Shock!

Ronald Galletti, azaz Nasty Ronnie egy egykori profi pankrátor, aki 1983-ban szállt be az ekkor még női énekessel, Nightmare néven működő zenekarba, ami innentől Nasty Savage lett. 1990-es feloszlásukig aztán három nagylemez meg egy EP jött ki tőlük. Ezek nem futottak különösebb kört a mainstreamben, a formáció a thrash metal fénykorában is megmaradt a beavatottak kedvencének, pedig Ronnie személyében meg vadállat színpadi akcióiban volt reklámpotenciál bőven. A zenekar az első feloszlást követően hol aktív volt, hol nem, de igazából 1990 óta egyetlen érdemi dolog történt náluk, mégpedig a 2004-es, nem túl acélos Psycho Psycho lemez megjelenése. Se előtte, se utána semmi.

Húsz év szünetet követően érkezett tehát idén a Jeopardy Room, amitől ilyen előzmények után nem vártam különösebben sokat, végül mégis a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését okozta. Ugyan James Coker dobosnak már volt némi múltja a bandában, hiszen kétszer is játszott itt rövidebb időszakokban, tulajdonképpen csupa új arc alkotja a felállást, azaz Ronnie-t leszámítva mindenkinek ez az első lemezes munkája a Nasty Savage-ben.

Anno a banda kapcsán sokan emlegették a Mercyful Fate-et, hiszen Ronnie is ugyanúgy hajlamos volt a falzett sikoltozásra, mint King Diamond, illetve a csapat alapvetően thrash-alapú zenéjében is akadtak olyasfajta okkult, misztikus elemek, hangulatok, mint a dánoknál. 63 évesen ma már Ronnie nem sikoltozik – meggyőződésem, hogy régen se csinálta túl jól –, de azok a baljós atmoszférát teremtő zenei megoldások azért még mindig megvannak itt-ott az egyébként is tök hagyományőrző lemezen. Régisulis thrash metal hallható tehát a Jeopardy Roomon, ami nyilván nem lep meg senkit, aki szereti őket vagy legalább hallomásból ismeri a csapat nevét. Ebben a műfajban meglehetősen nehéz ma, három-négy évtizeddel az aranykor után igazán újat mutatni, és nem is biztos, hogy kell, főleg egy régi kultzenekarnak. Nasty Ronnie és a srácok sem feltétlenül akarnak, de tény, hogy rendesen összekapták magukat a lemezre, ami simán megeszi reggelire a Psycho Psychót.

Az egy dolog, hogy az új gitárosok, Pete Sykes és Dave Ornan kifejezetten jól játszanak, de ez ma már édeskevés lenne néhány remekbe szabott dal nélkül. Ilyen pedig akad a lemezen bőven. A King Diamond-féle horrorfeelinget megidéző Aztec Elegance például kiváló, akárcsak a szövegköpködős, tök tufa refrént azonnal a fülbe ültető, szupersúlyos Brain Washer vagy a fasza, ikergitáros szólót villantó, százszázalékos thrash metal esszencia Operation Annihilate is. De a kifejezetten testamentes, instru The 6th Finger meg a szintén Chuck Billyékre hajazó címadó is remek. A lemez abszolút csúcspontja viszont a negyven évvel ezelőtti Wage Of Mayhem demóról leporolt, alapos ráncfelvarráson átesett Witches Sabbath, amiben Donald és John Tardy vendégszerepelnek. Anno az Obituary egyik hangsúlyozott hatása volt a Nasty Savage, és a tesók alaposan ki is tesznek magukért a régi példaképek szolgálatában: az új verzió roppant súlyos és ütős lett, de benne van az eredeti hangulata is, épp csak több szinttel magasabbra emelték az egész színvonalát.

A tizenegy dalos, 43 perces lemezen egyedül a Blood Syndicate-ért kár, amit totál tönkretesznek a rákevert, szekunder szégyenérzetet eredményező női orgazmushangok, amik még a Manowartól is cikinek számítanának. Felejtsük is el ezt a kakukktojást gyorsan, és koncentráljunk inkább arra, hogy a Jeopardy Room összességében olyan acélos visszatérés, ami simán odatehető a régi lemezek mellé. Sőt, ha a nosztalgiafaktort félretesszük, megkockáztatom, hogy még jobb is azoknál.