Shock!

Idestova két évtized rockzene-hallgatás után is úgy gondolom (pedig hallottam már egyet s mást), hogy a rocktörténelem során nem létezett a Queenhez hasonló merészségű zenekar. Sokan kísérletezgettek, kacsintgattak jobbra-balra a '70-es években és később is, de senki nem mert annyi mindent megengedni magának egyetlen lemezen, mint ők. Egyik kedvenc Queen művem, amelyről most e szösszenet szól, ékes példája ennek. Ami viszont egészen megdöbbentő (és nemcsak ezen az albumon, de szinte bármelyik Queen produktumon), hogy a stíluskavalkád nem fullad káoszba, hanem természetes egységet alkot, és nem is feltétlenül Freddie hangja és a többi jellegzetesség (zongora, vokál, gitársound) miatt. Hanem „magától". Egyszerűen a világ legtermészetesebb dolga, hogy amit hallunk, az Queen, és nem más.

Általában ami egy-egy Queen lemezen háromnegyed óra alatt történik, azt a világ zenekarainak jelentős része elfogadná teljes életműnek. A szorosabb értelemben vett rockzenéhez, metalhoz, progresszív irányzatokhoz persze az életmű első évtizede köthető leginkább, de a banda ekkortájt ugyanúgy tojt a konvenciókra, mint később, amikor sokan divatlovaglással vádolták őket – nos, az sem mindegy, hogyan lovagolsz meg egy divatot. A '76-os viszonyokat tekintve viszont teljességgel kategorizálhatatlan ez a tíz számos album, karöltve elődeivel és néhány utódjával. Eleve fura dolog tőlük az intrós-outrós keretes szerkezet és az, amint a különleges bevezetőből kibontakozó Tie Your Mother Down által felpezsdített hangulatot hirtelen egy melankolikus-romantikus szösszenet „ülteti le", még 35 év távlatából is meglepően hat. Persze a You Take My Breath Away igazából csak még jobban felfokozza a feszültséget – a kevésbé ismert Queen-dalok közül talán ez a legfelkavaróbb.

Ezt oldja kissé a kellemes May-szösszenet, a Long Away, majd egy igazi stílusbravúr következik, amelynek zsenialitására nem is nagyon vannak szavak: a Millionare Waltz szimplán maga a csoda – és itt megint jól jön egy lazább, de kellően hangulatos tétel, a You And I, melyet a sok agyonjátszás ellenére is megunhatatlan Somebody To Love követ, aztán a leginkább amerikai zenekarok által favorizált témájú White Man (lelkiismeret-dal az indián őslakosokról). Ez nemcsak a lemez, de a pályafutás egyik legsúlyosabb tétele. Számomra a maradék három dal (Good Old-Fashioned Lover Boy, Drowse, Teo Torriatte/Let Us Cling Together) már csak levezetés ezután, de tölteléknek ezeket sem nevezném, mindegyiknek megvan a maga erőssége. A Good Old... játékosságával és remek vokáljaival hódít, a Drowse a szokásos Taylor-furcsaság, a Teo... pedig szimpatikus tisztelgés a japán rajongók előtt, melyben a refrén az ő nyelvükön is szól. Baromi hatásos, ahogy a végén visszatér az intró témája (ahogy a White Man bevezetőjében is).

Mindez csak pár szubjektív gondolat egy évforduló kapcsán – valahol nagyon szomorú és bosszantó, hogy az orvostudomány mai (és nem húsz évvel ezelőtti) állása szerint a Queen eredeti felállása simán lehetne aktív, pláne, hogy a kortársak, sőt az elődök is köszönik és remekül elvannak a végtelen turnéikon. Ezért is volt öröm, hogy legalább May és Taylor mocorgott az elmúlt években, pont azzal az énekessel (Paul Rodgers), akit maga Freddie is választott volna, ha lett volna mód megkérdezni a véleményét. Mindenesetre amit ezen a lemezen is letett az asztalra, az nem csupán a rock- vagy a zenetörténelem, hanem az egyetemes kultúra kitörölhetetlen és megkerülhetetlen része. God Save The Queen!