Shock!

Ozzy Osbourne első szólóalbuma, az 1980-as Blizzard Of Ozz mérföldkövet jelentett az énekes pályafutásán: vert helyzetből sikerült vele fordítania a szerencséjén, és megújítania magát az új évtizedben, miután kirúgták a Black Sabbathból. Mindebben oroszlánrésze volt a ma harminc éve elhunyt fiatal gitárzseninek, Randy Rhoadsnak, akivel az énekes szólókarrierje legmeghatározóbb dalait hozta össze erre a lemezre. Tulajdonképpen elég lenne annyit mondanunk, hogy a Blizzard Of Ozzon szerepel a Crazy Train, a Goodbye To Romance, a Suicide Solution és a Mr. Crowley, és ezzel is mindent elárultunk róla – de e tragikus évfordulón talán mégis érdemes bővebben is megemlékezni az albumról.

Ozzy Osbourne 1979-ben került ki végleg a Black Sabbathból, és aki a közvetlen környezetében volt, ekkoriban körülbelül egy lyukas garast sem adott volna az énekes későbbi karrierjéért. Ozzy hónapokra bevette magát egy Los Angeles-i hotelszobába, ahol kedvenc szenvedélyeinek hódolt: evett, ivott, és tonnaszomára tolta a kokaint. A minden tekintetben padlón lévő, depressziós énekes egyetlen szerencséje az volt, hogy ott állt mellette a Black Sabbath menedzser Don Arden lánya, későbbi felesége, Sharon Arden, aki egy alkalommal véletlenül felkeveredett a lakosztályába, és megsajnálta Ozzyt. Elvállalta, hogy menedzselni fogja az énekest, ami alapvető jelentőséggel bírt Osbourne túlélése szempontjából, de az is sokat számított, hogy az agilis Sharonnak a kezdetektől fogva konkrét víziója volt a hogyan továbbról.

Mindez komoly minőségi váltást jelentett, hiszen Ozzy korábbi menedzsmentjének legnagyobb ötlete azelőtt az volt, hogy új csapatát nevezze Son Of Sabbathnak, illetve a Gary Moore-ral közös kooperációt erőltették. Ozzy utóbbitól sem volt különösebben lelkes (bár ha csak egy dal, a Led Clones erejéig, de az együttműködés végül Moore 1989-es After The War albumán megvalósult). Eleinte ugyan szó volt arról, hogy az énekes új projektje Blizzard Of Ozz néven fut majd (amikor 1978-ban pár hónapra először lépett ki a Sabbathból, ezen a néven kezdett el csapatot szervezni), de végül döntöttek az üzleti és praktikus szempontok, meg persze a kiadói nyomás: Ozzy szólópályára lépett. „Végre a saját dolgomat akartam csinálni", emlékezett vissza később. „Nem mintha akkora zsarnok akartam volna lenni, de azért jobb úgy, ha én dönthetem el, kivel akarok dolgozni és kivel nem. Így nyugodtan cserélgethettem a tagokat, ha valakivel nem voltam elégedett. Ha új zenekart hozok létre, valószínűleg cseberből vederbe kerültem volna."

Ozzy társaiul először a korábban a Rainbow-ból ismert Bob Daisley basszusgitáros és a Uriah Heep klasszikus felállásának egyik oszlopa, Lee Kerslake dobos szegődtek (ütősnek az énekes először Tommy Aldridge-et akarta megnyerni, ő azonban éppen nem ért rá). Miután a fiatal, nagyközönség számára addig ismeretlen gitáros, Randy Rhoads is bekerült a képbe, teljes lett az ábra. A csapat nekilátott dalokat írni, méghozzá Ozzy számára teljesen új módszerrel. Míg a Black Sabbathban korábban az énekest rendszerint már kész tények elé állították az összejammelt hangszeres alapokkal, addig a fő szerzőtárs Randy gyökeresen másképp dolgozott: komolyzenei képzettsége miatt eleve nem szeretett jammelni, és – zenetanári tapasztalatai révén – emberileg is képes volt kezelni a türelmetlen énekest. Ozzy: „A Goodbye To Romance volt az első dal, ami megszületett a lemezhez. Fel-alá mászkáltam és dúdolgattam, Randy pedig felkapta rá a fejét. Megkérdezte, hogy ez valami Beatles-e, vagy én magam írtam. Mondtam, hogy napok óta nem tudom kiverni a fejemből a dallamot, és már mentem is volna tovább, ő azonban leültetett, és nem hagyott békén addig, amíg nem hoztunk össze belőle valamit. Életemben először akkor éreztem magam egyenrangú partnernek a dalszerzésben... A Suicide Solutionnél pedig Randy játszogatott valamit, amire egyből tökéletesen rá tudtam énekelni a nóta első két sorát, amik napok óta keringtek bennem. Nagyon könnyen tudtunk együtt dolgozni. És igazából az a vicces, hogy Randy sosem volt oda a Sabbathért. Mindig megkérdezte, mitől annyira nagy dobás az Iron Man, amikor egy óvodás is el tudja játszani. Ezen párszor vitatkoztunk is, engem ugyanis az ilyesmi nem érdekelt: ha valami beindít, az jó, teljesen függetlenül attól, hogy nehéz-e eljátszani vagy sem. Elmondtam neki, hogy amikor kijött a You Really Got Me, addig hallgattam, amíg el nem kopott a kislemez a tű alatt, pedig annál aztán nem létezik szimplább nóta a földön. Randy erre rendszerint csak annyit mondott: aha..."

Ozzy első szólólemezének munkálatai 1980 tavaszán kezdődtek meg Angliában. Az énekes először Chris Tsangaridesszel tervezett dolgozni, őt azonban jó előre lecserélték a kevésbé nagy névnek számító Max Normanre. Jellemző, hogy a stúdiómunka még ennek ellenére sem volt feszültségmentes: Norman keményen kezelte Ozzy dühkitöréseit, nem volt hajlandó a Black Sabbathban megszokott technikákat alkalmazni csak azért, mert az énekes ezt szerette volna, és ehhez Rhoadsban is remek partnerre talált. Bob Daisley: „Mindannyian együtt zenéltünk egy helyiségben, tehát nem úgy dolgoztunk, ahogy ma szokásos: szó sem volt arról, hogy van egy rögzített dobalap, aztán arra építkezünk tovább, netán ProTools-zal, Soundscape-pel toldozgatjuk-foldozgatjuk a felvételeket. Hárman nekifeszültünk a hangszereknek, Ozzy pedig amolyan mankóvokálokat nyomott, amiket később aztán újra felénekelt. Randy szólói, a további vokálok és a billentyűk is csak később kerültek fel végleges formában, de az alap minden pillanatban élő: a zenekart hallod, amint a stúdióban játszik. Kerestük a szemkontaktust, éreztük egymás rezdüléseit."

Ettől függetlenül nemcsak Ozzy, hanem a végletekig maximalista Randy is feszült volt a stúdióban. Max Norman: „Elképesztően kényes volt a játékára. Ha a legapróbb nüansz nem stimmelt, újból és újból nekifutott. Hihetetlen perfekcionista volt." Ami Ozzyt illeti, az énekes ideges hangulatát az önpusztító életmód mellett az is csak tovább fokozta, hogy 1980 áprilisában a Black Sabbath visszatért a színre új frontemberével, Ronnie James Dióval, és az így megjelent Heaven And Hell lemez azonnal nagy sikert aratott a világ minden táján. Osbourne ezek után főleg úgy érezte, elképesztő nyomás nehezedik rá, de a zenei értékeket tekintve nem volt miért aggódnia: az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy a négy muzsikus – illetve a kiegészítő billentyűs, Don Airey – kezei alatt kivételes muzsika születik. Daisley: „Már a felvételek során is éreztük, hogy különleges dolgokat alkotunk, amelyeknek elsősorban Randy játéka jelentette a lényegét. Keveredett nála a sok klasszikus zenei hatás az igazi rockos háttérrel, ami egyszerűen más dimenzióba helyezte az egész zenét. És persze emellett még ott volt Ozzy hangja is, ami a világon senki máséhoz nem hasonlítható. Ha megnézzük, az akkori átlaghoz képest a szövegeink is rendhagyónak számítottak. Azt persze akkoriban nem is sejtettük, micsoda utóélete lesz ennek a korszaknak: ott álltunk a csúcson, és éppen emiatt nem is láttuk magát a hegyet... Négy arcról volt szó, akik azt csinálták, amit szerettek. Minden szívből jött, egyáltalán nem foglalkoztunk azzal, éppen mi divatos vagy eladható. Csakis azt szerettük volna játszani, amiben jók vagyunk. 1980-ban a punk, a new wave és a diszkó futott, így amit mi csináltunk, az sokaknak talán dinoszaurusz-szerűnek tűnhetett, hiszen heavy rockról volt szó. Meggyőződésem, hogy a dalok minősége és a hangszeres játék mellett az őszinteségünkkel vettük le annyira az embereket a lábukról..." Ozzy számára további újdonságot jelentett, hogy itt már a szövegeket is ő hozta, a Sabbathban ugyanis ez a feladat – a közhiedelemmel ellentétben – nem a frontemberé, hanem elsősorban Geezer Butleré volt.

A Blizzard Of Ozz végül 1980 szeptemberében jelent meg Európában, és sokakat meglepett a Black Sabbath örökségétől elkanyarodó zenei világával, hiszen még csak meg sem kísérelt az énekes előző bandájának sikereire építeni. Ozzy jellegzetes stílusa és hangja persze természetes kapcsolódási pontot jelentett, de a zenei vonalat tekintve alapvető változások történtek. A lemez igazából mai füllel hallgatva sem slágeres, és a szó hagyományos értelmében véve több mint három évtizeddel ezelőtt sem volt az. Az I Don't Know és a Crazy Train kezdése ugyanakkor egészen elsöprő, és már ez a két dal is tökéletesen példázza Randy kivételes zsenialitását. Rhoads kapcsán általában a virtuóz, hegedűfutamokat idéző szólókat szokás kiemelni, pedig a ritmusjátéka is egészen kivételes volt azokkal a bizonyos ide-oda csavarodó témákkal: a szokás szerint elképesztő szólót villantó Crazy Train különösen jó példája ennek semmihez sem hasonlítható tempójával – és persze Ozzy elsöprő dallamaival. Kizárólag egy ilyen viharos erejű himnuszra volt szükség ahhoz, hogy az énekes újradefiniálja önmagát a közönség és a szakma szemében. Ozzy: „A Crazy Traint egy walesi stúdióban írtuk, amiről azt terjesztették, hogy egy kopogószellem kísérti. Mire felébredtünk, rendszerint betörték az ablakokat, összezúzták az étkészleteket, az ajtók lógtak a tokjaikban, a ruháink pedig a kinti patakban úszkáltak. A tulaj ragaszkodott hozzá, hogy mindezt mi hoztuk össze az esti részeg tombolások közepette, a csapat azonban kitartott amellett, hogy a poltergeist csinálta. Az 'I'm going off the rails on a crazy train' sor mindenesetre mindent összefoglalt, amin akkoriban keresztülmentem..."

Az elsőként írt Goodbye To Romance Beatles-beütésű balladája szintén nem számított nyilvánvaló darabnak, Rhoads egy perc alatti, akusztikus Dee instrumentálisa azonban abból a szempontból felidézte a Sabbath lemezeket, hogy Tony Iommi szintén vonzódott az efféle kis hangulati átvezetésekhez, amelyek ugyanakkor minden ízükben megállták a helyüket önállóan is. Ezután pedig az album két másik központi dala következik. A gyilkos Suicide Solution az énekes szólókarrierjének egyik legzseniálisabb szerzeménye kimért tempójával, semmihez sem hasonlítható hangulatával és minden szavában klasszikus szövegével, a Mr. Crowley pedig a Sabbath okkult vonzódását elevenítette fel Aleister Crowleyről szóló szövegével, zeneileg azonban egészen más iskolát hozott. Amit Rhoads ebben a dalban művel, arra egyenesen nincsenek szavak: két itt hallható szólója mindig ámulatba ejt, akárhányszor is hallom. A súlyosabb, sötétebb Mr. Crowley után jól is esik a fülnek a No Bone Movies könnyedebb, rock'n'rollosabb megközelítése. Noha ez is nagyon jó, egyértelműen ez a lemez legkevésbé ismert nótája, az azonban nem csoda, hogy a Mr. Crowley és a Revelation (Mother Earth) közé ékelődve némileg elsikkadt. Utóbbi egyértelműen a Blizzard Of Ozz legnehezebben emészthető, legkevésbé nyilvánvaló darabja sajátos szerkezettel, némileg teátrális hangulattal – felívelését kis túlzással akár még musicalesnek is merném nevezni –, Rhoads pedig ismét keményen leteszi a garast a végén. Körülbelül mindent elárul az itt hallható szólóról, hogy a néhai Dimebag Darrellnek is ez volt az abszolút kedvenc gitárszólója... A tempós, derűsebb Steal Away (The Night) ezután inkább már csak levezeti az albumot, ám itt sincs semmi hiba, a refrén azonnal beül a fülbe, és Randy persze ide is óriási témákat hozott.

A szakma hatalmas elismeréssel fogadta az albumot, és a Crazy Train rádiós sikere révén a közönség is azonnal ráharapott: hasonló helyzetben más nevét valószínűleg örökre „a Black Sabbath ex-énekese" titulus keretében emlegették volna, Ozzy azonban Randy segítségével oly markánsan tette le névjegyét első önálló anyagával, hogy már ekkoriban sem kellett vele kapcsolatban korábbi csapatára hivatkozni. Különösen igaz volt ez az Egyesült Államokra, ahol a Blizzard Of Ozz csak 1981 márciusában került a boltokba, ám azonnal hatalmasat robbant, és mindössze néhány hét alatt aranylemez lett. A csapat ekkor már hónapok óta intenzíven turnézott, sőt, érdekesség, hogy mire az amerikai közönség megismerhette a Blizzardot, már a folytatást, a végül novemberben kiadott Diary Of A Madmant is felvették. Nagyjából ekkorra tehető, hogy Ozzy Rudy Sarzóra és Tommy Aldridge-re cserélte a ritmusszekciót – a Blizzard turné második körén már ők játszottak (ezért maradtak le a Diary borítójáról is). Érdekesség, hogy a csapat ekkoriban még annak dacára sem erőltette túlságosan a Sabbath klasszikusokat, hogy viszonylag kevés önálló anyaggal rendelkeztek: mindössze a Paranoid, illetve egy Iron Man / Children Of The Grave mix került elő a koncerteken.

A Blizzard Of Ozz hónapok alatt alapozta meg Ozzy máig tartó, sikeres szólókarrierjét, és különösen a tengerentúlon nagyobb sztár lett általa, mint a Black Sabbathban azelőtt bármikor. Az album végül nemcsak versenyben maradt a Heaven And Hell-lel, hanem eredményei túl is szárnyalták a Dio-féle Sabbath első anyagának eladásait, és a mai napig az énekes egyik legsikeresebb szólólemezének számít: az Egyesült Államokban négyszeres platina lett – ilyen eredményt Ozzy később is csak az 1991-es No More Tears-zel produkált –, világszerte összesen pedig több mint 6 millió példányban kelt el napjainkig. Népszerűségének még az a később kirobbant botrány sem tudott gátat vetni, amikor egy amerikai fiatal 1984-es öngyilkosságáért annak szülei – és a hozzájuk csatlakozó egyházi, illetve civil szervezetek – a Suicide Solution dal szövegét kezdték el okolni: a bíróság végül természetesen el is utasította keresetüket. Ozzy: „Már csak a karrierem szempontjából is elég ostoba húzás lett volna írni egy olyan dalt, amiben öngyilkosságra szólítom fel a hallgatókat, hiszen akkor ki venné meg a lemezeimet? A Suicide Solution arról szólt, ahogy én halálra iszom magam. Már akkor is pontosan tisztában voltam az alkoholproblémáimmal..."

Érdekesség, hogy miután az első két lemezt eredetileg feljátszó Daisley és Kerslake bizonyos elmaradt jogdíjak miatt beperelték Ozzyt az évezred elején, a 2002-es újrakiadásokon az ő sávjaikat letörölték, és újrajátszatták Robert Trujillóval, illetve Mike Bordinnal, a turnécsapat akkori tagjaival. Daisley: „Már csak az akkori banda óriási összhangja miatt is elképesztőnek találtam ezt az egészet, arról nem beszélve, mennyire meggyalázták vele Randy Rhoads emlékét is. Még az ő játéka is másként hat ezeken az újrakiadásokon, hiszen más emberekkel passzintották össze a gitárokat – és soha nem szólhatott bele ebbe..." A Sharon Osbourne meghozta döntés nemcsak a rajongótáborban váltott ki óriási felháborodást, hanem azt utólag maga Ozzy is kifogásolta. „Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt", nyilatkozta az énekes évekkel később. „Sharon intézte az összes jogi csatározást, amik akkoriban folytak... Amikor pedig rákérdeztem, mi szükség volt erre az egészre, azt mondta, csak úgy tudta elejét venni a további folytatásnak, hogy erre a szintre vitte a dolgokat. Én erre azt válaszoltam: akármilyen körülményekről is volt szó, én az eredeti felvételeket akarom. Vagyis magamtól biztosan nem csináltam volna ilyet." A 2011-es újrakiadásokon mindenesetre már ismét Daisley és Kerslake játéka volt hallható.

A Blizzard Of Ozz vitán felül a '80-as évek egyik legmeghatározóbb rocklemeze, az örökérvényű klasszikusok egyike. Időtálló erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy húzódalai a mai napig Ozzy önálló koncertjeinek legfőbb sarokpontjait jelentik – és az a jellemzően 21. századi adat is beszédes, hogy a Crazy Train évek óta folyamatosan a legtöbbször letöltött csengőhangok közé tartozik. Randy Rhoads már csak ezzel az egyetlen lemezzel örökre beírta volna magát a rocktörténelembe.