, és született belőle valami. Amikor nekikezdtünk a lemez munkálatainak, nem volt annyi riffem, mint a korábbi alkalmakkor, de pontosan tudtam, mit szeretnék elérni. Egy igazán elvetemült, elbaszott lemezt szerettem volna: frisset, újszerűt. És a végeredmény pontosan ilyen is lett." A tagok szerint a spontánabb készítési körülmények egyértelműen az anyag javára váltak. Phil Anselmo: „A Cowboys From Hell és a Vulgar Display Of Power dalait előzetesen demóformában már rögzítettük, és emiatt a lemezváltozat egy kicsit már veszített ezek spontaneitásából, őserejéből. Ezúttal viszont amint elkészültek a dalok, egyből felvettük őket, méghozzá a végleges változatban. Ezért aztán a lemeznek is nyersebb, élőbb érzete lett."

Bizonyos vázlatok persze születtek a korábbi időszakban, többek között a csapat koncertek közben megejtett, sördobálással egybekötött legendás jammelései során. Dime: „A 25 Years konkrétan egy koncerten állt össze, amikor az egyik este, egy teltházas bulin elkezdtünk játszogatni, és hirtelen megszületett a nóta főriffje. Philnek egyből baromira megtetszett a téma, és már ott, helyben elkezdett rá javaslatokat tenni, egy ponton pedig leállított minket, és azt mondta: oké, srácok, akkor most ide tegyetek bele egy arcbamászó, zúzós részt! És mindez tényleg emberek ezrei előtt történt... Egy kicsit félretettük a közönséget, és közben összeraktunk egy komplett számot. Amit egyébként aligha bánt bárki is: érdeklődve figyelték, amint kidolgozzuk az alapokat. Az I'm Broken meg egy beálláson született, miután totál másnaposan megérkeztem a helyszínre... A legjobb riffjeim jelentős része ilyen alkalmakkor pattant ki a fejemből." A tagok a visszaemlékezések alapján nagyjából három-négy hét alatt véglegesítették a meglévő ötleteket, és további hat hét alatt vették fel az anyagot 1993 őszén. Az egyes szerzemények persze így is sokat alakultak a munka során, a folyamatokat pedig – mint rendesen – ezúttal is Dime fogta össze: „A Far Beyondon megpróbáltam egy kicsit jobban koncentrálni a dalok összképére, és azt nézni, melyikhez mi illik a legjobban. A Slaughtered közepén eredetileg például lett volna egy lassú, melodikus szólóbetét, de miközben dolgoztunk rajta, mindenki elkezdett sörözgetni, és hirtelen nagy csend lett. Rádöbbentem, hogy a dal egyszerűen elvesztette a lényegét és az erejét, így aztán azt mondtam: hagyjuk a picsába azt a szólót! Éppen azért, mert az összhatás a lényeg."

Dimebag a munkálatok során végig e filozófia jegyében járt el, és mint a fenti példából is látszik, saját magával szemben is kíméletlen volt, ha az adott dal éppen azt kívánta meg. Máshol pedig újszerű megoldásokkal kísérletezett: „Mindig sokat beszéltem arról, mennyire fontos, hogy rátalálj egy megfelelő hangra, és ráérezz, miközben kitartod. Egy nap a garázsomban kísérleteztem a kis nyolcsávos magnómmal, és megpróbáltam ráérezni, milyen szólóra lenne szükség a 5 Minutes Alone-ban. Eleve rövid megoldásban gondolkodtam, és egy idő után eljutottam addig, hogy megkérdezzem magamtól: tényleg szükség van rá, hogy valami brutálgyorsat tekerjek benne csak a tekerés kedvéért? Dehogy van rá szükség. Miért nem fontolom meg inkább a saját tanácsomat? Így aztán ráfogtam arra a bizonyos hangra, és tényleg állati jól szólt. Egy ideig kísérleteztem vele, hogy kicsit tovább bonyolítom, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az egyhangos megoldás sokkal ütősebb. Elkezdtem trükközni vele, amíg csak nem szólt úgy, mint egy sziréna. És a dalban pontosan ennyire volt szükség. A Good Friends And A Bottle Of Pillsben pedig hagyományos szóló helyett simán csak nagyon közel mentem Vinnie-hez, aki baromi keményen dobolt, lassan tekergettem a hangerőt a gitáromon, és hagytam, hogy gerjedjen. A hangszer eleve egy ősrégi MXR flanger pedálon futott keresztül, és azt akartam, hogy a nóta eleje zajos legyen. A pickup teljesen véletlenszerűen szedte össze Vinnie pergőhangjait, és ez kinyitotta a zajzárat. Konkrétan a dob húzza maga után a gitárt, ebből fakadnak azok a furcsaságok. Egyetlen hangot sem fogtam le: csak álltam ott piásan, és szarakodtam a hangerőszabályzóval." A zenekar ekkorra ért el abba a fázisba, hogy a hangszeresek már Anselmo minden ötletét is tárt karokkal fogadták: „A korai időkben még elég tartózkodóak voltak, ha javasoltam valamit, de a Vulgar Display Of Power idején már simán mondhattam nekik, hogy bízzák rám a szövegeket. A Far Beyond Drivennél pedig már tényleg azt csináltam vagy mondtam, amit csak akartam."

A csapat a keverés befejezése előtt, 1993 decemberében még leugrott Dél-Amerikába pár koncert kedvéért: itt korábban sosem jártak még, és éppen érkezett egy megfelelő ajánlat. A négyes a kontinensen a népszerűség egy új fokával ismerkedett meg: Buenos Airesben három egymást követő estén töltötték csordultig a majdnem ötezer férőhelyes Estádio Obras Sanitárias csarnokot, de Brazíliában és Venezuelában is tömegek várták őket – igaz, a caracasi bulit Dimebag később élete legrosszabb élményei közé sorolta: „A helyszínen szembesültünk vele, hogy egy bazinagy baseball-pályán kell majd játszanunk, ami tele van denevérekkel, kígyókkal meg hatalmas kék rákokkal. Megpróbáltuk törölni a dolgot, de a szervezők közölték: ebben az esetben simán benne van a pakliban, hogy kitör a botrány, a kormány pedig drogügyletekkel vádol meg minket, és letartóztatnak. Így aztán inkább játszottunk... Aznap tizenegy kölyköt kellett kórházba szállítani kígyómarás miatt, én meg olyan durva ételmérgezést kaptam, hogy majdnem otthagytam a fogamat. Két héten át csak izzadtam meg fostam, és ágyban kellett maradnom." A keverési fázis így javarészt Dime nélkül zajlott, de különösebben nem volt miért aggódnia. Date és a társproducer Vinnie Paul pontosan tudta, hogy kell szólnia a lemeznek, a dobosnak pedig még egy sajátos trükkje is volt arra, hogy még pörgősebbé tegye a végeredményt: „Egy X1-ra keresztelt cuccot toltunk minden este, ami egy adag Crown Royal whiskey volt, felütve fél tabletta extasyval. Az egyik legőrültebb érzést eredményezte, amit életemben megtapasztaltam, mert valami egészen elképesztő mértékben erősítette fel a zene hatását. Ott álltunk a keverőben, és mindenki lúdbőrzött, meg kaparta az asztalt, ahogy hallgattuk a zenét, és variáltunk: ez így most jó? Na, tekerjük csak fel még egy kicsit..."

Az EastWest emberei közül akadtak olyanok, akik kissé megijedtek a leadott kész lemez súlyosságától, de egyrészt tudták, hogy a zenekar nem enged beleszólást a saját ügyeibe, másrészt a Vulgar Display Of Power sem volt éppen kommersz album, mégis milliós példányszámban fogyott, így aztán rájuk hagyták a dolgot. A csapat és Dean Karr által megálmodott eredeti borítóra, amelyen egy fúró ejt anális inzultust egy jobb sorsra érdemes személyen, már egyből nemet mondtak. A jól ismert kék, koponyás dizájn kompromisszum eredményeként született meg szintén Karr műhelyében. Vinnie: „Nekünk tetszett az eredeti elképzelés, szerettük volna, ha azzal jelenik meg a lemez: metal a seggedbe, haver... De a kiadónál azt mondták: jézusom, ezt nem árulhatjuk a boltokban, srácok, ezt nem lehet! Őszintén szólva baromira feldühítettek minket ezzel, de a végén azt mondtuk: oké, ha a limitált verzión ott lehet a másik kép is, simán mehet a koponyás változat. Végülis a lényeg ott is ugyanaz: szétfúrja a fejedet a zene..." A Far Beyond Driven című album – a hetedik a Pantera diszkográfiájában, a negyedik Phil Anselmóval a mikrofonnál, és a harmadik a csapat 1990-ben megkezdődött új korszakában – 1994 márciusának második felében került a boltokba.

A zenekarnak sikerült valóra váltani a törekvéseket, mert a Far Beyond Driven valóban brutálisabb, kíméletlenebb és töményebb még a Vulgar Display Of Powernél is. Mindez nem csak a zenére, hanem a hangzásra is áll: egyfelől bizonyos dalokban még lejjebb hangoltak, másrészt Terry Date is igen alaposan kitett magáért, megalázóan nagyot dörren az anyag mai füllel is. Gyönyörűen szólnak a hangszerek, és mindenkire érdemes külön odafigyelni, mert eszméletlen okos, ízes dolgokat játszanak végig. Emellett lehetetlen nem észrevenni, hogy a Far Beyond sokkal borultabb, tüskésebb közvetlen elődeinél, ami elég egyértelműen Anselmo dalszerzésbe történt még szorosabb bevonásának köszönhető. Ezen a lemezen mutatkozott meg először teljes valójában a Pantera azon sötétebb oldala, amely aztán az ezt követő The Great Southern Trendkill albumon lépett felnőttkorba. Utóbbi album bizonyos dalai kétségtelenül extrémebbek, szélsőségesebbek a '94-es számoknál, de összességében emellett is tartom: ha a koncentrált durvaságot, egyvégtében vett gyaluló hatást tekintjük, a Far Beyond Driven a banda legsúlyosabb, legkeményebb produkciója. Nem véletlen, hogy a korabeli kritikákban a Reign In Blood is rendszeresen felmerült, mint a metal történelem egyetlen lehetséges viszonyítási alapja.

Az album említett borultságát jól példázza, hogy a dalok igazság szerint egyáltalán nem nyilvánvalóak, és nem is feltétlenül adják könnyen magukat elsőre. Néhány jellemzően direkt riffkoncentrátum persze itt is akad, de nem ezek vannak túlsúlyban. Mindjárt a nyitó Strength Beyond Strength elképesztő elánnal gázolja le a hallgatót klasszikusan thrashes kezdésével, Anselmo is minden korábbinál durvábban, agresszívebben hozza benne magát, a nóta tengelyébe illesztett belassulás pedig még kegyetlenebb a rá érkező formabontó, lidérces futamokkal operáló, beteg szólóbetéttel. „Hail kings, the new kings / Stronger than all", üvölti Phil, és aligha akad ember, aki ilyen indítás után vitába merne szállni vele... Pláne, hogy a nyitás után következő daltriász vitán felül a Pantera legkerekebb és egyben legismertebb, legközkedveltebb remekművei közé tartozik. A szédületes groove-ra pakolt Becoming nyújtós, elvetemült riffjét azóta sem sikerült teljes mértékben felfognom ép ésszel, a refrén az egyik legfogósabb az egész albumon, és Vinnie is őrületesen hatásos témákat eszelt ki hozzá. Az agyzúzó 5 Minutes Alone szintén megkerülhetetlen riffet szabadít a hallgatóra, de a legbriliánsabb mégis az benne, hogy a végén még ezt a szüntelenül préselő témát is sikerül még tovább vadítaniuk a módosított gitáralapokkal és Phil hisztérikus üvöltéseivel. Az I'm Broken pedig a Far Beyond Driven kvázi-slágere, ahol Dimebag néhány nyíltan iommista témából húz áthatolhatatlan gitárfalat. Az elsőre is irgalmatlanul ragadós dal talán a legbeindulósabb, legellenállhatatlanabb groove-okra épül, amiket csak valaha is játszott a Pantera, és ez nagy szó – a húzós-nyúlós gitárszóló is tömény zsenialitás. (Szerintem egyetlen dalra sem őrjöngtem többet tizenévesen a lesötétített szobában, mint erre.)

Az elvetemültebb témák sora a Good Friends And A Bottle Of Pillsszel kezdődik, amely – mint azt Darrell is mondta – igazából csak egy beteg gitárgerjesztésekkel felturbózott, bekábultan, de atomfeszesen menetelő dob-basszus alap, amire Phil egy elég beteg szöveget szaval, a refrénszerűségben pedig hisztérikusan üvölti el a sorokat a kínzóan sikoltó futamokra. (Egészen pontosan egyébként sosem magyarázta el, miről szól a szöveg, csak azt, hogy igaz sztorit mesél el, amire egyáltalán nem büszke.) De az a legőrületesebb, hogy a maga nemében még ebben is van ráció... Mindez fokozottan igaz a 7 perces Hard Lines, Sunken Cheeksre, amely ugyan nem tartozik a Pantera legismertebb dalai közé, de szerintem simán a lemez egyik legjobbja. Lidérces, nyomasztó futamokból fordul át Dimebag gonosz, doomosan gördülő riffjébe (mekkora téma ez is, te jó isten!), hogy aztán tempósabban zakatolós, őrületes energiákat felszabadító staccatóba váltsanak benne. A refrén ehhez képest egész melodikus, gyorsan ragad, az intrótémára beszélős középrész után érkező szólóban pedig megint elsül Darrell keze, egyszerűen könnyfakasztó, mennyire gyönyörűen volt képes játszani még egy ennyire durva, kegyetlen dalban is. (Utólag amúgy nem nehéz észrevenni, hogy ez a szám már elég egyértelműen a Trendkill lemez vonalát vetítette elő.)

A darálós, kíméletlen riffre épülő Slaughtered nem csak a lemez legextrémebb, legkíméletlenebb szerzeménye, de a csapat tagjai szerint egyben a legtechnikásabb is: mind Dime, mind Vinnie megszenvedett, mire sikerült a megfelelő formában lemezre játszaniuk, de a végeredmény mindenképpen megérte. Anselmo magához képest új hangon szólal meg a dalban: a verzékben szinte hörgés, amit produkál, amit aztán mesteri érzékkel vált át a megfelelő pontokon hol hisztérikus, hol öblösebb üvöltésekbe. A szám középrésze pedig jó eséllyel a legtöményebb, legsűrűbb témahajigálást rejti, amivel a zenekar csak valaha is előállt – annak idején, 14 éves fejjel még csak felfogni is elég nehéz volt, micsoda brutalitás szorult ide, méghozzá mindenféle felesleges öncélúság nélkül. Pedig ha jól megfigyeljük, az egyik riff valójában vegytiszta tradicionális heavy metal a Judas Priest nyomdokain, csak éppen igen alaposan bevadítva és megőrjítve... Vinnie lábdobos technikázása szintén iskolaszerű a „Do sin!" résznél.

Ha a hallgató némi lélegzetvételre vágyna, csak rövid időre kapja meg. A 25 Years nyitóriffje az album hagyományosabb témái közé tartozik (egyben az egyik kedvenc riffem is Dime-tól), de nem sokáig operálnak vele: a zaklatott, gerjesztésekkel hullámzó és agyzúzóan kalapáló, fokozatosan bevaduló riffek kettőssége által dominált zene pontosan passzol az Anselmo és apja hányattatott viszonyát boncolgató szöveghez... Még szerencse, hogy a dal egy roppant intenzív, beindulós záróblokkal oldja a korábban felhalmozódott irgalmatlan feszültséget. Ezután nagyon jól esik a fülnek és az agynak a Shedding Skin, amely szintén nem bugyinedvesítő ballada, de ismét könnyebben befogadható, direktebb nóta hatalmas Dime riffekkel és két fantasztikus szólóval, igen fogós refrénnel. Ez is óriási kedvencem volt az elejétől fogva.

Utána aztán ismét a lovak közé csapnak a Use My 3rd Armmal, ahol szüntelenül pumpáló szaggatott riffek és klasszikus, slayeres ízű thrashes témák váltakozása adja meg az alapot Phil beteg szövegének. A belassulós, csikorgós szakasz már tényleg csak a kegyelemdöfést viszi be... És ezek után még ott van a Throes Of Rejection, amelyről első hallásra azt hinnéd, valami nagyon direkt koncertfavorit fejlődik majd ki az őrületes, moshpit után kiáltó riffelésből. Ezt azonban mindig pont akkor fogják vissza, amikor már éppen robbanáspontra jutna a feszültség, és ismét valami teljesen nem nyilvánvalót hoznak ki belőle egy kiszámíthatatlan, roppant agyas szólóbetéttel. Ezek után szükség is van a Black Sabbath Paranoid albumáról feldolgozott Planet Caravan csodálatosan érzékeny, eredetihez méltó feldolgozására, hogy kicsit lenyugodjon a hallgató a szüntelen nyomasztás után. Igazság szerint akármeddig el tudnám hallgatni, ahogy Dime végtelen alázattal játssza a lekeverésbe úszó, csodaszép Iommi-szólót... (A japán verzió bónusza ezek után egy másik átértelmezés, a Poison Idea The Badge-e volt, egy elég tufa, szimpla hardcore/punk nóta, ami a világ többi részén csak a The Crow filmzenealbumon jelent meg.)

A Far Beyond Driven megjelenését a csapat körüli felforrósodott légkörben érthetően hatalmas várakozás előzte meg, és sejteni lehetett, hogy az albumra lesz kereslet. Mivel azonban az Egyesült Államokban ekkor már lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben voltak a direkt módon metalos hangzású csapatok, mint két évvel korábban, a Vulgar Display Of Power megjelenése idején, a zeneiparban óriási döbbenetet okozott a fogadtatás: a lemez már megjelenésének hetében 185 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, amelynek köszönhetően egyből a Billboard Top 200 első helyén kezdett. Soha korábban nem került még ennyire súlyos album az amerikai listák legtetejére, és ha mindez nem lett volna elég, a Far Beyond Driven a világ minden táján közel ennyire impozáns eredményeket produkált: Ausztráliában szintén az élre tört, miközben Nagy-Britanniában harmadik, Németországban pedig negyedik lett (az angoloknál a felvezető single I'm Broken őrületes módon még a kislemezlistán is bekerült a Top 20-ba, a 19. helyre).

Persze akadtak, akik relativizálni igyekeztek a sikert, mondván, hogy Amerikában csak egy gyengébb, álmatagabb hetet fogtak ki a megjelenések terén, ennek azonban nem volt súlya: hogy csak egy példát mondjunk, az Aerosmith és a Get A Grip album egy évvel korábban ennél kisebb, 171 ezres eladással lett listavezető, és az ő elsőségük értékét akkor senki sem vitatta el. Vinnie: „Hozzánk hasonló metal csapat korábban soha nem szerezte meg ezt a pozíciót az amerikai listákon, és mi emellett magasra is emeltük a műfaj zászlaját. Úgy 1992 után a heavy metal kifejezetten kínos kifejezésnek számított, nem volt menő – sokan éppen ezért inkább azt mondták, hogy ők alternatív zenét játszanak, meg ezt, meg azt, meg amazt. Minket ez egy cseppet sem érdekelt, és a rajongóinkat sem. Nem játszották a dalainkat a rádiók, az MTV-nél pedig kifejezetten utálták a zenekart, de nem is volt szükségünk rájuk – mi nem egyslágeres szenzáció voltunk. A sikert csakis annak köszönhettük, hogy az előző négy évben megállás nélkül koncerteztünk, és minden este feltöröltük a padlót a közönséggel. Azt adtuk, amire vágytak: kimentünk, és kibaszott jók voltunk. A rajongóink pedig szintén a legjobbak voltak a világon."

A zenekar a lemez megjelenésével párhuzamosan azonnal turnézni kezdett: először egy rövidebb amerikai kört futottak le, majd Japánban és a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon folytatták a sort. Utóbbi buli saját bevallásuk szerint sem sült el túl jól, ráadásul kifejezetten rossz hangulatban is léptek színpadra, miután Vinnie Paul és Phil csúnyán összeszólalkozott néhány angol újságíróval, amiért azok írásban a valósággal ellentétesen interpretálták a szavaikat bizonyos korábbi beszélgetések esetében. Noha ezt ekkor még nem feltétlenül érezték, a fokozott érdeklődés ekkorra már komoly extra nyomást helyezett rájuk, különösen Anselmóra, akinek minden este el kellett adnia a bulikat – erre azonban éppen azért, mert a korábbi években folyamatosan mindent beleadott, már egyre kevésbé volt képes fizikailag. Anselmo: „Még a Vulgar turnén történt, hogy elég durván megsérült az egyik csigolyám a derekamnál. Olyan megalázottnak éreztem magam, mint Superman, akiről épp letépték a köpenyét: életemben először sebezhető lettem, és fogalmam sem volt, mi a faszt kezdjek ezzel a helyzettel. Az I'm Broken pontosan erről szólt: bármit megtettem volna annak érdekében, hogy ismét rendbejöjjön a gerincem. Amikor a Far Beyond Driven kijött, már mindennel kapcsolatban vegyes érzéseim voltak, mert rengetegszer küszködtem nagyon komoly fájdalmakkal, és pontosan tudtam: egy megerőltető, kimerítő világ körüli turné áll előttünk. Ezzel a rengeteg fájdalommal kezdődött a zuhanásom a semmibe... Mindannyian nagyon boldogok voltunk, amikor a lemez az első helyen nyitott, de tulajdonképpen pont ezzel egyszerre kaptam meg a második MRI-m eredményét, ami azt mutatta, hogy már egy másik csigolyám is kimozdult a helyéről. Pontosan tudtam, hogy csak akkor fogom bírni a turnét, ha valamivel enyhítem a fájdalmat, így aztán hétköznapi fájdalomcsillapítókkal és izomlazítókkal kezdtem, de ez csak a lépcső alja volt. A fájdalomcsillapítók hazudnak. Felnagyítják a sérülés jelentőségét, és onnantól kezdve csak ezzel foglalkozol: a kínjaiddal és a tablettákkal."

A turné azonban nem állhatott meg: a Far Beyond Driven másfél hónap alatt bearanyozódott Amerikában, a Pantera pedig hatalmas tömegek előtt indult neki a nyáron az Egyesült Államoknak, előzenekarként a Chaos A.D.-vel nyomuló Sepulturával, a State Of The World Address révén szintén karrierje csúcsán lévő Biohazarddal és a kicsit később becsatlakozó, Cleansing korszakos Pronggal. A körút óriási sikerrel futott, ám hatalmas botrányba keveredtek, miután Darienlake-ben Anselmo összeverekedett egy biztonsági emberrel, aki elég csúnyán meg is sérült az incidens következtében. Rex: „A koncert hevében összenéztem Phillel. Nagyon jól ismerem, pontosan tudom, mikor mire gondol, és láttam rajta, hogy baromi dühös. Aztán lemutatott a nézőtérre, ahol az egyik biztonsági őr a hajánál fogva tartott egy srácot, és többször is a földhöz vágta. Phil odarohant, és a mikrofonjával irgalmatlanul fejbebaszta az arcot, aki ezután elesett, a srác pedig meg tudott pattanni. Na, utána nem mehettünk el a helyszínről, Philt pedig a buli után a rendőrök vitték el. De a mai napig azt mondom: abszolút helyesen cselekedett."

Anselmo csak ötezer dollár óvadék letétele ellenében szabadult, és később száz nap közmunkára ítélték az ügyben: a csapat kitartott amellett, hogy az énekesnek igaza volt, az amerikai sajtóban azonban ízekre cincálták őket. Minden bizonnyal a doningtoni esetből, illetve innen volt eredeztethető az a paranoiás viszony, amellyel a zenekar innentől kezdve a médiához állt. Phil: „A kibaszott amerikai MTV azzal viccelődött, hogy kicsit túlzásba vittem ezt a headbangelősdit! Egy olyan idiótának állítottak be, aki azzal szórakozik, hogy a koncerteken beveri a biztonsági emberek fejét! Bezzeg amikor azon a szánalmas, műanyag Woodstock '94 fesztiválon a Green Day egyik tagjának a seggét jól szétrúgta egy biztonsági ember, akkor persze egyből ő lett a nap hőse, mert szegény fiú a közönségért, a kölykökért küzdött a húsheggyel! Én vajon mi az istenért mentem neki annak az embernek? Talán azért, mert ebben találok élvezetet? Most, hogy a Pantera az egyik legnépszerűbb csapat, mindenért mi vagyunk a hibásak. Nem tehetek róla, hogy sikeresek lettünk, egyszerűen csak koncerteztünk és lemezeket adtunk ki. Sajnálom! Metalt játszunk. Sajnálom! Szeretnek bennünket az emberek. Sajnálom! Bűnhődnöm kellene azért, mert hosszú hajam volt, bőrgatyában jártam és feldolgozásokat énekeltem? Nevetségesnek tartom, hogy olyan hülyeségeket kell elmagyaráznunk minden nap, mint például hogy miért volt rajtunk spandex nadrág a '80-as években! Platinalemezeink vannak, minden este 20 ezer ember jön el megnézni minket, mégsem kapunk egy fikarcnyi tiszteletet sem, mert mi csak metalt játszunk, nem pedig valami divatos alternatív szart!" A csapat ekkoriban kissé talán a ló túloldalára is átesett az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokkal, de tagadhatatlanul jól állt nekik az outsider szerep. Ezt bizonyítja, hogy ebbéli minőségükben még a multinacionális Warner birodalom berkein belül dolgozó, kiemelt sztárzenekarként sem veszítették el hitelességüket.

Miután 1994 nyarán három hónapon át, szünet nélkül járták az utat otthon, szeptembertől Európa következett (két hozzánk közeli, osztrák állomással), majd Ausztráliában zárták az évet. És nagyjából ezekben a hónapokban elkezdtek megjelenni a törésvonalak a hangszeres szekció, illetve Anselmo között. Vinnie: „Bizonyos napokon bementél Philhez az öltözőbe, és nem is nézett rád. Ilyenkor az ember magában kereste a hibát: bassza meg, mivel bánthattam meg? Máskor meg éppen tök jó passzban volt, és nagyban ment nála a buli. Egy idő után elkezdett kiszámíthatatlanná válni a helyzet: sosem tudhattad, mi fog történni éppen. Egyik nap úgy éreztük, a világ legfantasztikusabb koncertjét adtuk, másnap meg mintha minden szétesett volna. Egyszerűen nem értettük: mi az isten folyik itt? Mi baja van Philnek? És miért lett hirtelen mindenki baromi ideges? Listavezető nagylemezünk van, a csúcson vagyunk, és ráadásul pontosan úgy jutottunk el a világ tetejére, ahogy akartunk. Egyáltalán mi lehet ebben a helyzetben problémás?"

Nem világos, pontosan milyen szerekkel próbálta ekkoriban enyhíteni a fájdalmait Anselmo – a heroin ekkoriban még valószínűleg nem játszott nála –, de pihenni ezután sem lehetett: a csapat iránt akkora volt az érdeklődés, hogy 1995 első három hónapja további amerikai koncertekkel telt, de egyre rosszabb hangulatban. Vinnie: „Phil ekkor kezdett eltávolodni a zenekar többi tagjától: külön turnébuszt akart, aztán egy idő után már csak közvetlenül a koncertek előtt találkoztunk vele, utána meg egyből le is lépett. És soha nem tudhattad, melyik Phillel találkozol majd: azzal a pitbullal, akit mind ismertünk és imádtunk, vagy valami olyan arccal, aki totálisan szétesett, és fogalma sincs róla, mit csináljon. Ez az egész a Far Beyond Driven turnéin kezdett problémás lenni, de mivel nem tartottunk szünetet, nem is tudtunk elmenekülni előle. Akkoriban egy csomó minden belépett a képbe, főleg nála. De mindenkinek fáj valamije. Nekem például állandó ínhüvelygyulladásom volt, mégsem kezdtem el drogozni, hogy csillapítsam a kínjaimat." Nem használt a hangulatnak, amikor a márciusi montreali koncerten Anselmo a színpadon hatezer ember színe előtt fogott indulatos szónoklatba a fehéreket gyűlölő fekete rapperekről, illetve az általuk közvetített eszmékről, és szokásához híven elég alaposan bele is melegedett a témába. A kiváltó ok egyébként itt is egy biztonsági őr túl vehemens viselkedése volt, aki történetesen éppen fekete volt... Ezek után természetesen magyarázhatta az énekes naphosszat egyes fekete bokszolók vagy Seal iránti rajongását, nem volt menekvés: az amerikai média azonnal ráugrott a témára, és a zenekarnak roppant hosszadalmas, kínos magyarázkodásba kellett bonyolódnia, hogy lemossák magukról a rasszizmus bélyegét.

A jelekből utólag könnyen kiolvasható, hogy a Panterának ekkor már mindenképpen pihenőre lett volna szüksége, és ma már természetesen maguk a tagok is elismerik ezt, de a Far Beyond Driven turnéja végül így is minden vártnál hosszabbra dagadt: összesen 297 koncertet adtak a lemez kapcsán, mire 1995 második felében végre szünetet tarthattak. A turnén beindult folyamatok azonban csak ekkor szökkentek igazán szárba: Anselmóról évek óta tudni lehetett, hogy New Orleansban is zenélget régi cimboráival, demóik igazi kuriózumnak számítottak, így aztán a maga idejében, az év őszén megjelentetett első Down lemez, a NOLA is valóságos underground szenzációvá érett. Vinnie, Dimebag és Rex azonban Phil korábbi elszeparálódása fényében egyáltalán nem örült az album megjelenésének, még ha ezt akkoriban nem is verték nagydobra. „Amikor Phil megcsinálta a Down lemezt, mi, többiek kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat", mondta utólag a dobos. „Úgy voltunk vele: de hát a Panterába fektettünk annyi munkát az elmúlt években, elértük a céljainkat, és most ennek az egésznek a kellős közepén nekiállsz valami mást csinálni? Igazság szerint azelőtt soha nem is beszéltünk erről igazán részletesen, csak akkor kezdtük el kérdezgetni, amikor már máshonnan is folyamatosan érkeztek vissza hozzánk az információk a Downról. Phil meg csak annyit mondott: ó, haver, nem nagy ügy, játszunk pár bulit, aztán annyi... És akkoriban tényleg nem is volt szó ennél többről. De utólag egyértelmű, hogy feszültséget szült köztünk a dolog, meg olyan ellenséges érzéseket, amiket egyébként simán el lehetett volna kerülni. Ráadásul Phil akkoriban költözött vissza New Orleansba, így aztán nem is voltunk már folyamatosan együtt. A szabadidőnkben nem álltunk folyamatosan kapcsolatban, ami a korábban megszokott helyzethez képest furcsa volt."

A külvilág ebből persze semmit sem érzékelt: a Pantera a metal világ csúcsán állt, a Cowboys, a Vulgar és a Far Beyond még 1995 legvégén is átlagosan heti 5-5 ezer példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, az 1996 májusában kiadott következő album, a The Great Southern Trendkill pedig ismét új dimenziókkal tágította a jól ismert hangzásvilágot. Az album egyes dalainak bizarr, drogos pszichedeliája csak akkor nyert új jelentést, amikor az év júliusában, a csapat White Zombie-val közös dallasi koncertje után Philt szó szerint a halálból kellett visszahozni egy aranylövés után. Ez azonban már a következő fejezet...

Ezen a ponton koncentráljunk csakis a most húszéves Far Beyond Drivenre, minden idők egyik legtöményebb, legsűrűbb, legsúlyosabb metal mesterművére. Amelynél nyilván óriási fegyvertényt jelentett az amerikai listavezető hely, illetve az, hogy világszerte közel 3 millió példányban talált gazdára, mindennek a maga idejében hatalmas jelentősége is volt a műfaj szempontjából. Az album legnagyobb sikerét én azonban inkább abban látom, hogy egy felülmúlhatatlannak tűnő, tényleg földrengető hatású nagylemez után is képesek voltak rajta kicsit mást, újat és hasonlóan jelentőségteljeset mutatni. A konklúzió ezúttal is csak az lehet, mint a többi klasszikus Pantera album esetében: soha az életben nem lesz még egy ilyen zenekar. De megkockáztatom, hogy a mai színtéren egy „békebeli korba lépett nagy öregek"-státuszú Panterára is elementáris szükség lenne. Igen, akár egyetlen speciális turné erejéig is, mondjuk egy Zakk Wylde / Kerry King párossal szegény Dime helyén, ha már úgyis akkora barátok voltak így hárman. Persze emberileg az is száz százalékosan érthető, hogy egyvalaki ebbe valószínűleg soha az életben nem menne bele.