Shock!

Húsz évvel ezelőtt a rockszíntér az „alternatív" kifejezéstől zengett, s olyan új irányok kezdtek akkoriban formát ölteni, amelyek gyökeresen átalakították a kemény zenéről alkotott képünket. E pezsgő korszak egyik pionírja az a Trent Reznor volt, aki a Nine Inch Nails elnevezésű álarc mögé bújva vehemens dinamizmussal vetette bele magát egy teljes zenei műfaj újragondolásába, s e Frankenstein-szerű teremtés egyik legékesebb eredménye a The Downward Spiral lett, amely gyakorlatilag újradefiniálta az industrial-elektronikus irányzatot.

Ugyan 1993-ban Trent Reznor még csak egy nagylemezt és egy EP-t tudhatott a háta mögött, addigra mégis annyi mindent élt át, mint más zenekar egész pályafutása során szokott. A clevelandi szántóföldek közül előbukkant Reznor Pretty Hate Machine-nek keresztelt 1989-es első lemezével szinte azonnal berobbant a köztudatba, majd összerúgta a port kiadójával, a TVT-vel, amelynek vége egy Nothingnak elnevezett saját kiadó, majd egy Broken című EP lett. Ez a félórás anyag mindennek nevezhető, csak kommersznek nem, mégis kitermelte Reznor első Grammy-díját. És mindezt gyakorlatilag egyedül sikerült elérnie, állandó felállás nélkül.

1993-ban ennek ellenére az általános benyomás nem volt túl hízelgő róla. Zenéje és klipjei révén a külvilág felé egy szadomazochista, önmarcangoló, excentrikus és zsarnoki rocksztár képét mutatta (amivel persze megannyi hű rajongót is szerzett), de mindez csak a felszín volt: a lényeget Reznor számára mindig is a korlátokat elutasító hozzáállás jelentette, s ez a zenéjében mutatkozott meg leginkább. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy nem vonzotta a botránykeltés. A Broken EP után, a szokásos ciklust megtörve, turné helyett egyből az új nagylemeznek akart nekiállni, s bár először New Orleanst szemelte ki a felvételekhez, ám végül úgy döntött, méltónak kell maradnia a hírnevéhez. Los Angelesbe utazott hát, ahol tizennyolc hónapra kivette a hírhedt Tate-házat, ahol 1969-ben Charles Manson és eszelős követői brutális mészárlást rendeztek, az áldozatok között pedig ott volt Roman Polanski felesége, a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate is.

Nem tudni, pontosan mi vezérelte Reznort bizarr választásában, de a végeredményt hallva, valószínű, hogy a botránykeltésen túl sokkal kreatívabb okai is voltak erre. „A The Downward Spiral ötlete akkor jött, amikor '91-ben befejeztük az aktuális turnét, és ott ültem egymagam a hotelszobámban, aztán hirtelen ráébredtem, hogy az energia, amiből a Nine Inch Nails merít, javarészt negatív. Erőteljes felismerés volt ez, de azt is tudtam, hogy mindez mégsem az út végét jelenti, hanem azt, hogy tartunk valami új felé. Ez adta a The Downward Spiral alapötletét. Tisztában voltam vele, hogy ez az album egy sötét utazás lesz, azoknak a negatív dolgoknak a felfedezése, amik akkoriban foglalkoztattak." Ez a negatív, pusztító energia minden bizonnyal ott lüktetett a Tate-ház falaiban, ott sötétlett a véráztatta padlón, de Reznor önmagában is hordozott annyi keserűséget, hogy nem kellett nagyon kutatnia némi szenvedés után. „Az album írása közben végig arra az önpusztító erőre koncentráltam, ami bennem is ott élt. Ahelyett, hogy a falat püföltem volna, inkább kiírtam magamból, így szabadultam meg ettől a belső frusztrációtól." Ebben a megalkuvást nem ismerő önkifejezésben sokat segített Reznornak, hogy a házban egy saját stúdiót rendezhetett be (amelyet Le Pignek nevezett el, a bejárati ajtóra vérrel felfestett üzenet után), ahol ő volt a főnök.

Maga a lemez a NIN első konceptalbuma lett (nem számítva a Brokent), amely talán egyben Reznor legegységesebb lemeze is. „Az album egy olyan emberről szól, aki egyenként megvizsgálja élete minden aspektusát, aztán lerombolja azokat, hogy új megoldást találjon a problémáira. Ezzel a témával kezdtem, és a dalokat aztán ebbe illesztettem bele, érintve a vallás, a szex és a drogok kérdését, a végén pedig elérve egyfajta megoldást, amely talán az öngyilkosság, de semmiféleképp se pozitív." 2014-es szemmel nézve és füllel hallgatva a The Downward Spiral kiváló, kerek anyagnak tűnik, de 1994-es aggyal szemlélve meglepő, hogyan válhatott egy ilyen tüskés, antikommersz és nyomasztó lemez olyan nagy sikerré, amely végül a világ egyik legnépszerűbb bandájává tette a NIN-t.

Egyre gyorsuló ütések hangjával és fájdalmas nyögéssel indít a Mr. Self Destruct, ami egy, az előzőeknél fémesebb és dühösebb NIN képét mutatja. A dal zaklatott, kaotikus, vagyis tökéletes nyitánya ennek a barátságtalanul mogorva lemeznek. A disznó kifejezés rendre felbukkan az albumon, s bár Reznor elismerte, hogy a stúdió elnevezése rossz ízlésű vicc volt, azonban kitartott amellett, hogy a disznó szó dalonként mást és mást jelent, a mondanivalótól függően. A Piggy mindenesetre egy fenyegető darab, az előzőnél visszafogottabb, de az arra jellemző agresszió itt is ugyanúgy jelen van, csak épp tudatosan visszaszorítva, elnyomva, amitől zavaróan skizofrénné válik a dal. A '80-as éveket idéző szintetizátorjátékkal indít a Heresy, amin a gépdob militarista csapásai úgy csattognak végig, mint egy ostor a csupasz háton. A „your god is dead / and no one cares" soroknak köszönhető nagyrészt, hogy Reznor a Nietzsche nevét mantraként szajkózó gót egyetemisták bálványa lett a következő tizenöt évre.

A lemez egyik nagy slágere a March Of The Pigs, amely azóta is hatalmas koncertfavorit, köszönhetően hirtelen leállásainak és pimasz ritmusainak, nem is beszélve az elektronikus káoszt lezáró zongorás outrojáról.. Reznornak ezután még volt pofája mindjárt ideszúrni a másik, talán legnagyobb NIN himnuszt. A Closer úgy tud Smoke On The Water lenni, hogy közben a legmocskosabb industrial mestermű is egyben: slágeres, de közben velejéig romlott, olyan refrénnel, ami a cenzorok rémálma, de a közönség azonnal megőrül tőle. A rockdiszkók és gót bulik sokáig voltak hangosak ettől a daltól, s egészen bizarr módon ezzel sikerült Reznornak megismertetnie és megkedveltetnie a NIN-t a mainstream zene rajongóival is (érdemes egyébként megfülelni a dal Hetedik című filmhez készült, a felismerhetetlenségig széttorzított verzióját is).

A Ruiner is a feszültség visszaszorításával kísérletezik, de úgy, hogy közben próbál fogyasztható is lenni, ami megint egy bizarr kreatúrát eredményez. A hagyományos industrial zajongást Reznor a szintipopos múltjából visszamaradt slágerességgel keveri, de mindezt olyan sajátságosan teszi, hogy a végeredmény egyszerre felkavaró és izgalmas. A The Becoming a másik dal a nyitón kívül, amelyben a King Crimsonból ismert Adrian Belew szokásosan megfoghatatlan gitárjátékát. A dal máskülünben a Pokol egyik legtökéletesebb zenei lefestésének tűnik. Igen, ennyire nehéz hallgatnivaló a The Downward Spiral, mert a mindenkiben ott leledző sötétségről szól, arról, milyen nyomorultak is tudunk lenni, Reznor pedig ezzel szembesíti azt, aki elég bátor vagy ostoba ahhoz, hogy feltegye a lemezt.

Persze Reznornak se kellett messzire mennie egy kis nyomorúságért: második lemezének felvétele idején kezdett el minden korábbinál mélyebbre süllyedni az alkoholizmus és a kábítószer mocsarában. „Egész életemben a sötét oldal körül keringtem, és az volt a filozófiám, hogy mi lenne, ha még egy lépéssel tovább mennék, mert hát ki mondja meg, hogy hol a határ? Mindig kíváncsi voltam, mi van a következő ajtó mögött. Azt gondoltam, talán bölcsebb leszek ezzel a hozzáállással, de csak egyre mélyebbre süllyedtem a futóhomokban." E nem túl irigylésre méltó állapot nyomaival telistele van az album, elég csak az I Do Not Want Thist meghallgatni, amely egy lefelé csúszó, de segítségért kiáltó ember jajszava.

A Broken korszakra jellemző fanyar cinizmus üti fel vöröslő fejét a Big Man With A Big Gun képében, az A Warm Place viszont ennek tökéletes ellentéte. Melankolikus, ambientes darab, amely egyben a lemez utolsó, talán legnehezebben befogadható részét nyitja meg. Szóval, aki eddig eljutott, és azt gondolja, hogy innentől már láblógatás lesz az egész, az készüljön, hogy a java csak most jön. Reznor ezt is tudatosan alakította így: „A terv az volt, hogy lesz egy tetőpont, aztán irány egyenesen lefelé. Ennek a résznek egy egészként kellett működnie. A lemezzel kapcsolatban az volt a fő elképzelésem, hogy el kell távolodnom a hagyományos verze-refrén-verze-refrén, középrész és befejezés struktúrától. Ezt David Bowie Low albuma ihlette. Vannak dalok, amelyek először nem is tűnnek furcsának, amíg jobban oda nem figyelsz, és akkor rájössz, hogy azokban nincs is ének, meg a szerkezetük is szokatlan. Emellett pedig a hangulattal is kísérletezni akartam, sokkal inkább, mint korábban bármikor. Olyan zenét szerettem volna alkotni, amely képeket, benyomásokat jelenít meg a hallgatóban."

Az Eraser egy újabb érdekes dal vehemens ritmusokkal, Reznor valóban vizuális hatású szintetizátorjátékával és effektjeivel, a szinte csitító rész utáni hirtelen érzelemrobbanás pedig zseniális. Ez az ambientes-elektronikus irány később a NIN egyik legfőbb jellegzetessége lett, amit Reznor aztán egészen új szintekre emelt bandájában és különböző projektjeiben. Személyes kedvencem a lemezről a horrorisztikus Reptile. Igazi gonosz darab, vérszomjas, alattomos, de van benne valami szürreális íz, amitől ellenállhatatlanná válik. A lemez talán legnehezebb részét a két utolsó dal alkotta lezárás jelenti. A címadó egy szomorkás gitártéma ismételgetése mindenféle gépies zörejjel a háttérben. Ami aztán lesz belőle, az nem más, mint egy elveszett ember utolsó kiáltása. Minden zenekarnak kell, hogy legyen egy igazán szomorú dala, amire lehet a buliban lassúzni, és amit majd az esküvőn is le lehet játszani a pityergő násznép előtt: a záró Hurt ugyan a NIN balladája, ám annyira végtelenül depresszív, hogy maximum öngyilkossághoz vagy temetéshez illik. És mégis, ilyen lehangolóan is képes gyönyörű lenni, mindféle erőlködés nélkül. „Ezt a dalt azután írtam, hogy már azt hittem, befejeztem az albumot. Egy-két nap alatt kész lett, de először nem is terveztem, hogy majd ráteszem a lemezre, főként azért, mert úgy éreztem, úgy fog majd tűnni, mintha ez lenne az én segélykiáltásom. Mindezt képtelen voltam beismerni magamnak, de amikor ezt a dalt írtam, úgy éreztem, mintha egy halom törmeléken ülnék, miközben van bennem némi bűntudat is. A Hurt volt az első jele annak, hogy segítségre van szükségem. A The Downward Spiral album végig arról szólt, hogy mindenkinek nekiesem – aztán jött a Hurt, amely ráébresztett, hogy talán ezt mégse kéne. Mivel azonban a Hurt miatt annyira sebezhetőnek éreztem magamat, ezért megpróbáltam mindenféle zajba ágyazni a dalt, hogy így tegyem minél áthatolhatatlanabbá az egészet."

A The Downward Spiral megjelenését követően a Billboard-lista elhanyagolható második helyén nyitott, a Soundgarden Superunknownja mögött, amellyel azonos napon jelent meg. A NIN pályája csak ezután kezdett el igazán felfelé ívelni, mind anyagilag, mind népszerűséget tekintve. A The Downward Spiralból végül csak az Egyesült Államokban több mint 4 millió példány kelt el, Reznor kollaborálhatott két nagy bálványával, David Bowie-val és Al Jourgensennel is, 2002-ben pedig már a halálra készülő Johnny Cash is feldolgozta a Hurtöt, amihez még egy megindító klip is készült. Reznor napjainkra a megszámlálhatatlan zenei díj mellett egy Oscart is ott tudhat a polcán, sőt, ma már családos emberként jár-kel a világban, tehát bátran kijelenthető, hogy sikerült leküzdenie démonait.

Egy nem oly régi interjúban Trent kifejtette: legnagyobb álma az, hogy egy napon majd olyan nagyságokkal emlegessék őt együtt, mint amilyen nagy kedvence, Bowie. Egyelőre nehéz pontosan megítélni Trent Reznor és a NIN jelentőségét, de van egy olyan gyanúm, hogy egyszer ezt is el fogja érni, mivel rá is jellemző az, ami a legtöbb kiemelkedően kreatív egyéniségre: az őszinteség.