Öt év telt el a Grand Magus legutóbbi albuma, a Wolf God óta, de aligha leplek meg, ha elárulom: a zeneanyag alapján korántsem tűnik úgy, mintha kimaradt volna ez a fél évtized. Magyarul, JB, Fox Skinner és Ludwig Witt ott folytatja, ahol abbahagyta. Ha jóindulattal közelítek, azt mondom, elhajlások nélkül, őszintén és autentikusan nyomják, amiben a legjobbak. Ha beléjük akarok kötni, akkor meg azt, hogy nem erőltették meg magukat túlságosan, és megint ugyanazt kapjuk, mint eddig.
Mivel szeretem a bandát, méghozzá nagyon régóta, természetesen nem akarok beléjük kötni. A trió az old school doomosabb kezdetek után, nagyjából az Iron Will környékén talált rá arra a receptre, amit azóta is minden egyes alkalommal elkészítenek: a végeredmény néha különösen ízesen áll össze, máskor csak korrekt az adott kereteken belül, de természetesen mindig bőven hallgatható. Vagyis ezúttal is kaptunk kilenc dalt mindössze 35 percben, a szokásosan bevált stílusban, ami nagyon leegyszerűsítve olyan, mintha a Dio-érás Black Sabbath jammelne a klasszikus Judas Priesttel meg a korai Manowarral.
Vagyis ugyanúgy ne várj tőlem regényeket, mint ahogy a legutóbbi műről sem tudtam hosszas elemzésekbe bonyolódni: ezen a zenén nincs mit magyarázni. Ha ismered és szereted a Grand Magust, a Sunraven is tetszeni fog. Ha nem ismered őket, nyugodtan elindíthatod ezt az albumot is, mert tökéletesen megérthető belőle a lényeg, és utána ráadásul még vissza is áshatsz a ténylegesen legjobb munkáikhoz. Ha pedig eddig is elkerült az adás, nem most fognak a helyükre pattanni a fogaskerekek. Ez a patinás, ősi érzésvilágú, nyers és morózus, de közben roppant dallamos muzsika vagy bejön valakinek, vagy nem.
Nüansznyi eltérések persze mindig akadnak a banda lemezei között, most sincs ez másképp. Én például ezúttal egy paraszthajszálnyival dominánsabbnak érzem a vikinges-nordikus atmoszférát, mint mondjuk legutóbb – ugyanakkor nem tudom objektíven eldönteni, hogy ez ténylegesen így van-e, vagy csak a borító ragadtatott ilyen képzettársításokra. A To Heorot dallamai hallatán inkább előbbire hajlok, de összességében ez is csak egy leheletnyi benyomás, változásról szó sincs. Az anyag gerincét olyan Grand Magus-sztenderdek képezik, mint a zakatolós Skybound nyitás, a megamelodikusságában is igen húzós, erőteljes Winter Storms himnusz, a talán legdoomosabb The Black Lake vagy a priestes riffelésű Hour Of The Wolf.
JB nyilván végig baromi jól énekel és akadnak szép szólói is, jól szól az anyag, meg úgy összességében is rendesen összerakták. Ráadásul többé-kevésbé üresjáratoktól mentes is a Sunraven, bár azt hiszem, ennyi idő után, ilyen játékidővel azért elég problémás lenne ennek ellenkezője. Szóval mindkét fentebb említett megközelítésnek van létjogosultsága: elhajlások nélkül, őszintén és autentikusan nyomják, amiben a legjobbak, de közben nem erőltették meg magukat túlságosan, és megint ugyanazt kapjuk, mint eddig. Mindenki döntse el, vevő-e erre – mivel ez továbbra is jó zene, nekem simán csúszik. De a világot természetesen nem váltják meg vele.
Hozzászólások