Shock!

A tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt nálam az örökifjú Vinny Appice által gründolt Kill Devil Hill bemutatkozó anyaga, és azóta is rendszeresen előkerült az a lemez, mert egyszerűen jól esik újra és újra meghallgatni kifejezetten erős, lendületes dalait. Kicsit korainak tűnt első hallásra, hogy gyakorlatilag egy év elteltével jön is a folytatás, de a hallottak fényében mindenképpen indokolt volt megelőlegezni nekik a bizalmat, hiszen egyértelműen a remek debüt által generált lendület vitte őket előre, és ezt az energiát jól is tették, hogy még melegében dalokba öntötték.

A debütáló lemez kapcsán még lehetett az egyértelmű hatások, mindenekelőtt a Sabbath / Alice In Chains páros, helyenként a Zeppelin, sőt, a Thin Lizzy nevével dobálózni, ami persze bizonyos fokig a folytatásra is igaz, de talán ma már nem túlzás önálló világról beszélni. Legalábbis abban az értelemben, hogy ezek a markáns szerzemények rendkívül egységes, és messziről felismerhető összképet alkotnak. Nem újították meg persze a műfajt, nincsenek egetverő újdonságok, de ezt szerintem nem is ettől a formációtól várta senki. Amit viszont sokakkal együtt én is reméltem, hogy az első lemez vonalán tovább haladva írjanak tíz-tizenkét bivalyerős, a második hallgatásra már együtt énekelhető bólogatós témát, és ezt minden kétséget kizáróan meg is kaptam. Helyenként már szinte a kiszámíthatóság határát súrolják, amit így második alkalommal még simán elnézek nekik, mert a dalok amúgy tényleg kiválóak, de azért az évenkénti lemezkiadásról hosszabb távon mindenképpen lebeszélném őket, mert ebbe a csapdába elég könnyű lehet belesétálni, és az ilyesminek ritkán van jó vége (lásd Jorn és társai esetét).

Nem látom értelmét, hogy minden egyes nótát külön kiemeljek, mert az összkép egységesen erős, és egyik irányban sem érzem, hogy bármelyik téma kilógna (lefelé semmiképpen). Legyen szó akár a zakatolós verzével és tíztonnás refrénnel operáló nyitónótáról, a No Way Outról, a középtempós, szintén kiváló refrénnel ellátott Where Angels Dare To Roamról, vagy a sodró lendületű, fülbemászó énektémákkal operáló, Leave It All Behind-jellegű klasszikus rockdalokról, tényleg mindegyik szerzemény nagyon a helyén van. Most talán némileg háttérbe szorultak az AIC-jellegű borúsabb témák (a Stained Glass Sadness és a Wake Up The Dead kivételével, amely utóbbi egyébként egy jó adag ős-Sabbathot is tartalmaz), és inkább a lendületes dalokra került a hangsúly, olyannyira, hogy kis túlzással hatalmas slágergyűjteményként tudnám jellemezni a Revolution Rise-t, különösen a lemez második felét. A Stealing Days, vagy az Endless Static hamisítatlan '80-as évekbeli hard rock hangulatot áraszt fenomenális refrénekkel, hajlobogós gitárszólókkal, ezek közül valamelyik biztosan ott lesz nálam az év legjobb dalai között, ha idén is csinálunk ilyen listát (márpedig miért ne csinálnánk). De szintén nagy kedvenc a lírai Long Way From Home is, csak valahonnan bazira ismerősnek tűnik a téma... A lemezt lezáró monumentális Life Goes On viszont minden szempontból felteszi az i-re a pontot: a dal első fele egy mázsás, hömpölygő doom szerzemény, a második pedig a zenekar Planet Caravanja remekül eltalált zongorás-csellós alapjaival és Jason „Dewey" Bragg szívbemarkoló énektémáival, amelyekkel még a korábbi teljesítményét is alaposan megfejeli. Nem is kérdés, hogy ezt meghallgatva ösztönösen újraindítom a lemezt.

Az énekteljesítmény méltatása mellett a nem agyonbonyolított, de mégis kellően izgalmas hanszerelést és az erőteljes, a 2013-as igényeknek mindenben megfelelő, de mégis oldszkúl hangzást is csak dicsérni tudom. Ebből természetesen ismét oroszlánrészt vállalt Appice mellett a zenekar másik legendás alakja, Rex Brown is, de mint említettem, Mark Zavon riffjei és szólói is figyelemre méltóak.

Nem tudom teljes biztonsággal azt állítani, hogy jobb ez a lemez, mint kiváló elődje, de talán kiforrottabbnak és jó értelemben véve slágeresebbnek mondanám. Röviden: ha tetszett az bemutatkozó anyag, akkor a Revolution Rise-zal képtelenség mellényúlni. Ezt a teljesítményt valószínűleg csak élőben tudják felülmúlni, úgyhogy kéretik mielőbb a régió felé venni az irányt!