Shock!

Húsz évvel ezelőtt, 1993. április 20-án jelent meg az Aerosmith karrierjének legsikeresebb nagylemeze. Ma már közhelyszámba megy, hogy a Get A Grip a bostoni rosszfiúk másodvirágzásának betetőzése volt, az album slágerei pedig 2013-ban is napi rendszerességgel szólnak a rádiókban (még Magyarországon is, ami azért sokat elárul arról, mennyire beivódtak annak idején a köztudatba), így nem csoda, ha ennyi év után lényegesen kevesebb szó esik arról, mennyire nem volt papírforma-szerű a lemez elképesztő sikere a maga idejében. És még ha ebben nyilván Alicia Silverstone is óriási szerepet játszott, azért dőreség lenne az egészet az ő számlájára írni – a Get A Grip ugyanis tényleg nagy album. Igazából csak az a kár, hogy a zenekar azóta sem volt képes hozzá fogható teljesítménnyel előrukkolni, és mivel a tavalyi Music From Another Dimension! a jelek szerint az utolsó sorlemez a pályájukon, mindezt akár véglegesnek is tekinthetjük.

Miután az 1987-es Permanent Vacationnel feltámadtak halottaikból, az 1989-es Pumppal pedig minden létező babért learattak a rockszíntéren, az Aerosmith 1990 végén eltűnt a nyilvánosság elől, hogy nekilásson a következő album dalainak. A munka szokás szerint döcögősen indult, ám a csapat 1991 őszén nem emiatt került be a lapokba, hanem mert nem hosszabbították meg lejáró szerződésüket a Geffen kiadóval, amelynek egyik fő húzóneveként tevékenykedtek az utóbbi években a Guns N' Roses mellett. (Hónapok kérdése volt, hogy a duó mellé a Nevermind albumot ekkoriban kiadó Nirvana is felsorakozzon.) Az ügy hátterében az állt, hogy David Geffen nem kívánta további extra részesedésekkel magához kötni a bandát, a csapat régi kiadója, a Columbia azonban elképesztő 30 millió dollárt ajánlott a zenekarnak, ha a Geffennel kötött megállapodás lejárta után visszatérnek hozzájuk. Michael Jacksont és Madonnát leszámítva soha korábban nem szerződtettek még senkit ekkora volumenű összegért a zeneiparban.

Tim Collins menedzser és a csapat bolond lett volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot, ám ahogy teltek a hetek, egyre jobban aggódtak amiatt, mi kerül majd a következő geffenes anyagra. Tom Hamilton: „1991 nyarán már több mint fél éve küszködtünk az új dalokkal. Számaink bőven voltak, de zeneileg és szövegileg is dolgoznunk kellett még rajtuk, slágergyanús téma pedig nem igazán akadt köztük. John Kalodner ezt azonnal jelezte is Timnek, aki teljesen megrémült. Beszart attól, hogy a következő lemez nem lesz olyan sikeres, és állandóan attól rettegett, hogy rosszra fordulnak a dolgaink. Közben pedig kényszeresen gyártotta a megoldandó problémákat... Másrészt viszont egy kicsit tényleg megszédültünk a Permanent Vacation és a Pump sikerétől." Collins és stábja ekkoriban már folyamatosan különböző terápiákra küldözgette a zenekar tagjait: Steven Tylert ekkor épp szexfüggőség miatt zavarták elvonóra a banda körül hemzsegő zenekari pszichiáterek, akik egyébként Joey Kramer jellemfejlődésével sem voltak elégedettek, majd Brad Whitfordnak, Joe Perrynek és Hamiltonnak is el kellett utazniuk egy klinikára – a menedzser állítása szerint azért, mert nem tudták megfelelően kezelni a pénzt. A zenészek lázadoztak, de végül beadták a derekukat.

A munka a következő hónapokban pattanásig feszült légkörben folyt: a csapat feltámasztásában kulcsszerepet játszó A&R guru Kalodnernek semmi sem volt elég jó, és egy idő után már maguk a tagok is kezdték elhinni, hogy gyenge a készülő anyag, ami természetesen belső feszültségek egész sorát okozta. A megoldást végül ugyanaz jelentette, ami a Permament Vacation idején: a külső dalszerzők. Így vonták be végül a munkafolyamatba Lenny Kravitzet, a Damn Yankees nagy párosát, Jack Bladest és Tommy Shaw-t, Jim Vallance-et, Taylor Rhodest és Mark Hudsont. Kalodner: „Rhodes körülbelül egy nap alatt helyrepofozta a Cryin'-t, nekem pedig egyből rendbejött a vérnyomásom: végre itt egy jó szám! Az Aerosmithék persze kibaszottul haragudtak rám, amiért megint beleszóltam a dalszerzésbe, elmondtak mindennek, de különösebben nem érdekelt a dolog. Nem azért fizettek, hogy puszipajtások legyünk, hanem hogy kihozzam belőlük a legtöbbet. Én képviseltem a lemezvásárló közönséget: ha nem írsz jó dalokat, nem veszem meg az albumot." A zenekar egyes források szerint ki is akarta rúgni Kalodnert, Collins azonban nem volt hajlandó beadni a derekát: „A Permanent Vacation idején egyértelműen John hozta meg a fontos döntéseket. A Pump idején a kontroll kezdett átcsúszni a zenekar kezébe, ezután pedig már annyira megnőtt az önbizalmuk, hogy senkinek sem akartak beleszólást engedni a dolgaikba. A legjobban Steven volt Kalodner ellen, hiszen John korábban többször is elég durván kritizálta őt. Némi gondolkodás után közöltem velük, hogy ha Kalodner megy, én is megyek, Johnt pedig megkértem, hogy legyen velük diplomatikusabb."

Kalodner tehát maradt, a következő lemez pedig végül csak alakot öltött. Az ismét Bruce Fairbairn producerrel, javarészt Vancouverben rögzített albumot Brendan O'Brien keverte – ezt Perry szorgalmazta, akinek nagyon tetszett a szakember The Black Crowes-nál végzett munkája –, és végül 1993. április 20-án került a boltokba Get A Grip címmel. Lehetetlen volt nem érzékelni a feszült várakozást a csapat körül, hiszen korántsem volt nyert ügyük: a '90-es évek új zenei trendjei cseppet nem kedveztek az Aerosmith-féle klasszikus hard rock zenekaroknak, ráadásul mindenki tudta, hogy a kedvezőtlenebb körülmények közepette ráadásul milyen súlyú feladat nyomta a vállukat. Egy robbanásszerű visszatérő lemez, majd egy olyan album után kellett elkészíteniük a folytatást, amely a maga kategóriájában gyakorlatilag felülmúlhatatlan volt, és emellett még elképesztő sikert is aratott. A Bon Jovi Keep The Faith anyagának sikere ugyanakkor megmutatta, hogy a helyzet korántsem reménytelen.

A Get A Grip annak idején az első hard rock albumaim közé tartozott (mint ahogy még oly sokaknak az én generációmból), a mai napig kívülről tudom minden mozzanatát az utolsó lábcin-susogásig, így elég nehéz róla elfogultságtól mentesen nyilatkoznom – de azért megkísérlem. Először is, az album sok szempontból biztonsági játék volt a csapat részéről, hiszen a stílus szemernyit sem változott a két elődhöz képest, csak az összekeverhetetlen Fairbairn-féle hangzás lett annyival bikább, amennyit 1989 és 1993 között fejlődött a stúdiótechnika. Nézőpont kérdése, hogy mindez probléma-e: szerintem nem, elvégre amikor kijött, az Aerosmith már simán a nagy öregek körét gyarapította, vagyis senki sem tőlük várta a rockzene forradalmasítását, ha pedig nekiálltak volna kockás flanelingben seattle-i témákat pengetni, alighanem az egész világ a hasát fogva röhögi ki őket. A másik észrevétel, hogy a tizennégy számos, bő egy órás album kicsit talán hosszúra nyúlik. Ez annak idején, tizenhárom éves fejjel nyilván nem tűnt fel, oda-vissza hallgattam naphosszat, felváltva a Queen Greatest Hits II válogatásával meg a Use Your Illusionökkel, és nem tudtam vele betelni, mai fejjel viszont teljesen egyértelmű. Képtelen vagyok nosztalgia nélkül gondolni a Fever tempós rock'n'rolljára, a Lenny Kravitzcel megerősített Line Upra, a Shaw/Blades párossal írt Can't Stop Messin'-re vagy a Perry által elénekelt, a maga nemében dögös Walk On Downra, de ezek azért két évtized távlatából igencsak automata üzemmódban született dalok benyomását keltik. Tetszőleges kettőt közülük simán lehagyhattak volna a lemezről, és ugyanez a záró Boogie Man kétperces, kissé céltalan instrumentalizmusára is áll (vagy utóbbiban kifejthették volna bővebben az egyébként tök hangulatos főtémát, és mindjárt más lenne a leányzó fekvése). Ezt leszámítva azonban a Get A Grip tökéletes rocklemez.

Az album központi dala mindenképpen a hat perc fölé kúszó Livin' On The Edge, és nem kis bátorságra vall, hogy ez lett a felvezető single: a hosszú, fenyegető atmoszférájú szerzemény végtelenül izgalmas dallamokkal operál, szerkezete cseppet sem egy nyilvánvaló slágeré, a hatás azonban letaglózó – elsőre beleszerettem, amikor meghallottam. Az Aerosmith ugyan sosem számított egydimenziós csapatnak, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ezzel az epikus, gigászi mesterművel érkeztek meg a '90-es évekbe. Hasonlóan eltalált darab a tulajdonképpeni nyitószám Eat The Rich, amelynek zseniális szövege az elpuhult középosztályt veszi tűz alá, zeneileg pedig a banda valaha született leghúzósabb rockhimnuszai közé tartozik: nem ereszt, csak úgy árad belőle az energia. A címadó kevésbé ismert, de majdnem ugyanilyen jó: Kramer pumpáló dobalapjaira épített, védjegyszerű nyúúúúúlós-ragadós dallamokkal ellátott Aero-eszencia Perry részeg gitárjaival és olyan tempókkal, amiket már első hallásra is önkéntelenül üt az ember. Ugyanezt az iskolát hozza az azóta méltatlanul elfeledett Flesh is, ami a maga idejében sokáig a kedvenceim közé tartozott az anyagról. Már a verzékben lapuló elfojtott feszültség is párját ritkítja, és ugyan nem feltétlenül nyilvánvaló sláger, a Pump kevésbé tipikus darabjainak hangulatát és nagyszerűségét idézi. A Shaw/Blades párossal összehozott Shut Up And Dance leplezetlenül utal vissza a '70-es évek Aerosmith hangulataira, és címéhez illően tényleg táncos ritmusokkal operál (meg persze óriási vokálokkal). A nagyszerű hangszerelésű Gotta Love It szintén a klasszikus éra felé mutat, de Tyler óriási dallamaiban a Pump legmesteribb szerzeményei is ott kísértenek: olyan melódiákat énekel itt, amiktől képtelenség szabadulni, és mindig újszerűen tudnak hatni.

És akkor a három ballada, amiket mintegy kötelező jelleggel sokan utálnak – pedig nincs miért. A Cryin'-ra, az Amazingre és a Crazyre alighanem gyerekek generációja fogant meg ezekben az években – és ugyan én akkoriban az ilyesmihez még fiatal voltam, az ártalmatlan iskolai bulikban még akkor is abszolút csúcspontot jelentett mindegyik, nyilván nem kell külön magyarázni, miért. Így aztán a mai napig csakis jó érzésem támad tőlük, hiába tartoznak az agyonjátszott kategóriába, sőt, a legbluesosabb Crazyt például sokkal jobban kedvelem most, mint a maga idejében. Viszont a favoritom ezzel együtt is az Amazing, nem is annyira zseniális dallamai, hanem elsősorban Perry ezerpontos gitárszólója miatt, amit a végén még minden határon túl is képes minden másodperccel tovább és tovább fokozni. A Cryin' meg tényleg a lemez instant slágere, nem véletlen, hogy ez futotta be a legfényesebb karriert a Get A Grip dalai közül.

Senki sem gondolta volna, hogy a Get A Grip meg tudja majd ismételni a Pump elképesztő sikereit, de amikor az album megjelenése hetében egyből 171 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, és ezzel – a csapat karrierje során első ízben – az amerikai listák élére került, már mindenki tudta, hogy nem lesz gond a fogadtatással. Ami azonban ezután következett, az nem csak Tim Collins, John Kalodner, David Geffen és a csapat legmerészebb vágyálmait múlta felül, de egyben a rockzenében végbement trendekre is száz százalékosan rácáfolt. A Get A Grippel ugyanis az Aerosmith – nem kis mértékben a zseniálisan impozáns, megkerülhetetlen videóklipeknek köszönhetően – ismét megfogott egy új rajongói korosztályt. Már a Livin' On The Edge videója sem volt gyenge Edward Furlonggal és számos vizuális effektjével, a csúcsot azonban mindenképpen a balladák triója jelentette, a főszerepben Alicia Silverstone-nal, aki a Cryin', az Amazing és a Crazy klipjeinek köszönhetően a korszak egyik abszolút szexikonjává vált – ráadásul a Crazyben még Tyler lánya, Liv is szerepelt mellette.

A Get A Grip turnéja az Aerosmith történetének leggrandiózusabb vállalkozása volt, amit a csapat iránt mutatkozó elképesztő igényeknek köszönhetően többször is meg kellett hosszabbítani, és végül világszerte összesen 240 koncertes sorozattá hízott. Ennek során Budapesten is kétszer léptek fel: először 1993. november 13-án, a Budapest Sportcsarnokban a Mr. Big vendégeskedésével, majd 1994. május 25-én, az MTK Stadionban az Extreme-mel. A körút kiemelt állomásának számított a júniusi doningtoni Monsters Of Rock fesztivál, ahol természetesen headlinerként szerepeltek, illetve az augusztusi Woodstock '94, ahol mintegy 350 ezer ember kísérte figyelemmel a banda produkcióját. Ugyan az eredeti elképzelések szerint a csapatnak ekkor már a következő, immáron a Columbia/Sony birodalomnál megjelenő albumon kellett volna agyalnia, mindezt még a régi-új kiadó illetékesei sem erőltették: tudták, hogy minden további turnéval töltött hónap csak az ő jövőbeli zenekaruk ázsióját növeli még inkább.

Az eleinte kétkedéssel, aggodalmak tengerével fogadott lemez végül olyan sikerszériát hozott a zenekarnak, ami még a Pump utáni, fokozhatatlannak tűnő őrületet is felülmúlta, és az Aerosmith – amely a '70-es években gyakorlatilag kizárólag Észak-Amerikának zenélt – ekkor már legalább akkora volt a világ többi táján is, mint odahaza. Az albumról – a rockszíntérről egyedül a Def Leppard Hysteriájához és a Guns N' Roses Use Your Illusion albumaihoz fogható módon – hét kislemezsiker került ki, amelyek közül három is bejutott az amerikai Top 20-ba (a legnépszerűbbnek a Cryin' bizonyult, ez a 12. helyig vitte a tengerentúlon), és végül hétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 20 millió példányban kelt el. Ezzel az eredménnyel a csapat karrierjének legsikeresebb produkciójává vált, ami még két Grammyt is besöpört csak úgy mellékesen. „Sokan és sokszor kérdezik, mi az újkori sikerünk titka, de halvány fogalmam sincs", mondta ekkoriban Perry. „A magam részéről meg voltam győződve arról, hogy a Pumptól már csak lefelé vezethet az út, de nem így történt, bár én elsősorban nem a lemezeladási mutatók alapján mérem a sikert. Szeretném azt hinni, hogy még mindig tudjuk hozni a formánkat, de ezt az ember sosem tudhatja biztosan. Nem sok banda van még mindig a csúcson a mi generációnkból, és ez a gondolat néha nagyon magányossá tud tenni. Pláne, hogy én igazából nem változtam meg: még mindig ugyanaz a fickó vagyok, aki annak idején az első sorban állt a Rolling Stones bulikon. Még ma is igazi rocker vagyok, továbbra is élek-halok a rock'n'roll zenéért. Ha kitartok az elveim mellett, igazából nem sokban különbözöm a világ többi rockrajongójától. Imádom a zenét és gyönyörű emlékeim vannak a koncertekkel kapcsolatban. Sosem felejtem el például, amikor a Deep Purple-t láttam a karrierje csúcsán, de ugyanígy fantasztikus érzés volt látni például a Pearl Jamet is. Megpróbálok olyan egyenes és őszinte lenni mindenkivel és mindenhol, amennyire csak tudok. Otthon azért persze elég ritkán ugrándozom bőrnadrágban, de az erősítőm még reggeli közben is tízesre van feltekerve. Egy poros kisvárosban lakom, ahol az emberek már hozzászoktak, hogy összefutnak velem az utcán vagy a boltban, de természetesen vannak olyan városok is, ahol még az utcára sem mehetünk ki, mert azonnal csapatostul követnek minket a srácok. Mindez azonban a játék része, benne van a pakliban. Senki sem kergetett fel egy kibaszott bottal a színpadra, én magam határoztam úgy, hogy ezt akarom csinálni."

A Get A Grip periódusát végül egy Big Ones című, kizárólag a geffenes érára koncentráló válogatáslemez zárta 1994 őszén, rajta két új dallal, a Blind Mannel és a Walk On Waterrel, amelyek szintén agyonjátszott klipek lettek az MTV-n. A csapat iránti nem lankadó lelkesedést mutatta, hogy ez a kollekció is villámgyorsan átlépte a 7 millió példányos eladást világviszonylatban. Ha úgy is tűnt, hogy ezek után a csapatra a Sonynál sétagalopp vár, a valóság végül kegyetlenül rácáfolt az ezúttal pozitív várakozásokra: a Tim Collinsszal a Get A Grip készítése előtt és közben megromlott viszony robbanáspontra érkezett, ami végül a menedzser távozásához vezetett, és további súlyos pletykák kísérték Kramer kilépésétől kezdve Tyler újonnan feltámadt drogszenvedélyéig. A csapat ugyan a mai napig cáfolja ezeket a híreket, de még a róluk szóló, magyarul is megjelent könyvből is üvölt, hogy valamit igenis takargatnak. Akármi is történt azonban, az 1997-es Nine Lives lemez már nem hozta a mesterhármas szintjét, és ugyan továbbra is sínen tartotta a vonatot, eredményei végül meg sem közelítették a Permanent Vacation – Pump – Get A Grip triász eladásait.

Ha a Get A Grip nem is olyan hibátlan mestermű, mint a Pump, annyi bizonyos, hogy ez volt az Aerosmith utolsó igazán fontos, igazán jelentős, átütő erejű albuma, ami a maga idejében Magyarországon is szinte minden háztartásban megtalálható volt valamilyen formában. Emellett igazi indító lemezként, kora egyik legmeghatározóbb darabjaként világszerte százezreket fordított a rockzene felé. Az itt szereplő dalok nagy részét mindenki ismeri – annyit pedig a maradék is igazán megér, hogy most, megjelenése után húsz kerek évvel ismét alaposan megdöngessük velük a hangfalakat.