Shock!

Glenn Danzig ma már leginkább nosztalgia-előadóként dolgozik, úgy az évekkel ezelőtt felélesztett eredeti Misfits, mint saját nevét viselő zenekara élén. Mivel az énekes idén már 70 éves lesz, mindez teljesen természetes is. Bő három évtizeddel ezelőtt azonban a Danzigre a rockszíntér egyik potenciális sztárcsapataként tekintett a szakma. Glenn, John Christ, Eerie Von és Chuck Biscuits a Mother dal MTV-s diadala után a nagy kiugrás küszöbén álltak, de az 1994-es negyedik albummal eszükben sem volt aprópénzre váltani a sikereket. Az elődeitől több szempontból is jelentősen különböző lemez ráadásul sajnos a klasszikus négyesfogat hattyúdalának is bizonyult.

Első három lemezével a Danzig elég rendesen megalapozta kultuszát és szakmai respektjét. Az 1988-as debüt, az 1990-es II: Lucifuge, illetve az 1992-es III: How The Gods Kill lerúgták magukról a skatulyákat, és egyszerre ősi, ám a korszellemhez is maximálisan passzoló hangulatukkal megfogták a közönség képzeletét. A csapat mindegyik albummal megközelítette az amerikai aranylemezhez szükséges félmilliós eladást, ám a nagy kiugrás még váratott magára. Mielőtt ráfordultak volna a negyedik album munkálataira, kiadójuk és producerük, az American főnöke, Rick Rubin úgy érezte: kedvező a széljárás, és talán érdemes lenne egy különleges kiadvánnyal enyhíteni a szépen bővülő tábor éhségét. Ez lett végül a Thrall-Demonsweatlive EP 1993 tavaszán, rajta három friss stúdiófelvétellel – az It's Coming Down és a Violet Fire című saját dalokkal, illetve Elvis Presley Trouble-jének feldolgozásával –, illetve koncertfelvételekkel.

Mint oly sokszor, Rubin szimata tökéletesnek bizonyult: a lemez végére bónuszként felpakolt, '88-as Mother újrakevert változatát felkapták a rádiók. Természetesen nem volt véletlen, hogy épp ezzel a dallal kísérleteztek ezen a módon. John Christ: „Már kint volt a harmadik lemez, amikor a Beavis And Butt-headben elkezdték nyomni a Mother klipjét még az első albumról. Valami olyasmin vitáztak, hogy le tudná-e nyomni Glenn Danzig Axl Rose-t... Erre Mark DiDia, a kiadó vezetője előállt az ötlettel, hogy át kellene keverni a Mothert, csinálni belőle stúdiós változatot meg élő verziót. Így tettünk, megjelent a dal az EP-n, valahogy benyomták a Beavis And Butt-headbe, és bumm, egyből bejelentkezett a Metallica, hogy vinnének bennünket turnézni! Egyértelműen Beavisék futtattak be bennünket az ostoba kis tévéshow-jukkal..."

Az újrakevert Mother koncertklipje a hisztérikus visszajelzéseknek köszönhetően önálló videóként is bekerült az MTV rotációjába. A zenekar körül sosem látott pörgés támadt, a dalnak eredetileg otthont adó első lemez és az EP iránt pedig egyaránt megugrottak az igények. Mindez ténylegesen komoly keresletet jelentett: a Thrall-Demonsweatlive a Beavis-féle adás debütálását követő tíz napban több mint százezer példányban talált gazdára az Egyesült Államokban. A csapatot ezután már a mainstream zenei lapokban is a jövő egyik lehetséges sztárbandájaként emlegették. Így esett, hogy a Danzig gyakorlatilag megállás nélküli turnézással töltötte 1993 hátralévő részét, majd miután felvették a negyedik nagylemezt, egyből útnak indultak a Metallica nyitóbandájaként az 1994 nyári, amerikai Shit Hits The Sheds turnén. A koncerteket a Suicidal Tendencies nyitotta. Az első album, majd az EP közvetlenül a turné kezdete előtt bearanyozódott Amerikában. A csapat természetesen korábban is játszott már a Metallicával, a baráti-rajongói viszony egészen a Misfits/Samhain-éráig nyúlt vissza, sőt, James Hetfield jogi okokból név nélkül ugyan, de itt-ott háttérvokálozott is a debütön. Ám a fekete lemezzel a világ egyik legnagyobb szupersztárjává vált Metallica ekkor már szó szerint tízezreknek játszott esténként, vagyis a turné nem is jöhetett volna jobbkor a Danzignek.

A korszak legnagyobb frissen befutott sztárbandái, így a Nirvana vagy a Pearl Jam köztudottan és jól dokumentáltan rendkívül nehezen viselték a sztárságot. Glenn Danzig velük ellentétben másként állt a kérdéshez, ugyanakkor egyértelművé tette: akármit vár tőle a szakma vagy a kiadó, nem fog kompromisszumokat kötni, hogy további szinteket ugorjon: „Nincs ellenemre a nagyobb siker, főleg, hogy mindannyian baromi keményen megdolgoztunk érte. Teljesen rendben van, ha némi pénzt is látunk ebből. De nem fogunk direkt olyan dalokat írni emiatt, hogy mindenáron bekerüljünk velük a rádióba. Nem változtatunk a zenénken. Tök jó, hogy az MTV nyomni kezdte a Mothert, de már előtte is megvolt a magunk lojális rajongótábora. Igazság szerint jobb is, hogy így alakult, hiszen más zenekarokat gyakorlatilag az MTV épít fel, aztán ha lekerülnek a műsorról a klipjeik, oda a népszerűségük is. Nálunk ilyen hálistennek nem fordulhat elő. Mi a keményebb utat választottuk, a koncertezéssel építettük fel a táborunkat." Az American abszolút kiemelt kiadványként kezelte a Danzig negyedik albumát, és természetesen szívesen vettek volna egy újabb MTV-s slágerszámot. Christ: „Azt mondták, hogy ha írunk még egy Mothert, garantálják: mindannyian malibui házat vehetünk. Glenn annyit felelt: bármit kérhetnek, de ezt az egyet biztosan nem."

A sors keserű fintora, hogy miközben a szakma leendő platinabandaként tekintett a Danzigre, a háttérben már felfeslettek a varrások az eredeti felállás szövetén. Christ: „A harmadik lemez munkálatainak vége felé jártunk, amikor egyértelmű lett, hogy közeleg a vég. Nem emlékszem egyetlen konkrét esetre, inkább több egymás utáni dologról volt szó. A színfalak mögött zajlottak az események a szerződésekkel, és sem Eerie-nek, sem Chucknak, sem nekem nem volt fogalmam a háttérben folyó jogi manőverekről. Csak később tudtuk meg, hogy volt egy kimondatlan utasítás, miszerint nekünk hármunknak senki sem beszélhetett ezekről... A lényeg, hogy sokkal-sokkal több pénz folyt be, mint amennyiről tudtunk, és ebből rengeteg másokhoz vándorolt, olyanokhoz, akikkel soha nem is találkoztunk. Bármikor is felmerült ez a kérdés, mindig odáig jutottunk, hogy fel kellene oszlanunk, de rendszerint az volt a válasz, hogy az album már gyakorlatilag kész, lekötöttük a turnét, dolgozunk a videókon, szóval egyszerűen nem állhat meg a gépezet. Mi meg: haver, de hát az első naptól fogva veled dolgozunk, mégis mi a fasz folyik itt? Aztán persze mi is kerítettünk ügyvédeket, és megpróbáltuk a színfalak mögött anélkül elsimítani a nézeteltéréseket, hogy közben elsüllyesztenénk a hajót. Reméltük, hogy azt a választ kapjuk majd: oké, igazatok van, tegyük rendbe a dolgokat. De nem tettük rendbe őket..."

A Mother sikere után az anyagi viták csak még jobban elmérgesedtek, hiszen ekkor már ténylegesen bőven volt min marakodni. Mindezt zenei nézeteltérések is súlyosbították. John: „Amikor ráfordultunk a négyes lemezre, az indusztriális vonal már túl volt a csúcson, de Glenn ekkorra érzett rá erre az irányra. Zajosabb, mechanikusabb dalötletekkel állt elő, némelyik nem volt több szimpla groove-nál. Semmit sem tervezett meg előre. Mire stúdióba vonultunk, még mindig nem voltak készen a dalok, a pre-produkciós szakasz nagyjából egy viccel ért fel. Mondtam is neki, hogy romlik a zenénk. Jobb mindenesetre biztos nem lett... Miközben én például folyamatosan fejlődni akartam gitárosként, zenészként, előadóként. De ha valaki Elvisnek képzeli magát, akkor azt hiszi, mindenki másnál jobb, és már nem is kell gyakorolnia, nem kell próbálkoznia, dolgoznia. Úgy voltam vele, hogy ha mondjuk húszmillió lemezünk fogyna, akkor esetleg beférne az ilyen lazulás, de hát 300-400 ezer albumokat adtunk el, az meg semmiség. Miközben a kiadó dollármilliókat fektetett a zenekarba..."

Danzig eközben Rubinnal is keményen tengelyt akasztott. A viták egy része anyagi természetű volt: Glenn szerint az American főnöke simán átverte őket, és egyszerűen nem fizette ki maradéktalanul a nekik járó pénzeket: „Rick akkor mondott volna igazat, ha már az elején is azzal áll oda elém, hogy »nézd, én is csak egy vagyok a kiadóknál dolgozó gennyládák közül, de szeretem a zenédet«. Csakhogy nem így történt: állandóan a barátságra hivatkozott, meg arra, hogy minden csodálatos lesz. Sokáig próbáltam elhárítani a problémákat, de aztán egy idő után már nem működött a dolog." Mindehhez tartalmi viták is társultak, a purista kiadóvezető ugyanis hallani sem akart az említett indusztriális ötletekről egy ilyen hagyományos, old school banda esetében. Ha hihetünk Glenn-nek, a négyes album egyes kísérleteit titokban kellett tartaniuk Rubin előtt, mert utóbbi akár letiltani is képes lett volna az albumot, ha megneszeli ezeket. A borító újabb ütközőpontot jelentett. Danzig eleinte mereven ellenezte, hogy zenekarnevet vagy logót nyomtassanak rá, sőt, még címet sem akart adni a lemeznek. Rubin a nyilvánvaló üzleti szempontok miatt értelemszerűen kategorikusan nemet mondott erre. Glenn ráadásul a vinyltokhoz hasonló papírcsomagolást álmodott meg az anyaghoz, ami minden dizájnossága ellenére komoly gyártási feladatok elé állította az Americant, és az albumot végül ezek miatt nem is sikerült megjelentetni a Metallica-turnéra, csak 1994 őszére. Miután pedig végre megjelent, a temperamentumos frontember valósággal felrobbant a tasakra nyomott vonalkódok miatt.

Amennyiben mindez nem lett volna elég, a bandában teljesen megromlott a hangulat. John: „A zenekar, jelen esetben Eerie, Chuck és én szörnyű jogi helyzetbe kerültünk, pontosabban inkább úgy mondanám, nem is egyeztettünk semmiről. Glenn mindent magának akart, és lassan kiszorított bennünket, amihez a kiadótól és a menedzsmenttől is megkapott minden támogatást. Mögénk senki sem állt oda, Glenn pedig megengedhette magának, hogy anyagilag is nyomás alá helyezzen bennünket egészen, amíg fel nem adtuk: a jogdíjak, a kiadási pénzek, az előlegek, minden nála futott össze. Nem is tudtunk róla, hogy megkötötte ezekre a maga megállapodásait. Üdv a szórakoztatóiparban!" Chuck Biscuits végül olyannyira összerúgta a port a főnökkel, hogy meg sem várta a simán csak Danzig 4 című album októberi megjelenését, hanem a Metallica-turné után egyből vette a kalapját. Bizonyos források szerint Danzig először Dave Grohlt akarta bevenni a helyére, ám utóbbi Kurt Cobain még nagyon friss öngyilkosságának sokkja után nem állt készen hasonló lépésre. Így végül a Wasted Youthból és a Sugartoothból ismert Joey Castillo került a dobcucc mögé, a belső dinamika azonban végleg felborult. A külvilág persze mit sem sejtett a helyzet súlyosságáról, amikor megjelent a lemez.

Én a magam részéről a négyes anyaggal ismertem meg a Danziget még nagyon fiatalon, viszonylag kezdő metálosként. A katalizátort az MTV Headbanger's Ball hétvégéje jelentette valamikor 1995 kora tavaszán, amikor a Cantspeak klipjét is lejátszották. Életemben nem hallottam még ehhez hasonló dalt, és a hozzá kapcsolt beteg, nyomasztó klippel együtt teljesen lenyűgözött, így nem sokkal később beszereztem az albumot is, pedig ezt a videót meg a hammeres kitekintéseket leszámítva lövésem sem volt a bandáról. Utólag persze tudom: nem a ′94-es anyag a legideálisabb ismerkedő lemez a Danziggel (igazából bármelyik korábbiba könnyebb belekapaszkodni), bele is telt némi időbe, mire maradéktalanul feldolgoztam a hallottakat. Viszont utána teljesen hozzám nőtt az album ebben a nagyon meghatározó korai zenerajongói fázisban. Olyannyira, hogy valójában nem is értem, miért nem írtam még róla itt korábban, mert az ekkora alapkedvenceim többsége már mind felvonult a rovatban az évek során. Még szerencse, hogy a Distortion cikkben említett, 1994. novemberi hammeres Hangpróba felemlegetése kapcsán eszembe jutott...

A négyes Danzig összességében sokkal kísérletezősebb, elborultabb lemez az első háromnál. A Danzig I és a Lucifuge direkt megközelítése bizonyos szempontból már a How The Gods Killen is árnyaltabbá vált, itt azonban már tényleg nyoma sincs könnyű emészthetőségnek. Nem akarom túlpszichologizálni, de el tudom képzelni, hogy mindez valahol – Glenn fentebb citált, a sikert illető állításaival szemben – tudat alatti ellenreakciót jelentett a Mother berobbanására. Bár Danzig persze csak a fejlődés természetes igényével magyarázta a változásokat: „Mindenáron új területeket akartam felfedezni, hiszen az egész pályafutásom erről szólt. Jobban be akartam vonni a modern technológiát, mint ahogy már a Samhainben is érvényesült ez a megközelítés. De úgy alkalmazzuk ezeket az elemeket, hogy kiegészítsék a dalokat, és sose vegyék át a főszerepet a zsigeri részek vagy az énektémák rovására. A Thrall EP Violet Fire dalában egyértelműen ott volt ez az irány, de a Cantspeakkel meg a Sadistikallal még tovább fejlesztettük a dolgot."

Mindebben Christ is osztotta a főnök véleményét, bár a gitáros már a korabeli interjúkban sem tagadta, hogy el bírt volna viselni több és markánsabb gitárt a dalokban: „Új textúrákat akartunk vinni a zenébe, így rengeteg régebbi, egzotikus akusztikus hangszerrel kísérleteztünk, így például harmóniummal meg hasonlókkal. A végeredmény egy roppant hangulatos, atmoszférikus album lett. De továbbra is azzal a grandiózus, monumentális dobsounddal dolgoztunk. A dobok mindig is központi szerepet játszottak a Danzig zenéjében. És persze az ének is nagyon előtérbe került a keverésben. El kell ismernem, én kicsit hangosabb gitársávokat szerettem volna... És most a szóló is nagyon kevés. Persze utólag feljátszottam ezt-azt az alapokra, de nem úgy, mint legutóbb, amikor mindenhová rengeteg plusz került. Ezek a dalok lazábbak, élőbb, jammelősebb megszólalásúak. Engem a magam részéről sok tekintetben Glenn előző bandájára, a Samhainre emlékeztet az album. Gitárfronton pedig a hangzások, textúrák alkalmazása jelenti a fő különbséget a korábbiakhoz képest. Rengeteget kísérleteztem különböző típusú sztereókórus-effektekkel, pitch shiftinggel. Ott van például a Son Of The Morning Star, ahol a gitár hangszíne végig változik a dal során: dzsesszesen indul, aztán átmegy ebbe a tényleg súlyos, Led Zeppelin-szerű megszólalásba. De a dalok többsége ezzel együtt is elég szimpla, némelyik mindössze két részből áll."

John ekkoriban több nyilatkozatban is célozgatott rá, hogy bizonyos ötletei kiestek a rostán, a főnök azonban már ezzel egyidejűleg is a maga nyers stílusában söpörte félre a hasonló sejtetéseket: „Ami John ötleteit illeti, nem tudok róla, hogy léteznének ilyenek. A gitártémáink többségét én írom, és ez mindig is így volt, méghozzá minden zenekaromban. Mondhatod erre, hogy kontrollmániás vagyok, de én inkább produceri szerepként tekintek a dologra. Néha még John különböző szólóit is én fűzöm egybe. Amolyan karmesteri szerep ez." Glenn e dominanciáját persze Christ sem tagadta soha, de saját szerepének kisebbítését sem kedvelte: „A Danzigben voltaképpen egyszerű gitározni: az embernek annyi a dolga, hogy ráérezzen, mit nem bír Glenn, és ezt tekintetbe véve kell dolgozni. Például kifejezetten nem kedveli, ha valami túlságosan hétköznapi vagy vidám. A Danzig gitártémái valójában szimplák, ugyanakkor ha adott az alapötlet, én teszem igazán danzigessé: egy-egy extra akkordváltás itt, rövid fillek az egyes részek között, mesterséges üveghangok vagy az akkordváltásoknál némi feedbackkel... Így lesz érdekesebb, részletesebb a kép."

Kétségtelen, hogy az első három album mindenek feletti riffcentrikussága némiképp más megközelítésnek adta át a helyét a Danzig 4 dalaiban. Egyszerre tüskésebb, nyomasztóbb és visszafogottabb ez a lemez, mint a korábbiak, és még a legdirektebb, doomos vagy ősrockos tételekben is sokkal lidércesebb azoknál. Ugyanígy a Glennre mindig is olyannyira jellemző színpadiasságból határozottan visszavettek. Ironikus viszont, hogy Biscuits már nem várta meg az album megjelenését, mivel egy, még a Metallica-turnén adott nyilatkozata szerint ez volt az első Danzig-lemez, ahol elnyerte tetszését a saját megszólalása: „A korábbi lemezeken nem voltam elégedett a dobhangzással: mindig olyan lapos, visszafogott benyomást keltett, mert Rick ráállt erre a száraz, AC/DC-s soundra. Ezúttal viszont mindent lazábbra vettünk, több benne a tér és zajosabb is." Christ: „Egyszerűbb a nóták hangszerelése, ugyanakkor már a dalszerzési szakaszban is többet kísérleteztünk. Például Eerie állt elő az ötlettel, hogy játsszuk visszafelé az egyik dalt, ha már egyszer a sok szentfazék Amerikában úgyis állandóan azt hiszi, hogy a rockbandák így rejtik el a lemezeken a sátánista üzeneteket... Így aztán komplett szóló- és gitárrészeket vettünk fel így, sőt, annyira rákattantunk a dologra, hogy a Let It Be Capturedöt teljes egészében is megpróbáltuk visszafelé elnyomni. De aztán végül egy új dal született belőle, a Cantspeak."

A tökéletes hangzású album a Brand New Goddal startol. Danzig bevezetője itt még nem villantja fel teljesen, mire lehet számítani, a zajosan pumpáló, tempós verzék meg határozottan atipikusak, még azzal együtt is, hogy csúcsra járnak bennük a banda Doors-hatásai. Majd két kör után Christ előránt egy megnyomorított, disszonáns, panaszosan síró doomriffet, és egyből magasabb regiszterekbe ugrunk. Ez a melodikus-melankolikus, mégis roppant baljós belassulás briliáns, a végeredmény pedig egy perfekt Danzig-himnusz. De semmilyen mérce szerint nem ipari fogyasztásra alkalmas slágertéma... Mint ahogy a porlepte country/western-hangulatokkal induló, amúgy szado-mazo témakörű Little Whip sem az. Bár azért a később beérkező ringató, zeppelines groove-ok és Glenn jellegzetes Elvis-meets-Morrison süvöltései ebben is nagyon gyorsan a fülbe ülnek. Szintén hatalmas dal.

A lemez központi témája persze így is a Cantspeak, a Danzig valaha írt egyik legbizarrabb – és szerintem egyben egyik legjobb – nótája. A fordítva feljátszott alapok helyből megadják a tenyérizzasztó, kellemetlen alaphangulatot, és Glenn itt épp azzal éri el a maximális hatást, hogy végig nagyon visszafogott. Ugyanígy a torzított éneksávok is csak megdobják a tehetetlenség, a kilátástalan bénultság témakörét boncolgató dal hatását. Zseniális az egész úgy, ahogy van. Ugyanakkor az album ívében jól passzol utána a Going Down To Die hagyományosabb megközelítése. „Éjfekete blues", ahogy Lénárd Laci írta róla annak idején egy koncertbeszámolóban, nincs is nagyon mit magyarázni rajta, és az album egyetlen igazán tradicionális gitárszólója is itt hallható. Utóbbi amúgy kissé sajnálatos, elvégre Christ hihetetlen stílussal és ízekkel játszott, de azt kell mondanom: összességében nem kelt hiányérzetet a dolog, a dalok teljesen kerekek. Ez is parádés darab.

A leggyilkosabb riff címét ugyanakkor egyértelműen az Until You Call On The Dark kapja, bár egyértelmű, hogy ha három-négy évvel előbb születik, lényegesen más, direktebb formájú dalt kanyarítottak volna belőle. Christ gyakorlatilag teljesen szétfacsarja a Tony Iommi leggonoszabb, legsátánibb gitártémáival vetekedő, ijesztő riffet, és ugyanígy a dal zajos, indusztriális hatásoktól sem mentes hangszerelése, visszafojtott építkezése sem nyilvánvaló. A gyászmenetszerű kórus azonban így is egyből a fülbe ragad, és miután lepörgött, gyakorlatilag lehetetlen szabadulni a hatás alól. Mestermű, a Cantspeak mellett az album egyértelműen legjobb dala. Érdekes húzás utána a Dominion nemhogy Elvist, hanem egyenesen Roy Orbisont country/doom rockba oltó, szintén szurokfekete, kimért indulója a maga szolidan húzós verzéivel és kirobbanó refrénjével. Glenn biztos belém vágná emiatt a nagykést, de kimondom: ebben a kórusban bizony még némi esztrád is kísért. Igaz, csak a Danzig beteges, gonosz szűrőjén átfolyatott módon...

A Bringer Of Death újabb súlyos tétel, megint a Doors meg a Black Sabbath kel benne birokra a banda sajátos értelmezésében, nem kevés effektezős-torzított további elborulással. A kísérteties zongorapittyegések egyenesen briliánsan erősítenek rá a nóta elvetemültségére, a végén előrántott riff pedig a kettes számú favoritom az albumról az Until You Call On The Dark főtémája után. A Sadistikal utána inkább csak amolyan atmoszférikus átvezetés, igaz, öt percben: ostorcsattogtatással meghintett, beteg, horrorisztikus hangulatdarab Glenn szövegmondásával. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel például sokat tudtam kezdeni első hallásra 14-15 évesen, de aztán persze a helyére került... A Son Of The Morning Star viszont annál nagyobb kedvencemmé vált már a korai fázisban is. A nemcsak a felszínen nyugisnak tűnő, hanem tényleg szokatlanul elmélkedős, szelíd verzék után berobbanó, zeppelines riff itt is fantasztikus. Az I Don't Mind The Pain kicsit a Dominion testvérdala, egészen hasonló hangulatokkal játszanak benne, mint ott – nem tudnék választani a kettő közül, ez is óriási.

Az album végén még egy beteg, nyomasztó, célzottan is ijesztőnek írt témát hajítanak a hallgatóra a Stalker Songgal. Glenn itt szinte csak mormog a kísérteties verzék alatt, hogy aztán az elsőre fülbe ragadó refrénnél megérkezzen az a bizonyos őserejű hangorkán. Csaknem hat percével az album leghosszabbja, de nem nagyon lehet észrevenni ezt... Olyannyira felkorbácsolják vele az érzelmeket, hogy a Let It Be Captured még a maga szokásos gyászhuszár kicsengésével is feloldozást jelent utána. A CD-n ezután rejtett bónuszként, 66. trackként szereplő, harmóniumos Invocation már inkább tényleg csak amolyan plusz, sátáni ima, vagy mit tudom én, pontosan minek szánták. Inkább érdekes kísérlet, mintsem gyakran hallgatós darab, de a lemez végére ezzel együtt is illik.

A zenekar a megjelenéssel egy időben már igen komoly méretű helyeken indult önálló amerikai turnéra a Bloody Kisses albummal ekkoriban felfutó Type O Negative és a Godflesh vendégeskedése mellett, de Christ és Von már nem érezték kényelmesen magukat. A körút ugyanakkor 1995 elején a Portrait Of An American Familyt népszerűsítő Marilyn Manson és a szintén előző évben debütált Korn nyitása mellett folytatódott. A visszajelzések kedvezőnek bizonyultak, de ekkorra már látszott, hogy az olyannyira remélt kiugrás nem fog összejönni, a lemezen egyszerűen nem szerepelt erre alkalmas sláger. Az elsőként klipesített, még Biscuitsszel leforgatott Until You Call On The Dark videóját az ördögi utalások miatt egyszerűen nem volt hajlandó játszani az MTV, és bármennyire különleges, karakteres dal is volt a Cantspeak, az említett beteg videóval együtt inkább riasztóan hathatott a mainstream közönségre, mint csalogatóan. Mire pedig az I Don′t Mind The Paint is kihozták single-ként, már késő volt. Az album megjelenésekor a Billboard-lista 29. helyén kezdett, és összességében korrekt módon fogyott, de éppúgy pont megállt kevéssel az aranylemezes határ alatt, mint a Lucifuge és a How The Gods Kill. Ezek után Danzig és Rubin közös megállapodással véget vetett az együttműködésnek.

Mivel az internet előtti korban nem terjedtek olyan gyorsan az információk, mint napjainkban, a maga idejében a bandában bekövetkező személyi változások valósággal sokkolták a Danzig rajongótáborát. Utólag azonban a fentiek fényben nem csoda, hogy az Európát is érintő turné után, 1995 kora őszén először John Christ, majd Eerie Von is vette a kalapját. Danziget persze a hívekkel ellentétben nem rázták meg a történtek: „A Danzig épp azért lett Danzig, hogy soha többé ne kelljen újból nevet váltanom: az én nevemet viseli a zenekar, és ha az emberek közben cserélődnek, hát ez van." A főnök tehát vállrándítás nélkül ment tovább, mintha mi sem történt volna, ám a folytatás, az 1996-os Blackacidevil nettó indusztriális kísérletezgetése teljesen kiakasztotta a tábor jelentős részét. Persze ennek a lemeznek is megvannak a maga értékei, de igazából nem csoda, hogy a maga idejében gyakorlatilag senki sem tudott mit kezdeni egy ilyen radikális váltással.

A Danzig a későbbiekben is rendíthetetlenül menetelt tovább, mindig változó felállásban, azt illetően azonban aligha vitázna velem bárki – leszámítva természetesen magát Glenn Danziget –, hogy a banda teljesítménye soha többé nem tudta még csak megközelíteni sem az első felállásét. Értem én, hogy Glenn számított itt a vizionáriusnak meg a fő dalszerzőnek, de Christ, Von és Biscuits így is jóval több volt puszta bérzenésznél. Persze jogos észrevétel, hogy ők is csak ebben a kontextusban tudtak igazán kiteljesedni, hiszen az azóta eltelt harminc évben nem sok érdemlegeset tettek le az asztalra. De hát épp ez a nagy rockbandák titka: az egész mindig több a részletek összességénél. Mondhat akármit Danzig, belőle is ez a felállás hozta ki a legtöbbet, miután felkarolta és ellátta őket a szükséges munícióval. John: „Négyünk, illetve Rick Rubin és a Def Americant támogató komoly hátország kombinált energiája jelentette a titok nyitját. Ahogy bővült az infrastrukúra, úgy érkezett egyre több és több pénz, mi pedig mindegyik lemezre egyre komolyabb előlegeket meg költségvetést kaptunk. A produkció is egyre jobb lett, meg a zenekar is. Fogósabbá váltak a dalok, kialakult a saját identitásunk."

Nem véletlen, hogy az első felállás respektje a mai napig töretlen a táborban. Christ: „Rendszeresen találkozom emberekkel, akik állítják: ott álltak a lemezbolt előtt, a sorban 1988 augusztusában, az első lemez megjelenésekor. Ilyenkor megkérdezem: oké, melyik dallal indul az album? És egyből dúdolják rá a Twist Of Cain riffjét... Mindig megdöbbenek ilyenkor, mert eléggé kikerültem a dolgok vérkeringéséből, és fogalmam sem volt róla, hogy azóta ilyen kultuszunk alakult ki. Roppant büszke is vagyok erre, de ahogy az ember öregszik, egyre gyakrabban megfordul a fejében: ugyan eljutottunk az Everest alaptáboráig, de a csúcsot már nem másztuk meg..."

Egyet kell értenem a gitárossal, ebben a felállásban valóban sokkal több rejlett annál, mint ami végül ki tudott jönni a csövön. Ez a bizonyos négy lemez azonban szerencsére valami roppant különleges fekete mágia örök mementója marad. Ha pedig már mindenképpen így kellett alakulnia a zenekar történetének, a négyes album a maga bizarr voltában ennyi év távlatából is tökéletes finálénak tekinthető.