Shock!

Mit lehet írni akkor, ha az ember tűkön ülve vár valamit, hátha idén ez lesz az, ami végre úgy igazából fejbekólintja, mármint zeneileg. Azt, hogy itt az album, ami egyesíti a zenekar eddigi összes erényét. A Nevermore dinamikus, hegyeket mozgató erejű dalaival, és a hipnotikusan daloló énekesével egyszerűen lealázott minden idei lemezt.

Persze jönnek a fanyalgások, hogy olyan nagy újítást nem hoztak, persze, aláírom, viszont amiben mindig nagyok voltak, azt most megsokszorozták és akkora lelket öntöttek belé, hogy jutna belőle 10 másik csapatnak is. A riffek néhol már Meshuggah-san szaggatnak (hallgasd csak meg a nyitódalt vagy akár az Inside Four Walls-t), ehhez keverték a fülbemászó Nevermore-os dallamokat, Warrel egyéni hangja már csak hab a tortán, és még sorolhatnám.

11 dal, képtelen vagyok eldönteni, melyik a kedvencem, így kiegyezek magammal, épp amelyiket hallgatom, repülök, zsongok, kitépem a szívem és tálcán kínálom fel az első erre járónak, magamba borulok és fákat csavarok ki tövestől az akaratommal. Csupa túlzó gondolat száll meg, ennek egy titka van, ami oly egyszerű és mégis a legnehezebb, a Nevermore zenéje energiát közvetít, szinte látom hömpölyögni magam körül, ha guru lennék talán a színeit is érzékelném, azt azért lefogadom, hogy a színskálát végigzongorázzák. Az élet apró kis csodái, én meg letaglózva ülök és kezdem elölről a lemezt, számolni sem tudom, hányadszor, nincs is értelme, és tudom, ha nem ilyen szinten lenne undorító a média Amerikában, a Nevermore olyan magasra szárnyalhatna, amit elképzelni sem mertek volna, mert náluk minden együtt van, karizmatikus zenészek, akik még a színpadon is mutatnak, hangszeres tudást csak tanulni lehet tőlük, dal- és szövegírást meg végképp. Csak ismételni tudom magam, hogy energia árad mindenből amihez közük van, még feldolgozást is úgy játszanak (The Sound Of Silence a Simon and Garfunkeltől), hogy ha a bevezető pár hangot nem hallanád, soha nem mondanád meg, mi az, annyira a saját arcukra formálták, minden elismerésem, lenyűgöztek, na!

Folytatom a sort a hangzással, Andy Sneap producerelte jelen albumot, aki megalkotta a tökéletes hangzást a csapatnak, szikár, harapós, akár egy cápa, pedig a Dreaming... után nem tudtam elképzelni mit tudnak súlyosbítani rajta, és akkor itt a Dead Heart... és én ráncos mazsolának érzem magam egy kuglóf belsejében.

A Nevermore nálam az év zenekara, a Dead Heart... az év albuma, a borító az év borítója, a hangzás az év hangzása, Warrel az év énekese, folytassam?