Shock!

Tulajdonképpen mondhatnám, hogy ez a kedvenc Slayer lemezem, mégis hezitálok, hiszen a szomorú aktualitás kapcsán szintén alaposan kivesézett South Of Heavent is megilletheti ez a jelző. Az mindenesetre biztos, hogy az 1994-es lemez az egyik legnagyobb favoritom a csapattól, és ennek több oka is van. Ez volt az első anyaguk, amit megjelenésekor már ismertem, sőt, előtte egy jó évig tűkön ülve vártam én is, ezzel a turnéval láttam őket először (azóta is esélytelen, hogy ennyi nótát halljunk róla élőben), és ez volt az a pont, amikor világossá vált számomra, hogy az agresszivitás nonpluszultráját a zenében Slayernek hívják. Azokban az években is velem voltak, amikor kevesebb thrasht és zéró death metalt hallgattam, és itt vannak velem ma is, amikor idősebb fejjel ismét nyitott vagyok a durvább hangzásokra.

Fontos még megjegyezni, hogy a Divine az életműben az alulértékeltebb anyagok közé tartozik. Aki velem egyidős vagy idősebb, emlékezhet rá, hogy a maga idejében egyáltalán nem fogadta itthon sem üdvrivalgás. Elég csak visszaemlékezni a korabeli Metal Hammer kritikára, amely a Seasons In The Abysshez képest visszalépésként tekintett a lemezre, ráadásul egy klasszikus mondatot is adott az utókornak („minden középtempós betétre rá lehet énekelni a War Ensemble 'how many people I can kill' sorát"), az olvasói levelek közül pedig a pro-kontra véleményeket ütköztető „Hitvány Intervention (?)" című válogatás emlékezetes.

Akkor sem értettem és ma sem világos, hogy egy Slayer-kedvelő embernek (legyen bár gumitresser vagy olyan, aki „éli" a metalt) mi nem tetszhet ezen a lemezen. Való igaz, akkoriban elég ritka volt a négyévenkénti megjelenés, és a felfokozott várakozás által generált feszültség az elvárásokat is irreális szintre emelte. Meg persze a négy év alatt a publikumnak volt ideje alaposan megismerni a mindaddig legdallamosabb (???), legigényesebb, legemészthetőbb Slayer művet, a Seasons In The Abysst. Elképzelhető, hogy sokan még letisztultabb anyagot vártak, és emiatt arculcsapásként érte őket az az intenzitás, amivel a csapat végigsikálta a 36 és fél percet. Visszalépésnek azonban semmiképpen sem nevezhető az itt hallható zene, maximum annyiban, hogy a Reign In Blood hangzása és energiája lehetett a mérvadó a csapat számára. Igaz, nemrég olyan véleménnyel is találkoztam, miszerint az album csapnivalóan szól. Én ezt inkább természetes soundnak mondanám, és az is igaz, hogy egy minimális koszosság is beficcent, de ettől még feszes és kellően súlyos az összkép.

Ami pedig a dalokat illeti, azok egytől egyig szenzációsak! Nem lehetett véletlen, hogy pont a dobintrós Killing Fieldsnek jutott a nyitó szerep: Paul Bostaph parádés alakítása hallatán rögtön az elején elfelejtettük Dave Lombardót, a kezdő rifforgia pedig azonnal világossá tette, hogy a Slayer visszatért, és nem kívánja senkinek átadni vezető pozícióját. Tanítani való, ahogy a tördelt tempójú verzéktől eljutunk a katartikus begyorsulásig – nem kétséges, hogy minden idők egyik legjobb Kerry King szerzeményét tiszelhetjük ebben a dalban. Jeff Hannemann inkább a lemez második felén brillírozott, neki köszönhetjük a Slayer-mércével nézve akár progresszívnek is nevezhető címadó alapjait (micsoda témák vannak itt is!) és a 213 című hátborzongató, szintén igen komplex, mégis „slágeres" szösszenetet. A zúzdák egyik legjobbját, a záró Mind Controlt együtt szerezték (utána az ember kicsit meglepődik a csenden), de ez a lemez alapvetően nem az egyéni teljesítményekről szól. Hosszú kihagyás után új dobossal tértek vissza legszebb férfikorukban, megváltozott zenei klímában – valamilyen szinten tehát bizonyítaniuk is kellett, talán ezért is a sok gyors sikálás (Sex. Murder. Art., Circle Of Beliefs – zseniálisak!), amelyeket emellett hihetetlenül precízen raktak össze. Még a csont hardcore/punk Dittoheadbe is nagyon komoly zeneiséget sikerült becsempészni a szólóval, pedig ez a dal (nem mellesleg az első klip volt az albumhoz) már az Undisputed Attitude-ot vetítette előre. Az örök kedvenc Hannemann-féle náci témát sem kellett nélkülöznünk (SS-3), ez az egyik dal, amire egy ponton tényleg rá lehet énekelni a 'how many people I can kill"-t, a másik pedig a szintén klipes Serenity In Murder refrénje. És ez azért messze nem az „összes középtempós betét" ugyebár...

Ahogy említettem, ezen a turnén láttam őket először, és a Live Intrusion koncertvideó segítségével aki nem lehetett ott, az is meggyőződhet róla, miért jelentett mindez életre szóló élményt. Akkoriban öt nóta volt műsoron a lemezről (Killing Fields – a koncertfelvétellel ellentétben ezzel nyitottak Pesten, igen hatásosan, Dittohead, címadó, 213, Mind Control) – megannyi ritkaság ma már! Nagyon nagy mázli, hogy a felvétel évek hosszú szünete után végre DVD-n is elérhető, hiszen tökéletesen dokumentálja egy új korszak ütős kezdetét. És még a Divine belső borítójára tett elmebeteg rajongó is feltűnik, aki nem átallott a zenekar logóját pengével a karjába vésni...