Shock!

Az új Crowbar megint egy olyan hihetetlenül aljas, tonnasúlyú riffszörnyeteggel indul, hogy az ember még hosszú-hosszú évek rockrajongása után is hajlamos rajta eltátani a száját. A New Dawn gitártémája tipikusan olyan, amilyet csak Kirk Windstein képes előcsalogatni a hangszerből: már amikor megszólal, egyből sokkolja az embert, de ezt még az utolsó hangig képes tovább fokozni.

A New Orleans-i nehézsúlyúak nagyjából ott folytatják, ahol csaknem 4 éve a remekbeszabott Sonic Excess In Its Purest Form lemezzel befejezték, ám hajlamos vagyok azt mondani, hogy a Lifesblood For The Downtrodden egy hangyányival még annál is jobban sikerült, és már éppen, hogy csak egy hajszálnyira van a csapat örökös csúcsalkotásának tekintett 1998-as Odd Fellows Resttől. Kirknek - aki gyakorlatilag egyenlő a Crowbarral - hallhatóan jót tett a hosszabb pihenő: az időközben kiadott kettes Down lemezre is kevesebb ötlete került fel, így gondolom, gyűjtögette a riffeket, dalkezdeményeket, és végül egy üresjárat nélküli, tempókat és hangulatokat tekintve is minden korábbinál változatosabb, iszonyatosan kiérlelt nótákból álló anyagot csiholt össze műhelyében. Aki ott volt márciusban a Kultiplexben, maga is láthatta, milyen élvezettel zenél ez a mikulásszakállas, mázsás törpe, aki ma már boldog családapa, és ez a kiegyensúlyozottság valahogy nagyon érződik az albumon, még akkor is, ha a zene alapvetően rémesen sötét és depresszív maradt. Ahogy Kirk is mondja, ez a nehéz idők muzsikája, most azonban olyan belső tartás árad belőle, mint azelőtt még soha.

A koncerten már a zenekar új felállása játszott, a lemezborító képein is ők láthatóak, a stúdióban azonban az ős-Crowbar dobos, a manapság a Black Label Societyben üzemelő Craig Nunenmacher és a Pantera, késői Down basszer Rex Brown voltak Kirk társai. Ez persze hallatszik is: kevesen képesek olyan ösztönösen húzós tempókra, mint Craig, Rex játéka és soundja pedig védjegyszerű, és remekül érvényesül a Crowbarban. Nagy kár, hogy manapság nem akar turnézni, mert nagyon jó lenne már ismét színpadon látni. A produceri teendőket szintén ő látta el Warren Rikerrel (lásd még Down) karöltve, és áldásos tevékenységüknek köszönhetően az eddigi legjobb hangzású Crowbar lemez született meg. Nem mintha eddig bármi gond lett volna ezen a téren, de a Lifesblood minden korábbi anyagukat übereli sound tekintetében.

Az előzetes hírekkel ellentétben én nem állítanám, hogy dallamosabb ez a lemez, mint mondjuk a Sonic Excess volt, de az biztos, hogy most fogósabb dalokat írtak, mint ezelőtt bármikor. Nemcsak a jellegzetes mammutriffek isszák be magukat a hallgató bőre alá, de Kirk is lemezről-lemezre magabiztosabban bánik a hangjával, így előáll az a furcsa helyzet, hogy a számok nagy része már második hallgatáskor is jó haverként bokszolja vállba az embert - ez pedig még az Odd Fellowsnál sem volt így. Planets Collide, Lasting Dose szintű meganóta ugyan nincs az új albumon, de a már említett New Dawn mellett minden bizonnyal a Crowbar örök himnuszai közé iratkozik majd fel a vicsorogtató, léggitár után üvöltő riffmonstrumokkal és egy borzasztóan eltalált refrénnel kábító Slave No More és az egyik legjobb kórust felvillantó Dead Sun is. Szintén telitalálat az Angels Wings, amiben sodró tempójú HC-s vadulást is felmutatnak - ilyesmit már régen hallhattunk Crowbar lemezen. Nem maradtak el persze a nyugisabb pillanatok sem: a Fall Back To Zero merengősebb verzéit egy zakatolós refrén követi - veszélyesen jó amúgy a dal -, a záró Lifesblood pedig a Planet Caravan-utódok sorát gyarapítja. Nem múlja felül az Odd Fellows címadóját (az szerintem a bárki által is valaha írt legjobb szám ezen a vonalon), de nagyon kellemesen lebegtet így a lemez végén.

Sokáig vacilláltam, hogy megadjam-e a maximumot a Lifesblood For The Downtroddenre, vagy egyezzünk ki egy kilencesben, de végül - a zseniális koncert hatására is - úgy döntöttem, Kirk Windstein kitartása és megbízhatósága megérdemli a 10 pontot. NONE FUCKING HEAVIER.