Shock!

Ozzy Osbourne kis túlzással szinte csak klasszikus lemezeket adott ki az elmúlt több mint négy évtized során, de minden egyes korszakának megvannak a maga csúcspontjai: a Black Sabbath korai éveit követően az énekes szólóban először Randy Rhoadsszal tett le etalon teljesítményeket az asztalra, és a Zakk Wylde-éra albumainak nimbuszáról sem kell külön fejtegetésekbe bonyolódni. A két időszak közötti évek azonban ma már egyértelműen nem kapnak akkora figyelmet, mint megérdemelnék, pedig Ozzy Jake E. Lee gitárossal is két fantasztikus albumot készített. Ezek közül az 1986-os The Ultimate Sin ráadásul fordulópontot is jelentett a karrierjében a nagy MTV-s sikerek miatt.

Az 1983-as Bark At The Moon új korszakot nyitott Ozzy Osbourne karrierjében: Jake E. Lee gitáros ugyan más stílusban játszott, mint elődje, a tragikus repülőbalesetben elhunyt Randy Rhoads, ám szintén az énekes kiváló szerzőtársának bizonyult. A lemez hatalmas sikert aratott, és – különösen a tengerentúlon – minden addiginál magasabbra emelte Ozzyt, de a drog- és alkoholproblémákkal küzdő Madman számára korántsem volt fenékig tejfel ez az időszak. Osbourne addig sem számított éppen a média kedvencének, ám 1984 októberében, a lemez hihetetlenül sikeres turnéinak végéhez közeledve az Egyesült Államokban óriási boszorkányüldözés kezdődött, amikor az énekes egyik rajongója főbelőtte magát, és a fiatalember lemezjátszóján a Blizzard Of Ozzt találták meg. Az egyházak és a cenzorszervezetek számára egyértelműnek tűnt az öngyilkosság oka a Suicide Solution szövegének képében. Noha a felhajtás nem kis extra sajtónyilvánosságot biztosított neki, Ozzy ekkoriban bizonyos rétegek szemében már igazi közellenség volt, ami hosszabb távon egészen biztosan nem tett jót neki.

Habár jelenléte ezek után egyesek számára akár kompromittáló is lehetett volna, mégis meghívást kapott az 1985-ös Live Aidre, igaz, nem szólóban, hiszen a jótékonysági mamutfesztivál kedvéért három szám erejéig színpadra állt az eredeti felállású Black Sabbath. Sokan reménykedtek abban, hogy a fellépés egy esetleges újjáalakulás kezdetét jelenti, de Ozzy azonnal félresöpörte az efféle találgatásokat, és bevonult a Betty Ford klinikára egy kis elvonókúra erejéig. Mindeközben Jake E. Lee és Bob Daisley basszusgitáros megírták a negyedik szólóalbum dalainak alapjait. Az elvonó után ismét azonnal inni és kokainozni kezdő énekes roppant elégedett volt a hallottakkal, és nagy lelkesedéssel vetette magát a munkába, a ritmusszekciónak azonban búcsút intett, a szólócsapatba két újabb kiváló muzsikus érkezett. Phil Soussan basszusgitáros nemcsak hangszere mestere volt, de kiváló dalszerzői vénával is rendelkezett, a dobok mögött pedig szintén csere történt, amikor Tommy Aldridge helyét Randy Castillo vette át. A zenei anyag tehát több volt, mint ígéretes, a banda összeállítására pedig még a tökéletes sem elég megfelelő jelző, a következő album elkészítése mégsem ment zökkenőmentesen. A Bark At The Moon minden korábbinál nagyobb rádiós sikerei hatására a Sharon Osbourne vezette gépezet nyilvánvalóan tovább akarta ütni a vasat, főleg, hogy időközben az MTV is egyre befolyásosabb tényezővé vált a zeneiparban. Így aztán az első három Ozzy lemezen hangmérnök-producerként dolgozó Max Norman helyét Ron Nevison vette át a stúdióban, aki korábban elsősorban populárisabb előadók (Rolling Stones, Bad Company, Survivor, Heart satöbbi) lemezein melózott, és a szakmában igazi AOR-guruként emlegették.

Már a munkálatok első napjaiban nyilvánvaló volt, hogy Nevison képtelen kijönni Ozzyval. Az énekes és az őt minduntalan a slágeresebb irány felé terelgető producer szinte folyamatosan marakodtak az anyag felvételei közben, és Osbourne önpusztítása szintén nem hatott éppen a jó viszony irányába. Jake E. Lee: „Diplomatikusan fogalmazok, ha azt mondom, hogy Nevisonnal nehéz volt együtt dolgozni. Nem valami nyitott fazon: sajátos módon hallja a dolgokat, és azt hiszi, mindig az az egyetlen megfelelő út, ahogy ő gondolja. Nekünk viszont szintén megvoltak a magunk elképzelései, így nem is tudtunk kompromisszumokat kötni, folyamatosan hadakoztunk egymással. Általában az jött ki győztesen egy-egy vitából, aki a legerőszakosabbnak bizonyult, vagy a legtovább hajtogatta a maga igazát... Mindez gyökeresen eltért Max Norman munkamódszerétől, hiszen ő eredetileg hangmérnökként kezdett dolgozni Ozzy mellett, és mások is az Ozzy lemezek alapján kezdték el hívogatni producernek. Úgy tudom, más bandákkal nagyon keményen bánt, de Ozzy mellett visszavedlett sima hangmérnökké... Ron Nevisonnal teljesen másképp dolgoztunk, és az elvárásai is mások voltak. Max néha olyan dolgokat is újrajátszatott velem, amiket tökéletesnek gondoltam, Nevison viszont egyáltalán nem ragaszkodott ahhoz, hogy például az összes ritmusgitár-sáv teljesen ugyanúgy szóljon. A lemezt visszahallgatva egyébként nagyon jók a ritmusgitárok, vagyis ebben például alighanem neki volt igaza, és nem kellett volna olyan feszesen nyomni mindent, ahogy azt én gondoltam."

A híres fantasy-festő, Boris Vallejo borítójába csomagolt negyedik Ozzy mű, a The Ultimate Sin végül 1986 februárjában került a boltokba, és hozta a papírformát: slágeresebb, fogósabb volt, mint bármelyik elődje, ám tökéletesen passzolt a sorba a Bark At The Moon után, vagyis nem jelentett váltást. A dalokban ott rejlett az a jellegzetes lidérces tónus, ami mindig is jellemezte Ozzy zenéjét, ám emellett tökéletesen olvasztotta magába a '80-as évek közepén futó mainstream amerikai rockzenék hatását is. E kettősségnek köszönhetően az anyagot azok sem vágták a sarokba, akik még a Black Sabbath-ban szerették meg az énekest, de azonnal kapcsolódni tudtak hozzá azon tömegek is, akik az előző években találkoztak először hard rock zenékkel az MTV képernyőjén a Van Halen, a Def Leppard, a Twisted Sister, a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Dokken klipjei révén. A kocka el volt vetve, a lemezbe gyakorlatilag belekódolták a hatalmas sikert.

Sok albumra rámondjuk, hogy minden dala sláger, a The Ultimate Sinre azonban tényleg igaz. Kár lenne ebben alábecsülni Jake E. Lee szerepét, aki végig fantasztikusan játszik a lemezen, és még a riffjei is szinte azonnal dúdolhatóak – a hajlékony, megadallamos szólókról már nem is beszélve –, egyes suttogó hangok azonban a mai napig azt pletykálják, hogy Phil Soussan is perdöntő szerepet játszott a dalok végső formába öntésében (igaz, tényleges társszerzőként csak egynél, a Shot In The Darknál jelölték). Talán maga Ozzy is ezen az anyagon nyújtotta egész énekesi karrierje legjobb teljesítményét. Az ekkortájt készült televíziós interjúk egy teljesen szétesett, dekoncentrált, magát normálisan kifejezni képtelen, elhízott figurát mutatnak felpüffedt, égővörös arccal és a szemei körül éktelenkedő hatalmas fekete karikákkal, Nevisonnak mégis sikerült a lehető legtöbbet kitaposnia az énekesből. Ozzy a szerzemények jelentős részében abszolút nem jellemző, újszerű dallamokat hozott, melyek azonnal a fülbe ragadtak. A hangzással szintén a slágeresség oltárán áldoztak, a tiszta, olajsimaságú megszólalás abszolút a '80-as évek mainstream vonalába passzolt Castillo visszhangos dobjaival és monumentalitásával.

A zakatolós tempójú címadó dal, az elképesztő szólóval megkoronázott, gyors Secret Loser, az egyik legjobb refrént felvillantó Never vagy a hátborzongató üveghangos bevezetőből kibontakozó Fool Like You mellett az anyag két elképesztő energiákat rejtő rockerhimnuszt rejt a Never Know Why és a Lightning Strikes képében, a lágyabb oldalt pedig a hidegháborús szövegű Killer Of Giants képviseli. Utóbbi egyértelműen Ozzy karrierjének egyik legszebb dala (nem véletlen, hogy a következő albumra, a No Rest For The Wickedre egy kvázi-folytatása is felkerült Fire In The Sky címmel). És persze zárásként ott a Shot In The Dark, mely az énekes egyetlen másik szólónótájára sem hasonlít, ám talán a leghatalmasabb és legnyilvánvalóbb slágertéma, amit Ozzy valaha is elénekelt. Az ellenállhatatlan riffre épülő, sajátos lüktetésű, elsőre a fülbe ülő verze- és refréndallamokkal operáló dalban a '80-as évek arénarockjának minden erénye összesűrűsödik. Talán a Thank God For The Bomb a legkevésbé maradandó nóta ebből az eresztésből, de ennek is megvan a maga hangulata, és inkább csak a többihez képest szürkébb egy fokozattal. „Ezzel az albummal eléggé biztosra mentünk. Nem akartuk direkt poposra csinálni, de annál az iránynál maradtunk, amiről úgy gondoltuk, hogy a hatására nem vonja majd fel mindenki a szemöldökét... Néha írtam valami különlegeset, amiről azt hittem, tetszik majd Ozzynak, erre csak annyit mondott: mi van, LSD-ztél? Ez nem Frank Zappa! Ha pedig valami nyilvánvalóbbal rukkoltam elő, akkor: ez pop, nem hallod? Szóval ingoványos a talaj, a zene nem lehet túl kommersz, de túl elvont sem... Azért különösen izgalmas vele dolgozni, mert majdnem mindig valami mást csinál, mint amit várnál tőle. Ezen az albumon például sokkal bluesosabban énekelt, mint azt előzetesen gondoltam volna", mondta egy korabeli interjúban a lemezről Jake E. Lee.

Sharon és a menedzsment számításai bejöttek: a Shot In The Dark és a címadó dal MTV-s nyomatása révén a The Ultimate Sin elképesztő sikert aratott, és egészen a Billboard-lista hatodik helyéig verekedte magát. Ez volt Ozzy első szólólemeze, ami bekerült az amerikai Top 10-be (egészen a '95-ös Ozzmosisig egyetlen kiadványa sem ért el ennél magasabb helyezést odaát), az aktuális amerikai turné pedig nemcsak az előzenekar Metallica karrierjének szempontjából jelentett fordulópontot. Az énekes minden korábbinál nagyobb helyeken játszott zsúfolt teltházak előtt, ezúttal már beleértve ebbe a Black Sabbath-érát is. Az aktuális színpadi produkció a korszakhoz illő gigantikus látványosságokat vonultatta fel többek között egy hatalmas hidraulikus szörnnyel és elképesztő fényshow-val, és senkinek sem okozhatott meglepetést, hogy az év augusztusában Ozzy már a doningtoni Monsters Of Rock fesztivál főattrakciójaként léphetett fel. Igaz, ő maga saját bevallása szerint pályafutásának egyik legrosszabb koncertjét adta itt... Phil Soussan: „Minden nagyon gyorsan történt... 1986 januárjában Jake E. Lee egy reggel berontott a szobámba, hogy a Shot In The Dark kislemez a megjelenése után azonnal felkerült a brit listákra. Oké, remek, mondtam, aztán visszaaludtam. Mikor később felébredtem, nem tudtam, álmodtam-e a dolgot, vagy tényleg megtörtént. Minden roppant új volt számomra, és annyira pörögtek az események, hogy csak hónapokkal később voltam képes átlátni, egyáltalán mi is történt velem. Emlékszem, Doningtonban kinéztem a több mint 80 ezres tömegre, és egyetlen arcot sem tudtam kivenni! Baromi szürreális volt, mintha csak egy kristálygömb belsejében játszottunk volna. Közben végig azon gondolkodtam, hogy lehet ezt felülmúlni... Nagyszerű idők voltak azok. Ozzy, Randy, Jake és én remekül megértettük egymást, rengeteget röhögtünk. Ha akár csak egyszer is láttad Ozzy tévéshow-ját, pontosan tudod, mekkora tréfamester..."

A lemez mára csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban kelt el, és a turnét megörökítő The Ultimate Ozzy videó is remekül fogyott, ám a körút végére nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmas sikerek ellenére is elérkezett az újabb váltás ideje. Ozzy: „A The Ultimate Sin turnéjának utolsó hónapjaiban már meglehetősen nyomorúságos hangulat uralkodott a csapatban. Szörnyű, ha egy olyan emberrel kell éjjel-nappal együtt lenned, aki csak ide-oda téblábol, és ha a problémája felől érdeklődsz, semmit sem mond. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy Jake E. Lee hányszor szólalt meg az utolsó évben, nekem azonban gyökeresen más elképzeléseim vannak egy jó bandáról. Én mind a stúdióban, mind a turnén jól akarok szórakozni a zenésztársaimmal, nem pedig azon töprengeni, hogy vajon mosolyognak-e majd a következő öt évben, vagy sem. Ha valaki nem érzi jól magát a csapatban, nyugodtan elmehet." Jake E. Lee: „Ozzy bandájában sosem kaptam elegendő időt és teret. Ha egyszer megérkeztünk egy pontra, azt mondták, csináljam az összes dalt ugyanazzal a hangzással, és így tovább... Én viszont szeretem a változatosságot, és szükségem van a megfelelő kreatív szabadságra, hogy kiválasszam a megfelelő gitárt, a megfelelő erősítőt, a megfelelő hangzást akármelyik szólóhoz vagy nótához."

Phil Soussan a turnék végeztével szintén távozott Ozzy mellől, Osbourne pedig utólag egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy ki nem állhatta ezt a korszakot, különös tekintettel a klipekre. Utóbbi bizonyos szempontból érthető is, hiszen a Shot In The Dark videójában leginkább egy elhízott nőre hasonlít, a The Ultimate Sin-ében pedig magát Jockey Ewingot formázza meg... És ugyan az MTV-s sikerek révén egyértelműen a Shot In The Dark volt az a dal, ami egy teljesen új közönségréteggel is megismertette Ozzyt, saját bevallása szerint ő maga a szám lemezre került végső formájával sem tudott soha kibékülni, mert túl poposnak, könnyednek találta. Jake: „Ozzy egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet feltenni a lemezre a Shot In The Darkot, de Ron Nevison foggal-körömmel harcolt a nótáért, és végül működött is." A dal körül amúgy sem ez az egyetlen anomália: a Shot In The Dark első, jóval lassabb változatát Soussan teljes egészében egymaga írta korábbi bandájában, a Wildlife-ban 1982 körül (más források szerint akkori zenésztársai, Steve Overland énekes/gitáros és Chris Overland gitáros segítségével), Ozzynak azonban egyáltalán nem tetszett az eredeti szöveg, így az egész dalt átformáltatta Phillel. Soussan állításai szerint az énekes egy hangot sem tett hozzá az új változathoz, és pusztán azért cserébe kért utána 50 százalékos szerzői részesedést, mert végül feltették a lemezre. Phil és az Ozzy-menedzsment utóbb pereskedtek is a basszer szerint elmaradt jogdíj-kifizetések miatt. Soussan: „Nem titok, hogy bizonyos jogi kérdésekben komoly ellentéteim alakultak ki Sharon Osbourne-nal, és elsősorban ezek miatt léptem ki a zenekarból. De igazából azt hiszem, előbb-utóbb mindenképpen dobbantottam volna, hiszen Ozzy csapatában minden arról szól, hogy az ő koronáját fényesítjük, nekem pedig megvoltak a saját álmaim is. A legfőbb tanulság az egész sztoriból annyi, hogy ha nagy és jótékony hatást gyakorolsz bizonyos emberekre, megfelelően kezelnek, ha pedig lelépsz és magaddal viszed azokat az értékeket, amikre szükségük volt belőled, teljesen megőrülnek. Ozzy manapság soha nem említ engem az interjúiban, és egyszer sem vallaná be, hogy igenis jelentős befolyást gyakoroltam a zenéjére abban a korszakban, de azt hiszem, talán ez a munkásságom legnagyobb elismerése... Ettől még persze óriási frontember és rendkívül szórakoztató egyéniség."

Ozzy Jake távozásával párhuzamosan először kiadta a Randy Rhoads-érának emléket állító Tribute koncertlemezt, majd a mindössze húszéves Zakk Wylde-ot igazolta le gitárosként a bandába, és súlyosabb irányba indult el az 1988-as No Rest For The Wicked albumon. Jake E. Lee a Ray Gillen énekessel közösen gründolt Badlandsben bukkant fel legközelebb, ahol lényegesen bluesosabb hard rock zenét játszott, mint Ozzyval, Soussan pedig Billy Idol, majd Vince Neil oldalán is zenélt a későbbiekben.

A felvételek során begyűjtött kellemetlen emlékek, illetve a basszusgitárossal folytatott jogi csatározások miatt a The Ultimate Sin a későbbiekben meglehetősen mostoha sorsra kárhoztatott az Ozzy életműben. Az énekes már a '90-es évek elején kiejtette a koncertprogramból a Shot In The Darkot, sőt, miután Soussan bíróság elé vitte a vitás ügyeket, a The Ozzman Cometh válogatás újrakiadásáról is lehagyta a dalt. Az is beszédes, hogy a 2002-es új verziók között a '86-os anyag volt az egyetlen sorlemez, ami kimaradt a szórásból, illetve a Just Say Ozzy élő EP és a Live & Loud koncertanyag, melyeken szintén szerepelt a szám... A The Ultimate Sin dalait az énekes végül csak a tavalyi Scream turnén rehabilitálta, amiben nyilván egyaránt szerepet játszott napjaink '80-as évek-retro-láza, illetve az is, hogy Ozzy mostani gitárosa, Gus G. játéka Jake E. Lee-éhez áll a legközelebb elődei közül. Ennek megfelelően 2010 októberében a budapesti koncerten is elhangzott a Shot In The Dark és a Killer Of Giants.

Mostoha sors ide, viták oda, számomra a No More Tears után mindig is ez számított a legjobb Ozzy szólólemeznek. Nem vitás, hogy a The Ultimate Sin a legkommerszebb album, amin az énekes valaha is dolgozott, ráadásul minden hangjából üvölt a '80-as évek megalomániája, de a zseniális dalok mellett pont ez kölcsönöz neki valami olyan sajátos atmoszférát, ami egyetlen másik produkciójára sem jellemző.