Shock!

Noha mind underground, mind mainstream szinten két és fél, sőt, lassan három évtizedes távolságba visznek a rap és a rock házasításának gyökerei, a két irányzat hibridje sokak számára a mai napig kényes téma. Az annak idején a demarkációs vonal két oldalán elhelyezkedő stílusok nászából az évek során számos megkerülhetetlen album született, a hip hop és a metal kollaborációja azonban nem az I'm The Mannel vagy a Rage Against The Machine-nel kezdődött, és nem is ért véget az ezredfordulós években a nu metallal. Minden idők egyik legizmosabb rap metal produkcióját példának okáért egy, sajnos a mai napig kevéssé ismert atlantai csapat tette le az asztalra éppen tizenöt évvel ezelőtt.

A Stuck Mojo 1989 környékén alakult Atlantában Rich Ward gitáros, Dwayne Fowler basszer, Brent Payne dobos és egy fekete rapper, Bonz jóvoltából, és valószínűleg a világ egyik első vegytiszta rap metal bandája volt – a bökkenő mindössze annyi, hogy erről senki sem értesült, az amerikai Dél közepén ugyanis a csapat nem tudta eljuttatni muzsikája hírét a szélesebb közönségrétegekhez. Ward: „Fanatikus metalos vagyok, olyan zenéken nőttem fel, mint a Black Sabbath, az Iron Maiden, a Judas Priest, Ozzy Osbourne, az Accept, a DIO vagy a Scorpions, de a Master Of Puppets és a Reign In Blood is óriási hatással volt rám. Aztán a '80-as évek végén, a pop metal korszakban elkezdtem hiányolni a színtérről a való életet, az igazi agressziót, az igazi keménységet, és így találtam rá az olyan kőkemény hip hop muzsikákra, mint az N.W.A. vagy a Public Enemy. Bonz fanatikus hip hop és reggae őrült volt, de ahogy dumálgattunk, hamar kiderült, hogy őt is érdekelné a két különböző zenei világ vegyítése."

Bonz és Ward – legalábbis a legendárium szerint – egy Pizza Hutban ismerkedett meg, akkoriban ugyanis mindketten ott dolgoztak. Ward, Fowler és Payne ekkoriban már egyfajta súlyos, funkos rockban utazott, és egyáltalán nem voltak elégedettek akkori énekesükkel. Rich eredetileg csak azért hívta le Bonzot az egyik próbára, hogy megmutassa a vokalistának, mi fán is terem az igazi rap, de aztán mindez olyan jól sikerült, hogy a szerencsétlen énekest már ekkor kirúgták, hogy bevegyék a helyére a korábban a hadseregben is négy évet lehúzott rappert.

A zenekar a kezdetektől fogva rengeteget koncertezett az Egyesült Államok keleti partvidékén. Ekkoriban szembesültek először azzal, hogy igencsak megelőzték a korukat ezzel a sajátos, súlyos riffekre és nagy groove-okra épülő, de hagyományos ének vagy thrashes kiabálás helyett rapes szövegköpködéssel operáló vegyülettel. Ward: „Az első bulik után mindenki azzal jött oda hozzánk, hogy micsoda hardcore hatásaink vannak, mi meg azt hittük, arról beszélnek, milyen keménykötésű banda vagyunk. Csak később derült ki számunkra, hogy egyáltalán létezik ez a hardcore irányzat, mert ilyesmiről Atlantában még csak nem is hallottunk. Mindenki azt hitte, hogy tréfálunk, amikor elmondtuk ezt, pedig ez volt az igazság. Amikor a Cro-Magset emlegették, mindig visszakérdeztem, mert én csak a Black Crowes-t ismertem! Amerikában irtózatos különbség van a rádióban, tévékben játszott zenék és az underground világ között, Atlantában pedig teljesen el voltunk zárva az utóbbitól. Természetesen mindannyian ismertük az Aerosmith és a Run DMC Walk This Way-ét meg az Anthrax I'm The Manjét, de mi másban gondolkodtunk: egy súlyos metal bandában, élén egy rapper frontemberrel. Ezen a vonalon akkoriban még csak az Urban Dance Squad mozgott, a Rage Against The Machine vagy a Body Count még sehol sem volt."

A két irányzat ekkoriban még mindig csak kóstolgatta egymást, miután a Walk This Way, az I'm The Man, majd a '80-as és a '90-es évek fordulóján a Faith No More és a Red Hot Chili Peppers sikere bebizonyította, hogy az úgynevezett fehér és fekete muzsikák nászából igenis születhetnek értékelhető – és nem mellesleg piacképes – dolgok. 1992-1993 környékére aztán a vonulat elérte a robbanáspontot. A Rage Against The Machine, a Body Count, a Biohazard vagy Európában a Clawfinger euforikus fogadtatása, illetve a rap és a metal összeházasításában úttörő szerepet játszó 1993-as Judgment Night filmzenealbum is igazolta: létezik egy tábor, amelyik egyáltalán nem zárkózik el az újfajta hibridtől. A Stuck Mojo azonban lemaradt erről az első hullámról: atlantai csapatként, tőkeerős háttér hiányában nem tudtak jó turnékra bekerülni (jellemző, hogy Ward az első években költséghatékonysági okokból a banda próbahelyén lakott...), ráadásul elég alaposan megjárták első kiadójukkal, a Pavementtel is, akik érthetetlen módon azután léptek vissza a szerződtetésüktől, hogy a csapat már bevonult a stúdióba elkészíteni az első lemezt. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy – noha sokkal kedvezőtlenebb feltételek mellett – a Century Media végül átvette az elkészült anyagot, így a Snappin' Necks már itt jelenhetett meg 1995 márciusában.

Az első Stuck Mojo albumon akadtak gyilkos darabok (mint például a koncertrepertoárban a mai napig túlélő Not Promised Tomorrow), de erőtlen, puhány, a zenéhez nem illő hangzása nem szolgáltatott neki igazságot, a zenekar helyzete pedig továbbra is ugyanolyan reménytelennek tűnt, mint azelőtt. Végre megcsíptek egy ígéretesen hangzó hazai turnét a Machine Headdel, de túl sokat végül ebből sem profitáltak, Robb Flynnéket ugyanis a Burn My Eyes album idején ugyanúgy a kutya sem ismerte az Egyesült Államokban, mint a Stuck Mojót. A zenekar ráadásul lecserélte a ritmusszekcióját is: a családi okokból távozó Fowler helyére Corey Lowery, a lazább irányba kacsingató Payne helyére Frank „Bud" Fontsere került, és 1996 elején a banda végre átjutott Európába is a Crossover 2000 turné keretében a Merauder, a Power Of Expression, a Slapshot és a Turmoil társaságában. A bivalyerejű koncertekre hirtelen az egész nyugat-európai szakma felkapta a fejét, és az ezzel párhuzamosan a kontinensen kiadott Violated EP is jó kritikákat kapott. A turné alapján a Stuck Mojo meghívást kapott az azévi Dynamo fesztiválra, ahol minden túlzás nélkül sárba döngölték a közönséget. Wardék körül hirtelen megmozdult valami.

A Pigwalk című második album 1996 őszén jött ki. A többek között például a Meshuggah mellől ismert Daniel Bergstrand, illetve Ward egyik nagy cimborája, Devin Townsend produceri felügyelete alatt készült lemez elképesztő ugrást jelentett a Snappin' Neckshez képest. A dolog ott kezdődött, hogy a Pigwalk hangzás szempontjából simán felvette a versenyt akár az év olyan csúcsprodukcióival is, mint a Pantera The Great Southern Trendkillje vagy a Nevermore The Politics Of Ecstasyja, és a zenekar végre tényleg kimutathatta rajta a foga fehérjét. Noha erre a lemezre még becsúszott pár töltelék, az összhatás már abszolút meggyőzőre sikeredett, ráadásul a groove-centrikus, súlyos rap metal muzsika új színekkel gazdagodott Lowery dallamos énektémáinak köszönhetően. A lemez továbbra sem lett instant siker, de a kritika nagyon pozitívan fogadta, és a csapat az 1997-es nyári fesztiválokon ismét felsöpörte a padlót a fellépők nagyrészével. Az európai pozitív tapasztalatokkal felvértezve, éhesen vonultak tehát stúdióba az év második felében, ezúttal Andy Sneappel, hogy elkészítsék a harmadik lemezt, ami végül 1998 márciusában jött ki Rising címmel – és a lehető legjobb produkció volt, amit csak kiadhattak a kezeik közül.

A zenekar kapcsán elsőként és mindenek felett Rich Ward gitározását muszáj kiemelni. Sokszor leírtam már ezeken a hasábokon, és most is leírom: a miniatűr termetű, mosolygós fickó számomra simán ott van a legnagyobb riffgyárosok között, akiket csak valaha is a hátán hordott ez a bolygó. Gitárhangzása és játéka ugyanolyan védjegyszerű, mint mondjuk Zakk Wylde-é vagy szegény Dimebagé volt, és szólók tekintetében ugyan nem akkora virtuóz, legjobb riffjei simán versenyre kelnek az említettekéivel. (És ezt akkor is így gondolom, ha szentségtörésnek érzed.) Groove-centrikus, súlyos játéka egyesít thrasht, doomot, tradicionális metalt, hagyományosabb rockot, és georgiai gyökerei miatt minden pillanatban rejt magában valami délies mocskot, fülledtséget, könnyedtséget – fellengzősen akár úgy is fogalmazhatnék, hogy áthatja a blues ősereje és érzelemgazdagsága. Mindez kiváló dalszerzői vénával párosul, ráadásul a csapatnak ez a felállása is tökéletes volt.

A magam részéről pár hónappal a megjelenés után vettem meg a Risingot valami már akkoriban is egészen röhejes áron, bőven ezer forint alatt egy használtcédésnél, akinek nyilvánvalóan halvány fogalma sem volt arról, mi fán terem a banda. Előtte csak két klipet láttam tőlük, amik tetszettek, így úgy gondoltam, ha ennyiért mellényúlok, legfeljebb nem hallgatom majd az albumot. Azonban nem kellett lemennie fél percnek sem a dumálós intró után berobbanó nyitószámból, a Crooked Figureheadből, már tudtam, hogy új kedvencet avattam. A gyors, elsöprő lendületű téma tényleg a semmiből ugrik az ember torkának, és ahogy Rich Ward pattanásig feszíti, majd variálja a gitártémákat, illetve ahogy Bonz ráköpködi erre az akkori amerikai elnököt, Bill Clintont bíráló (végülis tőrőlmetszett republikánus déli gyerekekről van szó...) sorokat, valódi adrenalinsokk, igazi Stuck Mojo eszencia röpke két és fél percben.

A Rising gördülékenységét az jellemzi a legjobban, hogy – legalábbis tapasztalataim szerint – még olyan konzervatívabb ízlésű arcok is simán rá tudnak kattanni, akik egyébként a mai napig élből és mindenestől elutasítják a metalban a hip hopot. Mindez persze nem véletlen: a Stuck Mojo olyan briliáns érzékkel passzintotta rá Bonz ideges, ugatós rappelését Ward kő metal riffjeire, hogy az ember nem is gondolkodik rajta, milyen stílusban is hozza magát a frontember, egyszerűen csak viszi magával a bandából áradó ízig-vérig pozitív energia. Vagyis a két, egymástól látszólag végeláthatatlan távolságra eső stílus náluk valóban organikus egységet alkotott, és letaglózó erejű dalokban öltött testet. Az elegyben ugyanakkor a Rising periódusában már legalább ilyen domináns szerepet játszottak a hatalmas, agyból kiirthatatlan dallamos refrének is, amelyekért az igen jó torkú Lowery felelt. A Trick egyszerre villantja fel a három különböző oldalt. A szám végig arcgyaluló, groove-os riffszörnyetegekkel támad, Bonz izgága rappelése csak még jobban megdobja az energiaszintet, a melodikus refrén szimpla, de aligha lehetne hatásosabb, majd mindez egy elképesztően ütős, duplázós középrészben kulminálódik, ami aztán átcsap Ward southern szólóbetétjébe. A végeredmény egyszerűen megalázó.

A lemezen jó ütemérzékkel váltogatják egymást a direktebb, sűrűbb rifftámadások: az Assassination Of A Pop Star, a kérlelhetetlen, százpontos gitártémákat rejtő, fémolvasztó Enemy Territory, a refrénben Chuck Billy hörgésével felturbózott, lassan vonszolós Back In The Saddle, a Throw The Switch vagy a Pipebomb ezt az iskolát képviselik. Mind perfekt dolgozat, a kevésbé nyilvánvaló darabok azonban még komolyabb különlegességet jelentenek. Ezek közül is egyértelműen a Southern Pride a legnagyobb ínyencség, ahol a szöveg európai aggyal finoman szólva is megmosolyogtató, maga a dal azonban alighanem a Stuck Mojo valaha írt legtökéletesebb szerzeménye. El tudod képzelni, milyen az, amikor valaki egy dalban ereszti össze a leghúzósabb southern groove/doom riffeket a hip hopos tempókkal, a szájharmonikával és a Hammond orgonával, rápakol egy agyból kiirthatatlan refrént, majd a drámai csúcsponton még egy női gospelkórust is csatasorba állít, és ez az egész még állati jól is szól is ahelyett, hogy értelmetlen, erőltetett zagyvalékba fulladna? Nos, én sem tudtam – éppen ezért szerettem bele első hallásba ebbe a témába, ami azóta is a kedvencem a zenekartól.

Noha ragadóssága miatt a címadó lett a klipdal, igazság szerint ez sem hagyományos darab. Már szerkezete és Ward jellegzetesen ide-oda csavarodó riffelése sem tipikus, a leállós rész Corey nagyívű dallamaival pedig egészen új irányba viszi el az elején szimpla balegyenes-jobbhorog-combos kombónak tűnő szerzeményt. (A pankrátoros videó ettől még persze nevetséges, és már a maga idejében is az volt, akármilyen jó is maga a dal.) Az ízes basszusfutamra alapozott Dry remekül eltalált tempóival és hatalmas refrénjével, a Hang 'Em High (Loser's Theme) még a tonnasúlyú gitárhegyek ellenére is belazult hangulatával tarol, a Tears pedig a Trick mellett alighanem a korong leghatásosabb riffkoncentrátuma, Ward ismét euforikusakat gyalul benne. De összességében tényleg az egész lemez száz százalékos – még a levezetésként feltett vegytiszta hip hop nótának, a Suburban Rangernek is megvan a maga hangulata, és ideális, pihentetőbb zárást jelent a rengeteg gitárzúzás után. Mindemellé a hangzás is frenetikus, a maga idejében simán minden idők egyik legjobb megszólalású metal anyagának tartottam a Risingot, de mai füllel hallgatva is tarol, tényleg veri a mostani felhozatal jelentős részét is.

A kritika nagyon pozitívan fogadta az albumot, ami aztán Európában igen jó eredményeket is produkált, és a Century Media történetének addigi egyik legsikeresebb kiadványa lett. Valahol azonban így is két szék között a pad alá estek vele. Európában ekkoriban már ismét fellendült a fémzene, a színtér pezsgett, ám az underground fő csapásvonalainak számító true heavy metaltól, illetve black metaltól igen távol álltak, és sokan nem is tudtak mit kezdeni velük emiatt. Eközben a mainstream színtéren már javában taroltak az olyan hip hop hatású, mélyre hangolt muzsikák, mint a Korn vagy az első lemezét 1997-ben kiadott Limp Bizkit (amiket ekkoriban még természetesen senki sem hívott nu metalnak), de a Mojo egyrészt a kis kiadóval a háta mögött nem tudott belépni ebbe a ligába, másrészt ehhez a színtérhez sem volt semmi közük. Teljesen egyedi felfogásban kezdtek el valamit, és akármilyen tökéletes is volt ez a maga nemében, akkor is ott álltak vele egy szál magukban a nagy semmi közepén. Mindez idővel a bandán belüli kapcsolatokon is éreztette hatását: mélyülni kezdett a szakadék Ward és az egyre inkább a drogok felé csúszó Bonz között, a továbblépési lehetőségek hiányát érzékelő Corey Lowery pedig a turnék után szépen vette a kalapját, hogy átadja a helyét Dan Drydennek.

A négyes már ebben a megújult felállásban jelentette meg 1999 végén a HVY1 koncertlemezt, majd 2000 júniusában a Declaration Of A Headhunter című új albumot. Utóbbi lemez iszonyatos feszültségek között készült el, Ward és Bonz ekkoriban már gyakorlatilag nem is álltak szóba egymással. Rossz viszonyuk az elődeinél dallamosabb, szerteágazóbb, kísérletezősebb anyagon szerencsére nem érződött: noha szerintem sem a zenét, sem a hangzást tekintve nem sikerült felülmúlniuk a Risingot, a Declaration is simán tízpontos, és számos Mojo rajongónak a mai napig ez a kedvenc lemeze a bandától. A kocka azonban ekkor már el volt vetve. Rich: „Ha a Century Mediával kötött szerződésünk nem kötelez rá, a Declaration Of A Headhunter lemez valószínűleg el sem készült volna. A csapat akkor már gyakorlatilag nem létezett, Corey Lowery távozása eléggé hazavágott minket, és beindított egy csomó olyan folyamatot, amik megmérgezték a légkört. Megcsináltuk a lemezt, és mindenféle teher nélkül, szabadon eljöhettünk a cégtől, akikkel amúgy sem voltunk jó viszonyban. Éppen ezért is lett másmilyen a Headhunter album, mint a korábbiak: tulajdonképpen mindent egyedül írtam rajta, magamban raktam össze minden dalt. Sokkal bonyolultabb hangszerelésű, több gitárfinomságot rejtő anyag lett, mint az azelőttiek. Mindannyian elégedettek voltunk vele, turnézni azonban már nem indultunk el utána, hanem inkább elköszöntünk egymástól."

Ward ekkoriban már inkább a pankrátor Chris Jerichóval közösen vitt csapatára, a Fozzyra koncentrált, bár a Mojónak is volt egy hivatalos utódzenekara a Sick Speed révén. Utóbbi formáció azonban csak egy – egyébként kiváló – anyagot hozott ki 2002-ben The Way I Am címen. A Stuck Mojo pár évvel később amolyan Fozzy melletti side-projektként, vagyis a korábbiakhoz képest meglehetősen lightos üzletmenetben újjáalakult Lowery, Dryden és Fontsere nélkül, viszont Bonzzal a mikrofonnál. Mivel azonban viszonylag gyorsan kiderült, hogy a rappernek még mindig komoly drogproblémái vannak, Ward lecserélte őt a hegyomlásnyi méretű Lord Nelsonra. A 2006-os Southern Born Killers album baromi jól sikerült – kicsit később ugyan, de végre Budapestre is eljutottak vele –, a felállás viszont ezután is mozgásban maradt, és 2008 végén The Great Revival címmel egy máig érthetetlenül rossz, zavaros és befejezetlen benyomást keltő albumot hoztak ki, ami ráadásul sokkal puhányabbra is sikeredett a kelleténél. Annak csak Ward a megmondhatója, hogy a jövőben mit hoz számukra a sors, hiszen az utolsó komoly turnéjukat 2010 végén futották – újabb magyar állomással –, és azóta a zenekar parkolópályán áll. Rich elsősorban a tengerentúlon elég jól pörgő Fozzy szekerét tolja, de Walking With Kings néven egy dallamosabb, keresztény érzületű rock/metal bandában is zenél, illetve egy ideig az Adrenaline Mobnak is tagja volt. A magam részéről baromira sajnáltam, hogy nem maradt tartósan velük, de hát ez van... (És sosem fogom elhinni, hogy a Psychosane dal vonszolós riffjét nem ő hozta, akármit is mondanak a témáról Portnoyék.)

Ugyan voltak olyan ígéretek, amelyek szerint idén lesz új Stuck Mojo album, bevallom, különösebben már nem ülök tűkön az ügy miatt: ha elkészítik, örülni fogok neki, ha viszont nem, akkor sincs semmi. A Risinggal és a Declaration Of A Headhunterrel a csapat már mindenképpen leszállított két olyan etalon albumot, amiket örökké hallgatni fogok, és neked sem tudok ennél jobbat javasolni. Rapet és metalt ennél természetesebben, hatásosabban, erőteljesebben és főleg hangulatosabban számomra soha senki nem vegyített a súlyos gitárzenék történelme során.