Shock!

Manapság, amikor hetente körülbelül százötven új kiskorú shredbajnokot lehet megtekinteni a YouTube-on, és semmi hírértéke nincs annak, hogy valaki boszorkányos mutatványokra képes a hat(hét?)húroson, szinte elképzelhetetlen, milyen lehetett anno, amikor néha-néha felbukkant egy-egy új gitárhős. Illetve nagyon is el lehet képzelni, milyen volt, hiszen azért a ma emberével is előfordul, hogy szájtátva rácsodálkozik valamire. A mai tendenciákat is tudomásul kell persze venni, és ha a jó oldalát próbáljuk nézni, talán kevésbé mernek a zenekarok szart kiadni a kezeik közül, ha egy nyolcévestől is minimumelvárás a Malmsteen összes. De hagyjuk is a mai világot, hiszen egy tragikus történet pontosan harminc éve ért véget, és teljesen más korban zajlott.

A '70-es, '80-as évek fordulóján járunk tehát, amikor nincsenek minden bokorban gitármaszturbátorok. Hendrix már legenda, Page és Blackmore nagy öregek 35 évesen, Schenker már befutott, May pedig még nem vetette meg a lábát Amerikában a Queennel. Rajtuk kívül igazán új, modern ízzel játszó hard rock/heavy metal gitáros egy létezik, ő pedig Eddie Van Halen (igaz, Yngwie is bőszen gyakorolgat már Svédországban, sőt, talán már az Államokba szóló repjegyét is megvette). Hogy ő hatással lehetett-e a Quiet Riottal két lemezt kiadott huszonéves szőke srácra, azt a kortársi viszonyok miatt nem lehet eldönteni, de jelentősége sincs. Ami biztos, hogy a '80-as években sikeressé vált vagy akkor felnőtt muzsikusok számára felbecsülhetetlen inspirációt jelentett Randy Rhoads lélegzetelállító gitározása, amit sok korong ugyan nem őriz, de az a kettő, amit Ozzyval készített, száz másikkal felér.

Ami engem illet, a Blizzard Of Ozzt is elejétől végéig tökéletesnek tartom, de a Diary Of A Madman nemcsak Ozzy munkásságából nagy kedvenc, hanem úgy egyáltalán, minden idők egyik legfontosabb albuma számomra. Nagy szerepe van ebben az epikus címadó tételnek, ami egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, irodalmi és horrorisztikus, progresszív és dallamos metal remekmű – egyértelműen Ozzy szólópályájának zenei értelemben vett csúcsa. Nem véletlen, hogy pont ezt a dalt dolgozta fel tőle a Dream Theater (ezt speciel most tudtam meg), a Nevermore és a Psychotic Waltz... És mik ki nem derülnek: az ember azt hinné, Ozzy sose játszotta élőben, és mégis- 2000 táján az akkoriban ismét beugró Joe Holmesszal bizony elővették, és még egy-két élvezhetőbb verzió is fellelhető a megfelelő helyen.

Na de hol vagyunk még a lemez végétől? Ahogy az egész indul, már az is klasszikus: az Over The Mountain dobintrója egyszerűen zseniális, a dal maga pedig talán a legelső az alulértékelt Ozzy-klasszikusok listáján, pedig kapásból ezt választanám második kedvencnek a Diary után Ahogy pulzál az egész, az már a Jake E. Lee-korszakot is előrevetíti. Érdekes módon erről az anyagról csak az egyszerűbb tételek, a rock'n'rollos Flying High Again és a lassabb tempójú, de kellően súlyos Believer (azt a basszus-indítást figyeld, he!) „élték túl" a koncertrepertoárban, pedig van még két baromi jó és egymástól nagyon is különböző lírai tétel is. A You Can't Kill Rock'N'Roll hangulatos, a Tonight meg ozzysan, szerethetően giccses, ebből nőtt ki utóbb a So Tired meg a Dreamer. A két maradék dal, a Believerhez hasonló tempójú Little Dolls és a gyorsabb S.A.T.O. (a vicces feloldásnak tessenek utánanézni) is emlékezetesek. Randy frenetikus, sziporkázó és ezredszerre hallgatva is elképesztő játéka abszolút rányomja a bélyegét a hangzásra, de amikor megszerettem az albumot, nagyban hozzájárult ehhez Lee Kerslake dobsoundja és jellegzetes stílusa is (lásd a nyitódalról írottakat!), noha a borítón már a turnén játszó Tommy Aldridge szerepelt, és a basszusgitáros Bob Daisley helyett is Rudy Sarzót tüntették fel. Kerslake sávjait a 2002-es újrakiadáson ki is cserélték egy Mike Bordin által feljátszott dobalappal egy nevetséges pereskedés miatt, de még így is figyeltek arra, hogy az új dobsáv a lehető legjobban hasonlítson az eredetire. (Ugyanezen a kiadáson Daisley sávjait Robert Trujillo nyomja.)

Érdekesség még, hogy bár a billentyűs hangszereket a Blizzardot is feljátszó és a csapattal turnézó Don Aireynek szokás tulajdonítani ezen az anyagon is, valójában egy Johnny Cook nevű session zenésznek köszönhetőek az ízlésesen meghangszerelt billentyűs témák. A felvételek idején Don épp a Rainbow-val volt úton, de a Diary turnéra már visszatért, és az egyik szünnapon ment egy kört közvetlenül Randy előtt az ominózus repülővel. Utólag könnyű okosnak lenni, de valakinek – talán pont neki, aki fel is ment vele – tényleg lehetett volna annyi esze, hogy lerángatja a következő felszállás előtt a minősíthetetlen állapotban lévő pilótát... Ha valaki ezt megteszi, nem ér tragikus véget egy szinte kimeríthetetlen kreativitású tehetség élete fájdalmasan fiatalon. Nem véletlen, hogy – önéletrajza tanúsága szerit – Ozzy a mai napig nem heverte ki ezt a tragédiát, pedig ennyi év után talán már a család is feldolgozta.

Randy életműve mindenesetre már életében halhatatlanná tette az elbeszélések szerint teljesen sztárallűrmentes és szerény zenész nevét, aki bizonyára elégedetten nyugtázta volna utódai névsorát (talán amúgy is megtette).