Shock!

Rich Ward igazából csak egyetlen dolgot szúrt el az életében, de azt nagyon: rossz évtizedben született. Ha a Stuck Mojo főnöke pár évvel korábban látja meg a napvilágot, minden esélye meglett volna, hogy szupersztárrá váljon az 1980-as évek egyik nagy metalbandájának soraiban. Rich ugyanis gitárosként a legnagyobbak közé sorolható: nemcsak, hogy egyformán érzi a dallamos metalgitározás örökségét és a 90-es évek precíz, groove-központú riffelését, de arra is képes, hogy ezeket minden erőltetettségtől mentesen olvassza egységbe.

A Stuck Mojo lemezei bizonyítják, hogy dalszerzőként is képes nagyot alkotni, de említhetném a hármas Fozzyt, a lazább, de szintén jól sikerült Sick Speed lemezt vagy akár a dallamos szólóanyagát is, amelyek mind-mind egy nagyformátumú zenész különböző arcait mutatják be. A színpadon pedig széles mosollyal, páratlan lelkesedéssel és intenzitással ugrálja-pörgi végig a programot, egyszerűen muszáj végig odafigyelni rá. Ráadásul az évek folyamán énekelni is nagyon megtanult, szerintem még a legkényesebb ízlésű melodikus banda szólóénekese is örömmel venné, ha egy ilyen gitáros vokálozna mellette. Szóval, gyakorlatilag minden adott lett volna a sztársághoz egy dallamos metalbandában, (legfeljebb a republikánus nézeteit nem nagyon emlegette volna az interjúkban.

De mivel Rich a 90-es évek közepén jutott el a lemezszerződésig, így talán nem véletlen, hogy bandája a rap-metal egyik legfontosabb képviselőjeként adott ki három fontos lemezt. Zenéjükbe az idők folyamán egyre több Sabbath-os groove-ot és színesítő dallamos témát illesztettek be. Majd miközben a műfaj világszinten abszolút tarolt, a Stuck Mojo már a feloszlás szélén táncolva 2000-ben összehozott egy olyan érett, egyszerre dallamos és modern módon kemény lemezt, amely – ahogy Rich is elmondta a két évvel ezelőtt nekünk adott interjújában – komplexebb, gitárfinomságokkal és gyilkos refrénekkel sokkal inkább telepakolt alkotás volt, mint a korábbiak. Emiatt talán az ős-Mojo fanok nem is ölelték annyira a keblükre a Declaration of a Headhuntert, engem viszont pont ezzel vettek meg: a felülmúlhatatlan Rebornnal megfejelt lemez számomra definitív módon zárta le az évezredet.

Pont emiatt valószínűleg kicsit másként éreztem magam a Dürerben, mint a jelenlévők többsége, miközben Rich és társai hozták a formájukat, és a két évvel ezelőtti A38-as programot szinte teljes egészében reprodukálva bemutatták, miért tartoztak a 90-es évek második felében a rap-metal első ligába. Jöttek a jól ismert Mojo-„slágerek” (Rising, Trick, Crooked Figurehead), és persze megidézték a Dél szellemét a Southern Pride-dal. Örültem, hogy nem feledkeztek meg az újjáalakulás utáni első, jól sikerült albumról sem (Metal is Dead, Open Season), és külön jólesett a Tears dallamos refrénje. Lord Nelson jól betölti Bonz szerepét, (a fenyegető nézést, gondolom, minden nap fél óráig gyakorolja a tükör előtt), a ritmusszekció is nagyon a helyén volt. Rich pedig szívét-lelkét kitette elénk, nem lehetett nem szeretni, ahogy az egyébként nem túl nagy létszámú közönséggel megosztotta lelkesedését. Lesült róla a zene és a koncertezés iránti elkötelezettség, miközben istenként riffelt, szólózott és énekelt. Igazi házibuli-feelinget teremtettek, szerintem minden jelenlévő legalább hetente egyszer szívesen elmenne és megtapasztalná a Mojo erejét élőben. Csak a Declaration of a Headhunter dalai hiányoztak nagyon, legalábbis nekem…

További fotók:
Stuck Mojo