Shock!

Mivel mi magunk is szeretjük a listázásokat, és tapasztalataink szerint aki olvas minket, az is, úgy döntöttünk, összerakjuk a Shock! stáb kedvenc hangszereseinek és énekeseinek listáját. A dolog nem kis időbe telt, de végre elkészültünk: mindenki megírta a saját húszasát, majd ezeket a kérlelhetetlen matematika szabályai szerint egyesítettük, és megszülettek a szerkesztőségi összesített névsorok. Ezek közül ezúttal az első részt van szerencsénk elétek tárni, ami természetesen nem lehet más, mint a gitárosok toplistája, méghozzá – ezt nem győzzük hangsúlyozni – szigorúan szubjektív szempontok alapján. Vagyis az alábbi Top 20 NEM!!! a legjobb, legtechnikásabb, legfontosabb stb. rockgitárosok listája – mi egyszerűen csak őket szeretjük a legjobban, és természetesen nem vagyunk egységesek azt illetően sem, reális-e X vagy Y helyezése. Hamarosan folytatjuk a sort az énekesekkel, ha pedig az egész sorozat lement, az egyéni listáinkat is közzétesszük – addig is ne habozzatok megosztani velünk a véleményeteket ti sem!

 

20. John Norum / Reb Beach

John Norum zenei elhivatottságáról mindent elárul, hogy képes volt a sikerek csúcsán otthagyni a Europe-ot, amiért megítélése szerint a zenekar elindult egy olyan poposabb irányba, amit ő már nem tudott felvállalni. Mindezt alighanem kevesen tették volna meg a helyében, az pedig, hogy a zenekar bő tíz éve ismét vele létezik, és elsősorban az ő zeneisége dominálja, elég sokat elárul arról, hogy utólag vélhetően társai is igazat adnak neki. A Thin Lizzy, UFO, Deep Purple és Scorpions fanatikus Norum szólólemezeit sajnos messze nem ismerik annyian, mint a Europe-pal készített régi és új anyagait, pedig gitárosként ezeken bontakozik csak ki igazán.

Kötelező tananyag: Europe – Wings Of Tomorrow (1984), Europe – The Final Countdown (1986), John Norum – Face The Truth (1992)

Ezt is hallgasd meg: John Norum – Slipped Into Tomorrow (2000)

---

A Winger – jelentős mértékben Beavisnek, Buttheadnek és Lars Ulrichnak köszönhetően – sokak szemében ma sem több buta hajmetalosok gyülekezeténél, ez a megállapítás azonban már a '80-as évek végén is totális tévedés volt: a csapat valójában megalakulása pillanatától fogva a dallamos hard rock műfaj valaha létezett egyik legmuzikálisabb, leglehengerlőbb zenei egységének számított, soraiban egytől egyig megalázóan jó hangszeresekkel. Reb Beach virtuóz, roppantul kiművelt, ám egyszersmind melodikus gitárjátéka alapvető szerepet játszott a zenekar hi-tech megszólalásában. A hozzá hasonló kaliberű zenészek általában szólókarrierbe kezdenek, ő azonban a zenekari munka híve – akárhol is játszott a Winger után, mindenütt letette a névjegyét.

Kötelező tananyag: Winger – Winger (1988), Winger – In The Heart Of The Young (1990), Winger – Pull (1993)

Ezt is hallgasd meg: Dokken – Erase The Slate (1999)

19. Joe Satriani / Marty Friedman

Joe Satriani fogalom, és aligha létezik ember, aki vitatná, hogy az egyik leghatalmasabb rockgitáros, aki csak valaha is taposta ezt a bolygót. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy elképesztő technikai repertoárját világéletében képes volt fogyasztható, közérthető dalokba is önteni, máris megérthetjük, miért szerepel ezen a gitározás technikai oldalát illetően elsősorban laikusok által összeállított listán is – ellentétben mondjuk leghíresebb barátjával, a vele rendszeresen együtt emlegetett Steve Vai-jal. Ehhez képest alacsonyabb helyezése vélhetően annak köszönhető, hogy bármennyire is értékeli az ilyesmit, az emberek többsége nem hallgat folyamatosan instrumentális gitárlemezeket – így mi sem. De ettől még természetesen Satriani az egyik legnagyobb.

Kötelező tananyag: Joe Satriani – Surfing With The Alien (1987), Joe Satriani – Flying In A Blue Dream (1988), Joe Satriani – The Extremist (1992)

Ezt is hallgasd meg: Joe Satriani – Engines Of Creation (2000)

---

Tagadhatnánk, hogy Marty Friedman elsősorban a Megadeth-beli munkássága miatt kerülhetett fel a listára, de értelmetlen lenne: gyakorlatilag mindannyian ott ismertük és szerettük meg őt egy életre. Azt ugyanakkor ennek ellenére sem mernénk állítani, hogy a hosszú évek óta Japánban élő zenész csak színtisztán gitárosi szempontból nézve Dave Mustaine mellett alkotta volna a legmaradandóbbat: Jason Beckerrel közös Cacophony projektje e téren kétségtelenül meghatározóbb teljesítmény, nem véletlenül emlegetik máig könnyes szemmel a '80-as évek gitárlemezein edződött muzsikusok. És persze az is árulkodó, hogy a Megadethben a mai napig visszasírja a tábor – miközben soha egyetlen lemezen sem kapott nagyobb szerepet dalszerzőként, mint az olyannyira utált Risken...

Kötelező tananyag: Cacophony – Go Off! (1988), Marty Friedman – Dragon's Kiss (1988), Megadeth – Rust In Peace (1990)

Ezt is hallgasd meg: Marty Friedman – True Obsessions (1996)

18. Angus Young / John Petrucci

A lista vége az alacsonyabb pontátlagok miatt is a megosztott helyezéseké lett, így került a kettéválasztott tizennyolcadik pozícióba az AC/DC örök gyereke. A már 58 éves Angus Young a köztudatban az állhatatosság és a kifogyhatatlan energia mintapéldájaként él: gitározása sosem azért volt nagy szám, mert valaha is különösebben technikásnak számított volna, hanem mert a lehető legtökéletesebben adta vissza a tipikus bluesos paneleket a zenekar kőkemény boogie rockjában – mindezt úgy, hogy a dallamokat akárki dúdolhatta akár első hallásra is. Ehhez persze bátyja, Malcolm összekeverhetetlenül feszes riffelésére is szükség volt. Arról pedig már inkább ne is ejtsünk szót, hányan fogtak miatta hangszert – ezen a téren valószínűleg nagyon kevés vetélytársa akadna a világon.

Kötelező tananyag: AC/DC – Let There Be Rock (1977), AC/DC – Highway To Hell (1979), AC/DC – Back In Black (1980)

Ezt is hallgasd meg: AC/DC – High Voltage (1976)

---

John Petruccit, a Dream Theater gitárosát karrierje kezdetén sokan Satriani-epigonizmussal vádolták, ám ezeket a hangokat idővel elsodorta az áradat, amikor a New York-i progresszív metalosokat jóformán kötelező volt isteníteni. Ezek az idők régóta elmúltak, a Dream Theater ma már a saját táborán belül is kifejezetten megosztó csapatnak számít – hiába töltenek meg minden korábbinál nagyobb csarnokokat világszerte –, így előállt az a helyzet, hogy a zenekar tagjai közül mindössze egyvalakit nem szokás kikezdeni, és az maga Petrucci. A gitáros játékának ötletességét, magával ragadó erejét általában még azok is elismerik, akik a csapat mostani működésével nem túl elégedettek. Az igazat megvallva minket is meglepett, hogy nem jutott magasabbra ezen a listán, de hát ez már csak így alakult...

Kötelező tananyag: Dream Theater – Images And Words (1992), Dream Theater – Awake (1994), Dream Theater – Scenes From A Memory (1999)

Ezt is hallgasd meg: John Petrucci – Suspended Animation (2005)

17. Yngwie J. Malmsteen

A '80-as évek közepén minden gitáros megveszett érte, és a lemezjátszó mellett véresre gyakorolta az ujjait, hogy legalább megközelítően olyan gyorsan és egyszersmind tisztán tudjon pengetni mint ő. Aztán a gitárhősöknek bealkonyult, Yngwie Malmsteent pedig elátkozták, mondván, nem több lélektelen tekerőgépnél, aki emellett még egy hájfejű alkoholista is. Hogy utóbbinak mi köze van a gitártudásához, azt nem tudjuk, egy dolog azonban biztos: aki szerint Yngwie lélektelen tekerőgép, az valószínűleg soha életében nem hallgatta meg odafigyelve a gitáros első négy-öt albumát. Az persze tény, hogy az utóbbi bő tíz évben egyre jobban elveszítette a lába alól a talajt, amit azonban régen letett az asztalra, megkerülhetetlen. Szeretni persze őt sem kötelező – közülünk sem szereti mindenki, ezért nem is jutott magasabbra az összesítésben –, a „nem tetszik" és a „rossz" azonban két különböző kategória...

Kötelező tananyag: Yngwie J. Malmsteen – Yngwie J. Malmsteen's Rising Force (1984), Yngwie J. Malmsteen – Marching Out (1985), Yngwie J. Malmsteen – Trilogy (1986)

Ezt is hallgasd meg: Yngwie J. Malmsteen – Facing The Animal (1997)

16. Glenn Tipton & K.K. Downing

Két gitáros, aki ma már sajnos nem dolgozik együtt, ám fénykorukban olyannyira összeforrt a nevük, hogy sokan egyenesen azt hitték: nem kettő, hanem egy személyről, Tipton Downingról van szó. A Judas Priest gitárpárosa felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a heavy metal színtérre, játékuk alapleckét jelentett gyakorlatilag a '80-as évek összes súlyosabb vonalon mozgó zenekara számára, ennek ellenére az úgynevezett szakma mégsem istenítette őket soha olyannyira, mint sok más pályatársukat. Nem tudni, mi volt ennek az oka, de végső soron talán mindegy is: futurisztikus ritmus- és szólójátékuk annak idején alapvetően határozta meg a műfaj arculatát, ráadásul a mai napig ők számítanak „A" klasszikus gitárduónak. Szintén megkerülhetetlenek.

Kötelező tananyag: az összes Judas Priest album 1990-nel bezárólag

Ezt is hallgasd meg: Judas Priest – Jugulator (1997)

15. Randy Rhoads

Eddie Van Halen után Randy Rhoads volt a '80-as évek első nagy gitárhőse. Egy borzalmas repülőbaleset miatt fájdalmasan keveset tudott csak megmutatni tehetségéből, a nagyközönség mindössze két album révén ismeri őt, ám ez a két album is elegendő volt ahhoz, hogy a valaha élt legnagyobbak között emlegessék. Klasszikus zene által nagyban ihletett gitározása, virtuóz hegedűfutamokat idéző szólójátéka iskolát teremtett, és nagyságát jól példázza, mennyire nem lehet még csak lemásolni sem anélkül, hogy az ne tűnne fel az első pillanatban. Sejtelmünk sincs, mit csinálna ma Randy, ha élne, könnyen meglehet, hogy nem is rockzenét. Az emlékezet azonban úgy őrizte meg őt, mint egy csendes, vidám srácot, aki képes volt észérvekkel hatni Ozzy Osbourne-ra, és arénák vadultak meg minden nyújtására, ám mégis akkor volt a legboldogabb, ha reneszánsz darabokat játszhatott az akusztikus gitárján.

Kötelező tananyag: Ozzy Osbourne – Blizzard Of Ozz (1980), Ozzy Osbourne – Diary Of A Madman (1981)

Ezt is hallgasd meg: Quiet Riot – Quiet Riot II (1978)

15. Ritchie Blackmore

Szinte a bőrünkön érezzük a felhördülést: miként lehet, hogy Ritchie Blackmore, aki a '70-es években olyannyit tett a rockgitározás forradalmasításáért, csupán a tizenötödik helyig verekedte magát az összesített kedvenceink között? A választ mi sem tudjuk, és mindenkit megnyugtatunk: ettől még nincs közöttünk olyan, aki ne tartaná őt az egyetemes rockzene valaha élt egyik leghatalmasabb alakjának. Mivel azonban idestova tizenhét éve nem csinált olyat, ami eredeti műfajához kötné őt, el kell fogadni a tényt, hogy a '90-es évektől érkezett rockgenerációk számára Blackmore ma már elsősorban csak régi újságlapokon élő legenda, mintsem a színtéren ténylegesen jelenlévő ikon. Ez persze nem baj – a '70-es évek Deep Purple és Rainbow albumai révén neki is örökbérlete van a legek között. Éppen emiatt sajnáljuk olyannyira, hogy valószínűleg soha az életben nem hallunk már tőle olyan új zenét, amit nem reneszánsz bohócruhákban adnak elő.

Kötelező tananyag: a '70-es és '80-as évek összes Deep Purple és Rainbow albuma

Ezt is hallgasd meg: Ritchie Blackmore's Rainbow – Stranger In Us All (1996)

14. Jeff Loomis

A Nevermore ma már sajnos csak egy emlék – hiába is mondják, hogy lesz még folytatás –, a zenekar azonban a '90-es évek második felének egyik legfontosabb underground metal bandája volt. Ennek titka pedig elsősorban Jeff Loomis zsenijében rejlett, akinek kezében az eggyel korábbi évtized leghatalmasabb thrash és heavy metal gitárhősei éledtek újjá, csak éppen sokkal modernebb formában. Őszintén reméljük, hogy előbb-utóbb ismét megtalálja a tehetségéhez méltó formációt – nem mintha a szólólemezei ne lennének kiválóak, de azért mégis egy hagyományos zenekarban lenne az igazi helye.

Kötelező tananyag: Nevermore – The Politics Of Ecstasy (1996), Nevermore – Dead Heart In A Dead World (2000), Nevermore – Enemies Of Reality (2003)

Ezt is hallgasd meg: Jeff Loomis – Zero Order Phase (2008)

13. Jimi Hendrix/ Rich Ward

Mit is lehetne mondani Jimi Hendrixről, amit még nem mondtak el ezerszer nálunk ezerszer okosabb emberek? Nagyjából semmit, így inkább nem is kísérletezünk vele. Főleg, hogy Hendrixet a mai napig elemzik a szakértők, mivel amit csinált, az éppen ott és akkor, abban a formában bizony nem nagyon következett semmiből – így aztán bizonyosan minden másképp is alakul, ha nem áll ki a színpadra azzal a bizonyos fehér Stratocasterrel.

Kötelező tananyag: mindhárom The Jimi Hendrix Experience nagylemez, és természetesen a Band Of Gypsys is

Ezt is hallgasd meg: Jimi Hendrix – Valleys Of Neptune (2010)

---

Rich Ward, a Stuck Mojo agytrösztje bizonyosan listánk relatíve legismeretlenebb figurája, pedig ritmusjáték tekintetében egyértelműen a legnagyobb metal gitárosok közé kívánkozik. Kár, hogy ezt a beavatott keveseken kívül senki sem tudja... Ward groove-os, thrash, heavy metal, southern rock és doom elemeket ötvöző játéka lehengerlő erővel jön le a régóta inaktív atlantai rap metal csapat lemezeiről, de gyakorlatilag bármilyen zenében átveszi az irányítást, legyen szó akár a Fozzyról, akár egyéb projektekről. Aki pedig hallotta már őt élőben úgy megszólalni, ahogyan arra más három gitárral sem lenne képes, abban garantáltan nincsenek kérdések azt illetően, mit keres itt, a nála sokkal ismertebb nevek között.

Kötelező tananyag: Stuck Mojo – Pigwalk (1996), Stuck Mojo – Rising (1998), Stuck Mojo – Declaration Of A Headhunter (2000)

Ezt is hallgasd meg: Sick Speed – Way I Am (2002)

12. Chuck Schuldiner

Randy Rhoadshoz hasonlóan fájdalmas pont ezen a listán a Death és a Control Denied egykori főnöke, hiszen Chuck Schuldinert méltatlanul fiatalon, mindössze 34 évesen ragadta el egy agytumor 2001-ben. Mivel Chuck ezt megelőzően kizárólag tökéletes mesterműveket tett le az asztalra, inkább nem is gondolunk bele abba, mi mindent csinálhatott volna azóta, és milyen irányba vitte volna el zenekarát, amely a legbrutálisabb vonaltól jutott el a letisztult, hihetetlenül okos, komplex és technikás metalig. Ráadásul akármibe is fogott, azt semmi mással nem lehetett összekeverni: ez a legnagyobb egyéniségek sajátja. Elmondhatatlan, mennyire hiányzik a színtérről, hozzá hasonló kaliberű zseni pedig sajnos azóta sem bukkant fel.

Kötelező tananyag: Death – Human (1991), Death – Individual Thought Patterns (1993), Death – Symbolic (1995)

Ezt is hallgasd meg: Control Denied – The Fragile Art Of Existence (1999)

11. Kerry King

Elárulunk egy kulisszatitkot: Kerry King egyikünk listáján sem szerepelt önállóan, csakis párban gitártesójával, Jeff Hannemannel, és mivel nem azonos pontszámmal végeztek, sejthető: volt közöttünk nem is egy olyan, aki csak Hannemant véste fel a kedvencek közé. Tény, hogy kettejük közül mindig is Jeffet jegyezte magasabban a szakma, de a Slayer két gitárosa ettől még egybeforrt a köztudatban: a magánéletben nem számítottak elválaszthatatlannak, ám tökéletesen kiegészítették egymást. És ezen a ponton Kerry Kingnek is adjuk meg, ami neki jár: lehet, hogy sivító, beteg gerjesztésekkel és tremolókar-rángatásokkal teli, anarchikus szólói önmagukban nem jelentenek zenei élményt, de remekül ellenpontozták Hanneman sötéten dallamos, vészjósló futamait. Néhány gyilkos riffért pedig neki sem kell a szomszédba mennie. Meg egyáltalán: Kerry Kingről beszélünk, „A" Kerry Kingről. Van még kérdés? Itt volt a helye ezen a listán.

Kötelező tananyag: Slayer – Reign In Blood (1986), Slayer – South Of Heaven (1988), Slayer – Seasons In The Abyss (1990)

Ezt is hallgasd meg: Slayer – Divine Intervention (1994)

10. James Hetfield

Tudjuk, James Hetfield nem szólógitáros, amikor pedig ilyesmivel próbálkozott, többnyire másra kellett volna bíznia a dolgot, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a Metallica 1991 utáni teljesítménye finoman szólva is megosztja a rajongótábort. Ritmusgitárosként azonban az idén 50 éves Hetfield világéletében etalonnak számított a metal műfajban (igazán jó dobos híján egy koncerten mutatkozik csak meg igazán, mennyire ő viszi a hátán az egész zenekart), amit pedig dalszerzőként a csapat első öt lemezén letett az asztalra, egyszerűen vitán felül áll. Mi sem tudtunk ettől eltekinteni, de nem is akartunk: Hetfieldnek már akkor is helye lenne a kedvenc gitárosaink között, ha 1989-ben örökre szögre akasztja a hangszert, és csak a vadászatnak szenteli magát.

Kötelező tananyag: Metallica – Ride The Lightning (1984), Metallica – Master Of Puppets (1986), Metallica – ...And Justice For All (1988)

Ezt is hallgasd meg: Metallica – Load (1996)

9. Brian May

Aki évekkel Freddie Mercury halála után született, annak vélhetően nehéz lenne elmagyarázni, mit is jelentett korábban, illetve az énekes elhunyta utáni időszakban a Queen. A négyesfogat rockzene-hallgató generációk egész sorának belépőcsapata volt, és mivel mi sem vagyunk ezzel másképp, egyikünket sem lepte meg, hogy Brian May is bekerült a Top 10-be. Még annak ellenére sem, hogy amit 1991 óta Queen néven csinált, attól finoman szólva sem ájultunk el. És még annak ellenére sem, hogy a zenekarban sosem állt kizárólagosan ő a fókuszban – azonban mindennél többet mond el róla, hogy egy hangból is felismerhető, védjegyszerű játéka még a csapat legpoposabb, legkísérletezősebb darabjain is átütött.

Kötelező tananyag: Queen – Queen II (1974), Queen – A Night At The Opera (1975), Queen – A Day At The Races (1976)

Ezt is hallgasd meg: Brian May – Back To The Light (1992)

8. Eddie Van Halen

Az ember, aki 1978-ban átlökte a rockgitározást a '80-as évekbe. Ecsetelhetnénk hosszasan, mi mindent tett hozzá technikailag a gitárosok repertoárjához Eddie Van Halen, ezt azonban megspóroljuk: egyrészt mert mi magunk nem vagyunk gitárosok, és nem is látjuk értelmét azon vitatkozni, ki tappingelt már Eddie előtt is a gitárnyakon, másrészt mert nagyjából mindenki tisztában van vele, mi mindent köszönhet neki a műfaj. Eddie Van Halen az ösztönös zseni legtökéletesebb mintaképe: bevallottan sosem érdekelte különösebben, mit miért csinál, de gyerekfejjel már ezzel a hozzáállással is túlszárnyalta minden tanárát és megnyerte az összes lehetséges tehetségkutatót. Amit pedig az első néhány Van Halen albumon eljátszott, abból később zenekarok és gitárosok egész generációi építettek saját karriert. Elmúlt tizenöt éve nagyobbik részét pedig fedje sűrű homály – de vélhetően ez az időszak is csak egy kivételesen zseniális elme sajátos hányattatásainak tudható be.

Kötelező tananyag: Van Halen – Van Halen (1978), Van Halen – Van Halen II (1979), Van Halen – Fair Warning (1981)

Ezt is hallgasd meg: Van Halen – Van Halen III (1998)

7. Jeff Hanneman

Egy név, amit különös szomorúsággal véstünk fel a listánkra, hiszen a Slayer gitárduójának egyik – technikailag képzettebb és kreatívabb – fele idén májusban belehalt italozó életmódjába. Azt ugyanakkor muszáj leszögeznünk, hogy Jeff Hanneman vélhetően akkor is ugyanilyen előkelő helyen végzett volna az összesítésben, ha még köztünk van: egyrészt mert stábszinten is kevés zenekart tartunk többre a Slayernél, másrészt mert akinek olyan riffkoncentrátumok pattantak ki a fejéből, mint az Angel Of Death, a South Of Heaven vagy a War Ensemble, az szimplán egy zseni. Hogy alkottak nála technikásabb gitárosok is a műfajban? Persze. Tudott akár közülük egy is olyan lehengerlően hatásos dalokat írni, mint ő? Dehogy tudott. Jeff Hanneman helye ott van a legnagyobbak között.

Kötelező tananyag: Slayer – Reign In Blood (1986), Slayer – South Of Heaven (1988), Slayer – Seasons In The Abyss (1990)

Ezt is hallgasd meg: Slayer – Diabolus In Musica (1998)

6. Jeff Waters

Kanada legtitkosabb fegyvere, a thrash/speed gitározás egyik leghatalmasabb alakja, aki igazából sosem kapta meg azt az elismerést, amit igazán megérdemelt volna. Nem ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a mi listánk hatodik helye bármiért is kompenzálja Jeff Waters mestert, de ezáltal legalább igyekszünk kihangsúlyozni, mennyire nagyra becsüljük furmányos, boszorkányos ritmusjátékát és szikrázó szólóit. Bele sem merünk gondolni, mi történt volna, ha igent mond a Megadeth felkérésére 1989 környékén, és születik vele is egy album – bár jobban megvizsgálva vagy ő, vagy Dave Mustaine nem élte volna túl a munkát az egymásnak feszülő egók harcában.

Kötelező tananyag: Annihilator – Alice In Hell (1989), Annihilator – Never, Neverland (1990), Annihilator – Set The World On Fire (1993)

Ezt is hallgasd meg: Annihilator – King Of The Kill (1994)

5. Dave Mustaine

A Megadeth főnöke már a '80-as években is legalább olyannyira híres volt ellentmondásos nyilatkozatairól és össze-vissza vagdalkozásáról, mint tüzes, a ritmusjáték tekintetében évekkel a kortársai előtt járó gitározásáról. Az internet mára megsokszorozta Dave Mustaine, khmm, furcsa nyilatkozatainak erejét, így sokan hajlamosak rá egyszerű, összeférhetetlen futóbolondként tekinteni, amit letett az asztalra, azt azonban nem lehet tőle elvitatni: még a Metallica sem tagadja, hogy nélküle annak idején egészen más irányba fejlődött volna a zenekar hangzása. Ebből a szempontból nem számít, hogy Mustaine mára besorolt a színtér veterán, kényelmes lemezgyártásra beállt vén rókái közé, és nem tesz le földrengető teljesítményeket az asztalra. Riffelés terén még ma is csak kevesen állják vele szemben a versenyt.

Kötelező tananyag: Megadeth – Peace Sells... But Who's Buying (1986), Megadeth – Rust In Peace (1990), Megadeth – Countdown To Extinction (1992)

Ezt is hallgasd meg: Megadeth – The System Has Failed (2004)

4. Zakk Wylde

Zakk Wylde huszonöt évvel ezelőtt angyali arcú, szőke rockistenként mutatkozott be Ozzy Osbourne zenekarában, játékával leiskolázta a teljes színteret, majd saját jogán is csarnokokat megtöltő metal-ikonná vált a Black Label Societyben, immáron jóval mocskosabb, súlyosabb muzsikával. Játékának megközelítése kétségtelenül sokat változott a korai idők óta, és alighanem sosem fog már olyanokat játszani, mint első néhány Ozzyval készült albumán, ám akármibe is fog, az védjegyszerűvé válik. Nem véletlen, hogy csakis ő az egyetlen, aki felmerül, mint egy esetleges Pantera újjáalakulás lehetséges negyedik résztvevője... Bármilyen hihetetlen, még a Shock! stábból sem számít mindenki Ozzy vagy a Black Label Society fanatikus hívének, Zakk azonban szinte mindenki listáján szerepelt, és ez elég sokat elárul arról, milyen szinten írta be magát a kollektív rock/metal köztudatba.

Kötelező tananyag: Ozzy Osbourne – No Rest For The Wicked (1988), Ozzy Osbourne – No More Tears (1991), Pride & Glory – Pride & Glory (1994)

Ezt is hallgasd meg: Zakk Wylde – Book Of Shadows (1996)

3. Dimebag Darrell

Kilenc éve nincs köztünk, az általa hagyott űrt pedig azóta sem sikerült betöltenie senkinek sem a színtéren, és ez már minden bizonnyal örökre így is marad, akárcsak például Randy Rhoads esetében. A Pantera által okozott földrengésszerű változásokat senkinek sem kell ecsetelni, aki csak egy kicsit is tisztában van a metallal, és mindennek a zenekar tökéletes összhangján túl egyértelműen Dimebag Darrell játéka jelentette a kulcsát: ő volt a csapat fő dalszerzője, aki akármilyen ötletet egyből a saját képére formált, és mindent elvitt a legvégső határokig. A képrombolók előszeretettel sütik rá, hogy nem volt több, mint Eddie Van Halen szteroidokon, ő azonban alighanem büszke lenne ezekre az összehasonlításokra. Egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat, akik hozzá hasonlóan mély nyomot hagytak a műfajon.

Kötelező tananyag: az összes Pantera lemez 1990 és 2000 között

Ezt is hallgasd meg: Pantera – Power Metal (1988)

2. Slash

Lehet vitatkozni azon, technikailag mennyire számít kiemelkedő játékosnak Slash: ha a Vai / Satriani mércével mérjük, alapvetően semennyire. Minket azonban ez a legkevésbé sem érdekel: ő is gyakorlatilag mindenki listáján szerepelt a stábból, jelentse az illető főprofilját akár a dallamos hard rock, akár a lánccsörgető death/black vonulat. Slash titkán ugyanakkor ezzel együtt sincs mit elemezni, mivel esetében nincs titok: a Guns N' Roses egykori gitárosa nagyszerű dalszerző, stílusa és hangzása jellegzetes, szólói dallamosak, emellett pedig még jó fazon és szimpatikus figura is. Márpedig a lényeg zenehallgatói szempontból elsősorban ennyi. What you see is what you get.

Kötelező tananyag: Guns N' Roses – Appetite For Destruction (1987), Guns N' Roses – Use Your Illusion I-II (1991), Slash – Apocalyptic Love (2012)

Ezt is hallgasd meg: Slash's Snakepit – Ain't Life Grand (2000)

1. Tony Iommi

Meglepett bárkit is az eredmény? Ugye, hogy nem. Legyünk ezúttal őszinték: akármihez is nyúlt az elmúlt negyven évben a metal idén már 65 éves megteremtője, az kis túlzással kivétel nélkül arannyá vált. Pedig annak idején minden ellene szólt – és példáján tökéletesen látszik, mennyi minden múlik mindössze két lemetszett ujjpercen és az ebből fakadó eltérő hangszerkezelésen. Tony Iomminál senki sem írt több gyilkos riffet a rock/metal történelemben, és amint azt a 13 lemez is példázza, kor ide, limfóma oda, a mester mára sem fogyott ki az ötletekből – csakis reménykedni tudunk benne, hogy az ólomujjal pengetett, súlyos riffek és könnyfakasztó, melodikus szólók örök királya minél több lemezzel ajándékoz majd meg bennünket a jövőben.

Kötelező tananyag: a Black Sabbath teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Iommi – Iommi (2000)