Shock!

Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.

Arról a plusz zenei és szövegi tartalmi többletről beszélek, ami amerikai dallamos hard rock/metal vonalon leginkább talán a Queensryche Empire c. albumán csúcsosodott ki, még anno 90-ben. Eme kis kitérő után most nézzük, mit is hoztak össze Don bácsiék. Először is: ez az első olyan lemeze a csapatnak, amely George Lynch gitárvarázsló nélkül készült. Ennek ellenére a korong hangulata sokkal közelebb áll a korai Dokken anyagokéhoz, mint az utolsó két lemezhez, pedig azokon még George barátunk tépte a húrokat. A bárdot ezúttal Reb Beach kezeli a néhai Winger-ből, és hát ő sem egy gyenge megfejtés. Mondjuk azért nekem egy kicsit hiányzik az a jellegzetes Lynch-féle, vibrálóan érzékeny gitárjáték, de hát belőle csak egy van ugyebár. Viszont az tény, hogy Reb Beach mindent megtesz, amit csak lehet, és becsülettel helyt is áll, ahogy kell. Néha olyan sziporkákat ereszt el az ujjai alól, hogy csak lesek. Aztán ugye itt van Don Dokken, akinek kicsit szomorkás, kicsit fojtott, eltéveszthetetlen hangja nélkül ez a zenekar nem lehetne az, ami. A fickó ugyanúgy képes szívbemarkolóan énekelve az ujja köré csavarni a hallgatót, mint 12-14 évvel ezelőtt. Az ő hangja ugyanúgy védjegy, mint mondjuk Dio-é, Coverdale-é vagy Geoff Tate-é.

Igazságtalanság lenne megfeledkezni a ritmusszekcióról, akik szintén megteszik a magukét. Baromi feszesen játszanak mind a ketten: semmi különleges cicó, de ami ott van, az nagyon ül. A hangzás is több, mint korrekt, Jeff Pilson bőgője pl. úgy röfög, mint az állat. Mit mondhatnék még? 48 percnyi klasszikus Dokken anyag az Erase The Slate, se több, se kevesebb. Ugyanakkor viszont nem időgépbe bámuló retro dologról van szó, hiszen az utóbbi két album (főleg a jobban sikerült Dysfunktional) hangulataiból is jócskán megmaradtak egyes elemek, a sokat hangoztatott „back to the roots" fordulat ellenére is. Király!!!