Shock!

1992 nyarán lehetőségem volt cserediákként majd' két hetet Nagy-Britanniában tölteni, és talán ez volt az egyik első eset, amikor szembesültem azzal, hogy a zene mennyire képes önmagán túlmutatni. Tizenhárom évesen már kezdett magába szippantani a rockzene, nyilván a Queent is ismertem, amennyire egy tizenéves ismerheti a dolgokat: Bohemian Rhapsody, Radio Ga Ga, I Want To Break Free, We Will Rock You, We Are The Champions – ám különösebben nem érdekelt a dolog. Angliában viszont mindenkit izgatott: Freddie Mercury alig fél éve volt halott, a hihetetlenül sikeres emlékkoncert szűk egy hónapja zajlott le, és szerte a szigetországban tombolt a Queen-láz. Zenekari pólók, kapucnis pulcsik, kitűzők, zászlók, poszterek, mütyürök mindenfelé, az eladási listákon szinte kizárólag a csapat korongjai trónoltak, a rádió pedig naponta tízesével játszotta a slágereiket. Eléggé unalmas is volt már a dolog.

A család, akiknél szállást kaptam, szintén Királynő rajongónak minősült mind egy szálig: apuka, anyuka, gyerekek, de szerintem még a kutya is. Kaptam tőlük Queen logós pólót, szépen megköszöntem, ahogy kell, de egy alkalommal csak nem bírtam tovább, és félrevontam a családfőt, hogy rossz angolsággal megtudakoljam tőle, ugyan mitől jobb a Queen, mint más angol világsztár csapatok, élükön a mindenható Black Sabbathtal, akikért addigra már jómagam is rajongtam. Ő pedig azt mondta, hogy azért, mert a Queen zenéjében benne van egész Anglia, meg úgy mellékesen az egész élet. A Queen mindenkihez szól, és mindenkinek van vele kapcsolatban valami története. Nekik például a Love Of My Life volt az esküvői zenéjük, az apja temetésén pedig az In The Lap Of The Gods szólt. Ja, és még egy fontos dolog: a Queenben énekelt a világ legjobb rockénekese. Aztán átvette nekem kazettára a Greatest Hits I-II-t, az A Night At The Operát és az A Day At The Racest, és azt mondta, hogy ha tényleg szeretem a rockzenét, akkor ezek tutira tetszeni fognak. Hazafelé a repülőn úgy döntöttem, hogy az Operával kezdem az ismerkedést (mivel azon volt a Bohemian Rhapsody), és mire földet ért velem a gép, már én is szerettem a Queent. Húsz évvel később sem mondhatok mást, pusztán annyit téve hozzá, hogy még mindig az A Night At The Opera a kedvenc lemezem tőlük, és nem (csak) a Bohém Rapszódia miatt.

Hanem azért, mert a Queen diszkográfiában négyes rajtszámmal induló, a Marx fivérek burleszkjének címét kölcsönvevő lemezen minden dal egy külön világ, mindannyian önálló életet élnek. Találunk rajta súlyosabb rockdalokat, hol Mercury tollából - a zenekar korábbi menedzserének beszóló, gyűlölködő Death On Two Legs (Dedicated To...) -, máskor Brian May agyából és gitárjából előkúszva (a riffcentrikus Sweet Lady), vagy épp Roger Taylor által szerezve és énekelve (a zenekar roadjának autómániáját megéneklő I'm In Love With My Car). De vannak itt leheletfinom szerelmes darabok is: a Love Of My Life (a csapat legtöbbször feldolgozott dala!) és John Deacon zenekar számára írt második (és egyből slágerré lett) dala, a You're My Best Friend. De nem is ezek a legérdekesebbek, hanem az olyan különlegességek, mint például a sci-fi novellának is beillő, May által énekelt (Mercury és Taylor háttérvokáljával megtámogatott) akusztikus/álomszerű '39 az űrben új hazát kereső önkéntesekről, akik egyéves vándorlást követően a Földre visszatérve megdöbbenve és kétségbe esve tapasztalják, hogy ami nekik egy esztendő volt, az a Földön 100 évet jelentett. De itt van mondjuk a másik May-darab Good Company is, ami egy bolondos dixieland dal, amiben Brian egy ukulelén játszik.

Az eddigiekből is látszik, hogy mi tette/teszi annyira különlegessé a Queent: itt bizony a négy tagból a maga nemében mind a négy zseni volt, akik lényegében bármit el tudtak játszani, amit csak kitaláltak. Pedig ötletük az aztán volt bőven, a lemez két legfurcsább darabja (természetesen mindkettő Mercury szerzemény) igazi stílusbravúr: a könnyű kis zongorás ujjgyakorlatnak tűnő Lazing On A Sunday Afternoon felvételei valójában igencsak megviselték a producer Roy Thomas Baker idegeit, hiszen ezek az őrültek nem átallottak fémvödrökbe rejtett fejhallgatókból szóló éneket szalagra rögzíteni, az archaikusan recsegő ének autentikus hatásának fokozása érdekében. A Seaside Rendezvous vidám kuplédalában hallható „fúvósszekció" valamennyi tagját pedig Mercury és Taylor szólaltatta meg – csak éppen hangszerek nélkül, pusztán a hangjukkal imitálva pozant, klarinétot, tubát, trombitát. És szándékosan hagytam a végére azt, ami miatt az A Night At The Opera nálam minden más lemezüket beelőzi – nem, nem a brit himnusz az, de még csak nem is a vele szinte már egyenértékű Bohemian Rhapsody, mégis, a világ egyik legismertebb daláról mit lehetne még elmondani, amit nem mondtak el eddig? – a The Prophet's Songot. A majd' nyolc és fél percével a valaha írt leghosszabb és talán legkülönösebb szerkezetű Queen dal sejtelmes szélzúgással kezd, amiből szép lassan egy tisztára Iron Maidenes galopp-téma (komolyan!) bontakozik ki, majd három és fél perc elteltével a capella kánonba vált át, hogy ismételten, századszorra is, bemutassa Freddie Mercury ezerszínű, zseniális énektudását (nem mellékesen May és Taylor ismét brillíroznak a háttérben).

Hát, kábé ennyit mára, bár nyilván még oldalakat lehetne teleírni a lemezről, a borítóról, a hangzásról, annak utóéletéről, és arról, hogy majd mindent megváltoztatott maga körül. Hogy is mondta egykori vendéglátóm? A Queen zenéjében benne van – csak úgy mellékesen - az egész élet. Mindenkihez szól, és mindenkinek van hozzá valami története. És mi is volt még? Ja igen, az, hogy itt énekelt a világ legjobb rockénekese. Nyugodj békében, Freddie Mercury!