Kissé késve érkeztünk a tett helyszínére, így a Korog legutolsó dalát csíphettük csak el. Ennyiből halvány képet sem kaphattam a csapatról, de hogy nem tánczenét játszottak, az biztos. A nagyérdemű láthatóan lelkesedve fogadta a műsorukat, mert hangulat, az volt rendesen.
Kis szünet után az osztrák illetőségű Cameran termett a színpadon, és már az első hangokkal döbbenetet varázsolt a hallgatóság arcára. Műsorukat szándékosan nevezem “műsornak”, hiszen nem a koncert, sokkal inkább az előadás, performance jellemezte azt, amit produkáltak. Hangulatváltások milliójával operáltak a srácok, őrületes kisugárzással bírt, amit csináltak! Teljesen magával ragadott az energia, a meggyőződés, a zenével való együttlétezés, ami a srácokból áradt. Hoppá, srácok! A dobos lány-mivoltáról a legutolsó pillanatig meg voltam győződve. Ameddig meg nem szabadult a pólójától…Végső, összefoglaló vélemény? Hol kapható a CD-jük?!… A felkavaró a legjobb szó rájuk.
A Dawncore első pillantásra olyan volt, mint egy dühöngő középiskolai kosárlabdacsapat. A fiatal - nagyon fiatal - srácokból álló, viszont nagy, és biztos rajongói háttérrel rendelkező zenekar agresszív slayercore-jával hengerelt a deszkákon. Megkockáztatom, hogy többen jöttek miattuk, mint a fesztivált szervező bandáért! Sajnos, műsoruk alatt volt némi látványos nézeteltérés a közönség soraiban, de a hangulaton ez mit sem rontott. A Dawncore a hazai hardcore színtér biztos pontja, nemrég megjelent első albumuk (Obedience is a Slower Form of Death) méltán számíthat sikerre a fiatalok körében. Apropó, mai fiatalok… Mekkorát változott a világ! A rockzenét kedvelőket a farmernadrág, “feketealaponvalamilyenzenekarképe”-póló, westerncsizma jellemezte pár évvel ezelőtt. Ma is van egyenruha - csak már másmilyen. Gördeszkás póló (XXXL-es), fekete, lehetőleg zsebes nadrág (kb. 60-as méret, katonai), divatos tornacipő, hatalmas, már-már hátizsáknak beillő övtáska és oldalt lelógó, övre kapcsolt lánc (lásd 1985-ös tinik).
Amíg színpadra nem léptek, legalább három különböző nadrágkölteményben láttam az esti fő látványosság frontemberét, Tóth Gergőt pompázni. A rajongók között rohangáló, vicces kis kaporszakállú emberke a deszkákra lépve félelmetes erőt sugárzó, földöntúli arc benyomását keltette bennem. A Blind Myself számomra eddig ismeretlen volt, csupán egy másik zenekar “frissen fabrikált” multimédiás CD-jén található fényképüket, és a Circle Of Pain című szerzeményét ismertem. Nos, a dal ezen verziója nem sok jó reménnyel kecsegtetett, de amit élőben láttam, az teljesen másról győzött meg! Ami engem megfogott, az a lehengerlés és földbe döngölés képességének teljes birtoklása volt. Napóleon azt mondta, három dolog kell a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Lenin azt mondta, három dolog fontos az életben: tanulni, tanulni és tanulni. Nekem három szó jutott eszembe a Blind Myselfről: súly, súly és súly ! Rettenetesen brutális, súlyos zene élőben. Gergő néha kétrét görnyedve, szinte a színpadra lapulva préselte elő magából a szavakat. Az egész zenekar látványnak sem volt mindennapi. Mindenkinek ajánlom, hogy egyszer nézze meg ezt a csapatot!
Mire a Hollywoodoo fellépésére sor került, szinte teljesen kiürült a ház. Szerintem viszont kár, hogy ennyire nem voltak kíváncsiak a többiek erre a csapatra, mert hangulatos, általuk tánczenének titulált muzsikát prezentáltak. Akik kivárták őket, “óriási” élménnyel lettek gazdagabbak. Az énekest meglátva ismét három szó jutott eszembe: súly, súly és megint csak súly… Szerencsére nem keserítette el őket (túlzottan) a kis számú közönség, teljes értékű bulit nyomtak, táncolható zenéjük sok ember lábát bírta mozgásra. A funkys - kicsit talán az egyik szókimondó magyar horda zenéjére emlékeztető - alapokhoz hangulatos, házibulizós dalszövegek párosultak. Ha én szerveztem volna a fesztivált, inkább kezdő zenekarnak tettem volna be őket. Talán többen látták, hallották volna őket, és szerintem meg is érdemelte volna ez a csapat, hogy odafigyeljenek rájuk.
