Olykor elcsodálkozom, hogyan tud egy zenész vagy zenekar megújulni, újjászületni. A mai zenék világában még szembetűnőbb dolog, ha valaki egészen mással rukkol elő, mint amit megszoktunk tőle, ha ugyanannyi ideje van már az élvonalban, hogy egyáltalán lehetőségünk van megismerni és "megszokni" azt, amit csinál.
Talán vannak olyanok, akik tudnának újat mutatni önmagukból, csak nem mernek. A közönség kegyetlen. Ha nem azt nyújtja az előadó, amit elvárnak tőle, könnyen hátat fordíthat újabb kedvenc után nézve. Hiszen nem kell mást tennünk, hogy erről megbizonyosodjunk, csak kapcsoljuk be valamelyik kereskedelmi rádiót... Melyiket? Teljesen mindegy, hiszen akármelyik hullámhosszra is hangoljuk az öreg dobozt, ugyanazokat a nótákat hallgathatjuk. Mert ezek a nóták azok, amiket a legjobban el lehet adni a "masszának", annak a tömegnek, akit nem érdekel, hogy éppen mit hall, a dallam megmarad a fülében, hiszen már ezerszer hallotta - talán csak nem vette észre. A modern slágerzenekarok egy adott sablont tudnak/mernek követni, hiszen ha valami szokatlant vagy újat produkálnak, kiesnek a körhintából. Nem lesznek már a slágerlisták élén, és a lemezeladási indexeik is annak a bizonyos édes kis kétéltűnek a popója alá kerülnek.
Szóval elcsodálkozom, hogy vannak olyan előadók, akik merik vállalni azt, amiben hisznek, és amit szeretnek: a zene sokszínűségét. Igen, most sokan furán nézhetnének rám, ha elférnének ebben a kis szobában, de legfeljebb az olvasást hagyhatják abba, ha nem értenek velem egyet. Én szeretem A ZENÉT, és nem érdekel, hogy a pop, rock, komoly, metal vagy mit-tudom-én-milyen bőrt próbálják ráhúzni az ún. zeneértő szakemberek. Szerintem kétféle zene létezik: jó és rossz zene.
Az a véleményem, hogy Joe Satriani jó zenét ír és játszik. Nem csupán mint gitárost, mint zeneszerzőt is nagyra értékelem. És az, hogy minden albumát izgalommal kell várnom, azt még jobban szeretem. Hiszen az egyik blues-rockos, a másik tiszta amerikai rockzene, de mire eldönteném melyik jobb, már itt is a teljesen elvont, hihetetlenül jazzes hangulat, azután visszatérés a jó öreg rockzenéhez, tele fantasztikus dallamokkal, óriási gitárszólókkal, és... és akkor jön ez az album, amit sehová sem tudok tenni, hiszen dobgép és sampleres őrületek építik fel, amit tökéletesen kiegészít J.S. gitárjátéka. És az album önmagában is teljesen változatos, hiszen megtalálunk rajta olyan dalt is, amely szinte sikít, hogy Joe Satriani szerzemény (Until We Say Goodbye), tele érzelemmel és szépséggel, finomsággal és könnyedséggel. Bármelyik régebbi lemezhez passzolna - itt élő dob és hangszerek dominálnak - lírai dalok terén mindig erős volt ez az immár teljesen kopaszra nyírt fenomén. Azonban a dalok többségénél szinte elkülöníthetetlen, mi a billentyű és mi a gitár szólama. Effekt-hegyekkel találjuk magunk szemben, amin a dallamok átröpítenek, ám a zenei meglepetések néha állon ütnek, hogy nem győzzük kapkodni a fejünk. Ez a korong nem emészthető elsőre, de nem is ez volt a célja szerintem. Szinte hallgattatja magát, újra meg újra el kell indítanom, hogy teljesen befogadjam.
A Satriani-rajongók polcát biztosan díszíti majd, de bátran merem ajánlani azoknak is, akik szeretik a gitárzenét, a modern megszólalást, hiszen ebben aztán nincs hiány! Aki csak szállni szeretne, az is bátran megteheti "anyag" nélkül is, olyan elszállós darabok is vannak, hogy néha a székem karfájába kellett kapaszkodnom ...
Nyomorult gitárzene-őrültek: EZ KELL NEKTEK!!!...
