Ha hiszitek, ha nem, egy Cannibal Corpse lemez megjelenése még nálam is eseményszámba megy, izgatottan vártam most is, vajon vissza tudják-e szerezni képzeletbeli trónjukat vagy folytatják a mélyrepülést, amit az utóbbi években, de főleg az utolsó albumukkal prezentáltak.
A Kill egy brutális nagy arculcsapás és pont. Az előző anyag, a The Wretched Spawn után nem vártam már túl sokat, olybá tűnt, a zenekar kezd megfáradni, amihez hozzájárult, hogy a pókerarcú Jack Owen egy ideje faképnél hagyta őket, ám a Kill-lel visszaszerezték renoméjukat, mivel pont az hallható a lemezen, amit tőlük szeretünk – illetve én szeretek. Kíméletlenül vastag riffelés és nyakatekert szólók, 42 percen keresztül, de a legszebb az az óriási intenzitás, amit így cd-re préselve is átadnak, legyünk mi is jókedvűen agresszívek.
Mindig kedveltem bennük azt az apróságot, miszerint nem érzik cikinek, hogy a tekerések közé olykor pár igazi, mál-há-zós részt rakjanak. Pont ettől a kis fícsörtől lesz hallgathatóbb a zenéjük egy rakás olyan zenekarénál, akik csak és kizárólag a tempókra és a pusztításra esküsznek. Cseppet talán most több a középtempó, mint máskor – bár én ezt egyáltalán nem bánom, sokkal nagyobb erőt tud adni így a zene, mint ha csupán átlagosan végigtekernének e háromnegyed órán. Az utolsó nóta pedig a lemez meglepetése (bár ez tőlük azért nem akkora meglepetés persze), instrumentális kis borulás, négy percen keresztül.
Olyan lemez ez, amire felesleges szóvirágokat eregetni, aki kedveli a zenekart, szeretni fogja a lemezt, mert újra bennük van az az erő, ami régebben nagyon szerethető volt a zenéjükben, aki rühelli ezt a fajta stílust, úgyis elkerüli.
